III. FEJEZET.
A Patterson-házaspár.

Mr. Patterson Horatio, az Antilian School gazdája, valamikor szintén professzor volt és pedig a latin nyelvet és irodalmat tanította. Meg volt tehát a kellő klasszikus műveltsége s noha már esztendők óta csak az intézet számadásaival bíbelődött, azért még nem feledte el Vergilius és Horatius nyelvét, sőt, ahol csak tehette, mindig és mindenütt szerette használni a latin idézeteket.

A negyvenes férfiú szikár termetű és meglehetős sovány volt. Mindig kifogástalanúl, gondosan öltözködött, a modora túlságosan előzékeny, szerény és udvarias volt, úgy, hogy az első tekintetre kissé félszegnek is látszott. Neje, Mrs. Patterson, körülbelül harminchét éves lehetett s nagyon gondos, jó gazdasszony volt. Voltaképpen az ő érdeme volt az is, hogy a férje mindig oly csinosan, szinte keresett gonddal öltözködött, mert ő tartotta rendben a ruhatárat.

Mr. Patterson Horatio, midőn az igazgató szobájából kijött, gondolatokba mélyedve ballagott lakásába, melynek ablakai az intézet udvarára nyíltak. Egyenesen a szalónba ment, de a felesége még nem volt ott s a derék Mr. Patterson megállt az ablak előtt, azon tűnődve, hogy örüljön-e az igazgató megbízásának, vagy szomorkodjék rajta.

Úgy elmerűlt e töprenkedésébe, hogy meg se hallotta, mikor az ajtó nyílt és Mrs. Patterson a szobába lépett. De a derék asszony azonnal meglátta a gondok redőit férje arcán s különben is tudván, hogy az igazgató hívatta a férjét, nyugtalankodva kérdezte:

- Nos, kedves Patterson, mi újság?

- Újság az van, asszonyom, - felelte Patterson úr, hirtelen megfordúlva, - még pedig nagy újság.

- Talán Ardagh úr elszánta magát, hogy ő kíséri el a diákokat az Antillákra?

- Nem, erről szó sem lehet, - felelte Patterson úr s levévén a szemüvegét, gondosan törűlgetni kezdte.

- Hát ki megy a fiúkkal? - kérdezte Mrs. Patterson.

- Kicsoda?! Hát én! - bökte ki Patterson úr idegesen.

- Ön, Horatio? - álmélkodott a felesége.

Mr. Patterson felelet helyett nagy léptekkel járt föl s alá a szobában. A felesége azonban hamar magához tért álmélkodásából s odamenvén férjéhez, leűltette a dívánra s aztán ő is melléje űlt.

- S ön elfogadta ezt a megbízatást? - kérdezte élénken.

- Kénytelen voltam vele... Az igazgató akarja.

- Nos, hát jól tette, hogy elfogadta, - hagyta helyben Mrs. Patterson. - S engem csak az aggaszt, hogy a hosszú tengeri utazás...

- Majd csak túl esem rajta valahogy, - sóhajtott Mr. Patterson - s ha kell is egy kicsit szenvednem, meglesz érte a jutalom.

- Miféle jutalom?

- Mrs. Seymour Kethlen a fiúk kísérőjének szintén biztosított hétszáz font sterlinget, - felelte az érdemes gazda ünnepélyesen.

- Ah, ez már megéri azt a kis fáradtságot! - kiáltott föl Mrs. Patterson örömmel. - És mikor lesz az indúlás?

- Június 30-án, illetőleg mához öt napra már Corkban kell lennünk, az Alert födélzetén. Nincs hát vesztegetni való időnk.

- Sebaj, Horatio, - felelte Mrs. Patterson, - én mindent rendbe hozok és elkészítek.

- Én pedig - folytatta Patterson úr ünnepélyesen - mindjárt holnap megcsinálom a végrendeletemet.

- Ugyan minek?! - ijedt meg Patterson asszony. - Hisz ez a két hónapi utazás nem oly veszedelmes!

- Mindegy! Az ember sohse tudhatja, nem éri-e baj az úton.

És hiába beszélt, könyörgött neki a felesége, Mr. Patterson hajthatatlan maradt, sőt még valami rejtélyes szándékáról is beszélt, de csak célozgatva, nem elég világosan.

- A végrendeleten kívül - így kezdte - van még egy fontosabb dolog is, amely...

- Nos, mi az, Horatio? - kérdezte Mrs. Patterson aggódva, látván, hogy a férje elhallgat.

- Semmi... semmi... Ezt majd még meglátjuk! - felelte Mr. Patterson elgondolkodva.

És többet nem mondott, akárhogy unszolta is a felesége, hanem visszament az irodájába, hogy elintézze minden dolgát az indúlás előtt s átadhassa a számadásokat utódjának.

De azért amit föltett magában, azt elvégezte. Mindenekelőtt elment a közjegyzőhöz feleségével együtt s a derék Mrs. Pattersonnak aznap ugyancsak vörösek és dagadtak voltak a szemei a sok sírástól. Ez volt a végrendelkezés napja; de Mr. Patterson Horatio még egyéb dolgot is mívelt; hogy mit, azt a legnagyobb titokban tartotta s valószínű, hogy mi is csak abban a szomorú esetben fogunk róla tudni, ha Patterson úr véletlenűl elvész az úton.

Végre elkövetkezett június 28-ika, az a nap, amelyen indúlniok kellett, hogy 29-én Corkban lehessenek. Ardagh igazgató úr már kora reggel hosszasan tanácskozott Patterson úrral s megadta neki az utolsó utasításokat. Aztán félkilenckor az utasok elbúcsúztak társaiktól az udvaron.

Hinsdale Roger, Howard John, Perkins Huber, Clodion Louis, Renault Tony, Harboe Nils, Wickborn Axel, Leuwen Albertus és Anders Magnus egymásután kezet fogtak az igazgatóval, a tanárokkal és barátaikkal s mikor kezdtek felűlni a kocsira, Patterson úr nagy pathosszal fölkiáltott: