V. FEJEZET.
Az orvtámadás.

A négy bandita, mihelyt kívűl volt a csapszéken, azonnal két részre oszlott: a kapitány és Corty jobbra, Carpenter és Ranyah balra mentek, hogy észrevétlenebbűl juthassanak el a találkozásra kitűzött helyre.

Az utcákon elég sűrűen járt a nép s éppen most, hogy a rendőrök ezt a városnegyedet kutatták át, meglehetős csődület támadt a csapszék körül. Harry Markel és Corty tehát meglehetős nagy vargabetűt csináltak, hogy lehetőleg néptelen utcákon érhessenek a rakodópartra, ahol hat cimborájuk már várta őket a csónakban.

- Erre, - mutatta Corty az utat; - most balra fordulunk, a világító-torony felé.

- Messze van? - kérdezte a kapitány.

- Öt-hatszáz lépésnyire.

- De nem látom se Carpentert, se a szakácsot.

- Lehet, hogy már ott is vannak, - felelte Corty.

Öt perc múlva ők is oda értek, ahol a hat martalóc csöndben kuporgott a lopott csónakban.

- Nem láttátok John Carpentert meg a szakácsot? - kérdezte a kapitány.

- Nem, - felelte az egyik matróz a csónakból. - Még nem jöttek meg.

- Már nem lehetnek messze, - biztatta magát Harry Markel. - Várjuk meg őket.

Mivel sötét volt, nem igen kockáztatták, hogy észreveszik őket.

Öt-hat perc telhetett el, de se a szakács, se a vitorlamester nem mutatkozott. A dolog kezdett aggasztó lenni. Valjon nem csípték-e meg őket? Cserben hagyni őket nem lehetett; de hogyan szabadítsák meg őket, ha csakugyan hurokra kerűltek?

Körűlbelűl kilenc óra lehetett s az eget majdnem teljesen elborították a felhők. Noha nem esett, az öbölből fölszálló finom, párás köd miatt oly sötét volt, hogy öt-hat lépésnyire se igen lehetett látni.

- Merre van a hajó? - kérdezte Harry Markel.

- Amarra, lefelé! - felelte Corty s délnyugatra mutatott.

- Kapitány, - szólt azután kis vártatva, - én megnézem Carpentert és a szakácsot. Valaminek történnie kellett velük, hogy nem jönnek!

S feleletet se várva megindúlt visszafelé azon az úton, amelyen jöttek.

Harry Markel megparancsolta a matrózoknak, hogy hasaljanak le a csónakban a part mögött, ő maga pedig a lélegzetét is visszafojtva nézett a sötét város utcáira s fülelt a legcsekélyebb neszre is.

Öt perc telhetett el, hogy Corty elment, midőn egyszerre csak nagy lárma, kiabálás hallatszott abból az utcából, amelyben a «Kék róka» volt. Harry Markel jól láthatta, hogy mi történt, mert éppen az utcasarkon, a hol a zűrzavar támadt, égett a gázláng. Különben csaknem ugyanakkor érkezett vissza futva Corty is.

A rendőrök elfogtak két embert s közre fogván őket, erőszakkal hurcolták a város közepe felé. A két matróz - mert a ruhájukról látszott, hogy azok - kétségbeesetten védte magát s ugyancsak dolgot adott a rendőröknek. Az összecsődűlt tömeg még növelte a zűrzavart, mert egy része pártját fogta az elfogottaknak és fenyegette a rendőröket, más része pedig a rendőrök védelmére kelt.

- Elfogták őket! - kiáltott föl valaki a csónakból.

- Csönd legyen! - rivallt rájuk Harry Markel - és bukjatok le!

Erre valóban szükség is volt, mert ha a rendőrök észreveszik a csónakban lappangókat, eszükbe juthat megkérdezni tőlük, hogy hát mit is keresnek ott.

Harry Markel nem vesztette el a fejét. Mikor cimborái lehasaltak a csónakban, pár lépéssel óvatosan előbbre ment, hogy lássa, mi történik. A két matróz még mindig dulakodott a rendőrökkel s Harry Markelnek néha úgy tetszett, mintha a két káromkodó hangjában ráismert volna a Carpenter John és a Ranyah Cogh hangjára. Végre a zaj és csődület szűnni kezdett; a rendőrök segítséget kaptak, megfékezték a két garázda matrózt és elvezették őket.

Most mi lesz? A vitorlamester és a szakács - akár ők voltak az elfogottak, akár nem, - nem voltak itt s náluk nélkűl, nyolcan, nem kísérthették meg a merész vállalkozást. Legfölebb csak úgy menekűlhettek, hogy a csónakkal egész éjszaka eveznek s valahol a környéken, jó messzire a várostól kikötnek.

A kapitány fogait csikorgatta dühében s nem bírta elszánni magát erre a kétségbeesett lépésre. Pedig, úgy látszott, nincs más módja a menekűlésnek s ha időt vesztegetni nem akar, gyorsan el kell reá szánnia magát, mert reggelig már nem nagy útat tehetnek a csónakkal. Már-már be akart szállni a csónakba, midőn az utca túlsó sarkán két sötét alak bukkant föl és futva közeledett.

A vitorlamester meg a szakács voltak. Az a két matróz, akit a rendőrök elfogtak, leütött egy harmadikat s a vitorlamester meg a szakács késedelmét az okozta, hogy a csődület éppen útjukba esett s nagy vargabetűt kellett csinálniuk, hogy a rendőröket elkerűljék.

- Előre! - parancsolta a kapitány, mikor megtudta, hogy mi történt.

Mind a tízen beleültek a csónakba s az evezők halkan, de nagy erővel röpítették a vízen a csónakot. John Carpenter fogta a kormányt, ő ismerte az öblöt s még e pokoli sötétben is oly biztosan kormányzott, mintha fényes nappal lett volna.

- Ott a hajó, - szólt halkan, vagy húsz perc múlva. S valóban, a ködös éjszakán átvillant az «Alert» jelzőlámpásának a fénye.

Az evezők megálltak s az apály sodra lassan hajtotta a csónakot a hajó felé. Köröskörűl halálos csönd volt, csak a habok halk locsogása volt hallható, amint a hajó bordáit paskolták.

Úgy kellett meglepniök a hajót, hogy senki meg ne lássa őket egész addig, míg fölkapaszkodtak rá. A koromsötét, ködös éjszaka nagyon alkalmas volt erre, de segített nekik az apály is, mely egyenesen a hajó felé vitte őket, teljesen zajtalanúl. Ha evezniök kellett volna, az evezőcsapásokat az őrt álló matróz bizonyosan meghallotta volna.

Két-három perc múlva a csónak súrolta az «Alert» oldalát. Fönt, a födélzeten hallani lehetett az őrt álló matróz lépéseinek a kongását, de a kalózok már egészen a hajó tatja alatt voltak s a matróz már akkor se láthatta volna meg őket, ha kihajol a hajó korlátján.

Harry Markel, aki a csónak orrában állt, gyorsan, nesztelenül odakötötte a csónakot a hajóhoz s aztán intett társainak, hogy maradjanak veszteg. Az őrt álló matróz még egyre sétált a födélzeten, majd, mintha lépései meglassúltak volna, meg-megállt s végre teljesen elcsendesedett. Talán elfáradt és leűlt.

Így telhetett el egy negyedóra. A kapitány suttogva osztotta parancsait:

- Elő a késeket! Lassan és egyszerre!

A banditák szájukba fogták a késeket s macskaügyességgel, zajtalanúl kúsztak föl a köteleken a födélzetre.

Corty járt legelül s egyenesen a hajó orra felé tartott, ahonnan legutoljára hallotta az őrt álló matróz lépéseit.

A boldogtalan ott űlt a darú alatt és bóbiskolt. Észre se vette, mikor Corty elébe toppant s mire fölrezzent álmából, már késő volt: a kalóz kése markolatig a szívébe nyomúlt.

A matróz meg se nyikkant. Nagyot sóhajtva arcára bukott és vége volt. Ekkor ért oda Harry Markel. Csak annyit mondott:

- Most a kapitányon a sor!

Paxton kapitány lakása hátúl volt. Szobájában még égett a lámpás; a holnapi indúlásra készűlt s a hajó okmányait vizsgálta át, hogy rendben vannak-e?

Egyszerre hirtelen föltárúlt szobájának az ajtaja s még mielőtt csak sejthette volna, hogy mi készűl, már öt-hat késszúrástól vérzett. Hörögve feljajdúlt:

- Segítség! - s ez volt az utolsó szava.

Halálsikoltását azonban két-három még nem alvó matróz meghallotta. Ezek ijedten rohantak föl a födélzetközből, de Corty és cimborái ott álltak lesben az ajtó előtt s egyiket a másik után szúrták le, amint előbukkantak.

Pár pillanat alatt hat matrózzal végeztek a banditák. Hat matróz és a kapitány: ez kevés; a hajón még legalább három-négy embernek kell lennie. A hóhérok elindúltak áldozataikat keresni s meg is találták őket a födélzet-közben. Kivonszolták őket onnan s öt perc se telt el, amióta a hajóra léptek, hogy tizenegy boldogtalan ember hullája hevert a födélzeten.

- A vízbe velük! - újjongott Corty.

- Lassan! - szólt Harry Markel. - Most mindjárt kezdődik a dagály s a víz sodra a kikötőbe hajtaná a hullákat. Várjuk meg a hajnali apályt, akkor a hullámok mindnyáját kiviszik a nyílt tengerre.