II. FEJEZET.
Mrs. Kethlen Seymour eszméi.

A «szoknyás Maecenás» bőkezűsége - ahogy a barbadosi dúsgazdag özvegyet elnevezték - nagyon szép szórakozással jutalmazta az Antilian-School kilenc első eminensét. Egy utazás a nyugatindiai szigetekre nem megvetendő, sőt nagyon is kívánatos dolog.

Az Antilian-School növendékeire nézve pedig kétszeresen kedves és kellemes lehetett ez az utazás, mert legtöbbjük a nyugatindiai szigetek valamelyikéről származott. Igaz, hogy soknak a szülei már elköltöztek onnan s néhányan már csak homályosan emlékeztek tengerentúli szülőföldjeikre, de éppen ezért sokkalta jobban örűltek is, hogy viszontláthatják az édes anyaföldet, melyet már csaknem teljesen elfeledtek.

Ideje azonban, hogy közelebbről is megismerkedjünk a kilenc első eminenssel, akit, Seymour asszony jóvoltából, a nagy szerencse és kitüntetés ért, hogy megláthatta az Antillák csodás világát. A kilenc szerencsés diák ez volt:

Hinsdale Roger, aki Santa-Lucia szigetén született, most azonban dúsgazdag családjával Londonban lakott;

Howard John, Dominika szigetéről, akinek családja Manchesterben telepedett meg s az apja gyártulajdonos volt;

Perkins Hubert, aki Antigua szigetén lakott, ahol született is és tanulmányai végeztével már készen várta a hivatal apja irodájában.

Ezek mind a hárman angolok voltak. Francia csak kettő volt és pedig:

Clodion Lajos, Guadeloupe szigetéről, akinek apja hajótulajdonos volt s pár évvel ezelőtt visszaköltözött szülőföldjére, a szép kis Nantes városába;

Renault Tony, aki Martinique szigetén született. Az apja államhivatalnok volt és Párisban lakott.

Volt aztán két dán is:

Harboe Nils, Szent Tamás szigetéről, akinek se apja, se anyja nem volt már, csak a bátyja élt még, aki hat-hét évvel idősebb volt nála és még mindig az Antillákon lakott;

Wickborn Axel, Santa-Cruz szigetéről, akinek az apja nagy fakereskedő volt Koppenhága városában, Dániában.

Hollandus csak egy volt: Leuwen Albert, aki Saint-Martin szigetén született s egyetlen fia volt szüleinek, akik Rotterdam környékén laktak.

Svéd is csak egyetlen egy volt: Anders Magnus, aki Szent-Bertalan szigetén született, de családja visszaköltözött Svédországba s most Göteborgban lakott.

A kilenc eminens bölcsője tehát mind az Antillákon ringott s noha most már csak háromnak voltak rokonai a szülőföldön, mégis szívesen visszavágytak oda mindnyájan, mert velünk született sajátságunk, hogy mindig örömmel látjuk viszont a vidéket, hol a napot először megpillantottuk.

Legidősebbek voltak az ifjak közt: Hinsdale Roger, aki egy kissé fönhéjázó természetű volt; Clodion Lajos, komoly, szorgalmas, szerény fiú, akit mindenki szeretett; Leuwen Albert, akinek hideg, hollandus vérét talán még az Antillák forró heve se melegíti föl. Ez a három fiú 20-20 éves volt.

Utánuk következett Harboe Nils, aki még maga se tudta, hogy milyen pályát választ; Anders Magnus, aki imádta a tengert és kereskedelmi tengerésznek készült; Wickborn Axel, aki már alig várta, hogy fölcsaphasson katonának a dán hadseregben; Howard John, aki szintén angol volt ugyan, de korántsem oly fönhéjázó, mint Hinsdale Roger s végre a két legifjabb: Perkins Hubert, aki kereskedőnek készült és Renault Tony, aki nagyon szerette a tengert s titkon arra vágyott, hogy hajóskapitány lehessen.

A kilenc eminens, mióta megtudta, hogy hol és hova fognak utazni, folyton a térképeket bújta s egyre azt találgatta, hogy az Antillák mely szigeteit láthatja meg. Arról hogy valamennyit megnézzék, szó se lehetett, mert a Nagy- és Kis-Antillák szigetcsoportjában összesen negyedfélszáz kisebb-nagyobb sziget van; ezeket végig járni pedig egy esztendő se lett volna elég.

Valószínű volt, hogy csak azokra a szigetekre fognak elmenni, ahol születtek, vagy ahol még rokonaik voltak; következésképpen számításon kívül kellett hagyniok a Nagy-Antillák legnagyobb szigeteit: Kubát, Haytit, San-Domingót, Porto-Ricót, mivel spanyol egy se volt köztük, továbbá Jamaikát és Curaçaót, mivel egyikük se született e szigeteken.

Ellenben a Kis-Antillák közül megnézik Santa-Luciát, Dominikát és Antiguát, amelyek angol gyarmatok, Guadeloupeot és Martiniqueot, melyek francia gyarmatok, a dán Szent-Tamás és Santa-Cruz szigeteket, a svéd Szent-Bertalant s végre Saint-Martint, melynek egyik fele Hollandiáé, a másik Franciaországé.

E kilenc szigethez hozzá kellett venni még egy tizediket: Barbados szigetét, mely az Egyesűlt-Királyság egyik legfontosabb gyarmatbirtoka azon a vidéken. Ezen a szigeten lakott ugyanis Mrs. Seymour Kethlen, akit minden esetre meg kellett látogatniok, hogy megköszönhessék neki a bőkezűségét.

És valóban volt is okuk a köszönetre, mert Mrs. Seymour, az utazással járó összes költségeken kívül, fejenkint hétszáz font sterling ösztöndíjat biztosított az eminensek mindegyikének, mely összeget akkor fogják megkapni, ha Barbados-szigetről hazafelé indúlnak.

Magát az utazást körűlbelűl nyolc hétre tervezték, úgyhogy éppen kitöltse a szünidőt. Mrs. Seymour gondoskodott hajóról is és erre nézve a következőket írta levelében Ardagh Julián igazgató úrnak:

«Kibéreltem az utazásra az Alert hajót, melynek Mr. Paxton a kapitánya. A hajó az irországi Cork kikötőben várja utasait és június 30-án azonnal elindúl, mihelyt az utasok mind a födélzeten lesznek.»

Annyi bizonyos, hogy az ösztöndíjasoknak nem lehetett okuk a panaszra. Külön hajó, hercegi ellátás, két hónapi semmittevés, az esztendő legszebb szakában: mind oly dolgok, melyek szintoly kívánatosak, mint a püspökség, ahogy a példaszó mondja.

- Bárcsak már az Alert födélzetén lennénk! - sóhajtoztak a türelmetlen fiúk.

Ezalatt Ardagh Julián igazgatónak nehéz gondja volt. Mindenekelőtt értesítenie kellett az ösztöndíjas diákok szüleit a szerencséről, mely fiaikat érte s egyúttal ki kellett kérni a szülőktől az engedélyt az utazásra.

Ez hamarosan megtörtént s a boldog szülők örömmel egyeztek bele az utazásba. Most még, a tömérdek előkészület mellett, az volt hátra, hogy alkalmas kísérőt, felügyelőt találjon a fiúk mellé, aki vigyázzon rájuk s esetleg fékezze az ifjúkorral együtt járó kalandvágyat, meggondolatlan vakmerőséget, könnyelműséget.

Az igazgató maga nem mehetett el; nem bocsáthatta el a tanárok egyikét sem, mert szüksége volt rájuk az évzáró vizsgák s az új tanesztendő előkészítésére. Csak egyetlen egy ember volt, akiben bízhatott: Mr. Patterson, a gazdasági igazgató, avagy az intézet gazdája, ahogy rendesen hívták; csak az volt a kérdés, hogy Mr. Patterson elvállalja-e a mentor nehéz, felelősséggel terhes tisztét.

Junius 24-én, öt nappal az indúlás előtt, Ardagh igazgató üzent Patterson úrnak, hogy látogassa meg az irodájában, mert fontos dologról akar beszélni vele.

Patterson úr éppen az utolsó számot írta le az aznapi kiadások rovatában, mikor az igazgató üzenetét kapta. Gondosan összeadta a hosszú számsort, aztán kétszer-háromszor megkefélte a kabátját, kalapját, levette és megtörülgette a szemüvegét, megnézte, hogy jól bezárta-e a főkönyvet a vasszekrénybe s aztán lassú, kimért lépésekkel indult az igazgatóhoz.

- Patterson úr, - kezdte az igazgató, miután kezet fogtak, - üljön le, kérem, mert hosszasabban fogunk beszélgetni.

A gazda letette kalapját az egyik székre s óvatosan fölemelve kabátja szárnyait, leűlt a másikra; az igazgató pedig így folytatta:

- Ön is tudja, uram, hogy micsoda eredménye lett annak a nemes vetélykedésnek, melyet a Mrs. Seymour nagylelkű alapítványa teremtett meg intézetünkben. A hajó, melyen a kilenc első eminens utazni fog, öt nap múlva indúl Corkból.

- Reméljük, hogy az utazás kellemes és szórakoztató lesz, - jegyezte meg Patterson úr.

- Magam is reménylem, - bólintott az igazgató - s csak azt sajnálom, hogy én is el nem mehetek velük. De éppen most, az év végén, nem hagyhatom itt az intézetet...

- Semmi esetre sem, - helyeselte Patterson úr is.

- Mást kell tehát magam helyett küldenem, - folytatta az igazgató, - még pedig oly valakit, akiben épp úgy megbízhatom, mint önmagamban. És ez a valaki... ön lesz, kedves Patterson.

A «kedves Patterson» úgy fölugrott a székről, mintha rúgó lökte volna föl; meglepetésében még a szemüvegét is levette.

- Én?... igazgató úr? - kérdezte dadogva.

- Úgy van, ön, kedves Patterson, - ismételte az igazgató, - s azt hiszem, hogy ön nemcsak a számadásokat, hanem az ifjakat is rendben fogja tartani.

Patterson úr izgatottan törülgette a szemüvegét és felelni se tudott, annyira meglepte a dolog.

- Még azt is meg kell mondanom, - folytatta az igazgató, - hogy Mrs. Kethlen Seymour hétszáz font jutalmat biztosított annak a mentornak, akire a felügyelet tisztét bízzuk. Kérem tehát önt, kedves Patterson, hogy legyen készen az indúlásra, mely öt nap múlva lesz.