IX. FEJEZET.
Még egy kritikus pillanat.

Körülbelül hét óra lehetett, midőn az «Alert» kivergődött a corki öbölből. Az utasok kissé elszorúlt szívvel tekintgettek vissza az elmaradozó partokra, s mindannyian arról az útról ábrándoztak, amelyet most kezdtek meg. Kirándulások, kalandok, fölfedezések, s efajta remények kecsegtették őket s titokban mindegyik egy-egy Kolumbus, Vasco de Gama, Cook, Livingstone, Dumont d’Urville dicsőségéről álmodott... Egyik-másik azonban bosszankodott is magában, hogy - «miért oly kicsiny a föld?» - mert a mióta körűlhajózták, s úgyszólván minden zegét-zugát átkutatták, az új fölfedezők számára nem sok ismeretlen vidék maradt.

Egy azonban bizonyos: az, hogy mindnyájan elégedettek és boldogok voltak.

Holnaptól kezdve, ha lesz egy kis szelük, csak eget és vizet fognak látni mindaddig, míg csak meg nem pillantják az Antillákat, ősi szülőföldjüket.

De ez a szél csak nem akart segítségükre jönni. Az a kis szellőcske, melynek segítségével az «Alert» lassanként kivergődött a corki öbölből, ily távolságban a parttól már megszünt s a hajó csaknem nyugodtan vesztegelt egy helyben. Lehet, hogy pár száz mérfölddel délnyugatnak, ott ahol az ír partok utolsó kiszögellése mögött a nyilt tenger kezdődik, lehetséges, mondjuk, hogy itt már kedvező szélre talál: de hogy jusson oda?

Az «Alert» tehát mozdulatlanúl vesztegelt a tükörsima tengeren, és Harry Markel meg a cimborái a fogaikat csikorgatták tehetetlen dühükben. Most már kezükben volt a hajó, és nem vehették hasznát. Sőt az is megtörténhetett, hogy ismét nyakon csipik őket, ha még sokáig itt kell rostokolniuk. Mert ha a tengerészeti hatóságnak eszébe jut, hogy megvizsgáltasson minden hajót az öbölben, akkor nekik azonnal végük van.

S aztán, ráadásul, itt voltak ezek az utasok is, akiktől pedig minél előbb szabadúlni óhajtottak, hogy akadálytalanúl neki vághassanak a déli tengereknek, ahol kalózkodni akartak.

- Mondd csak, Harry, - kérdezte John Carpenter suttogva a kapitánytól: - nem volna ideje eltenni láb alól ezeket az ostoba fickókat? Azt hiszem, jó lenne, ha már ma éjjel végeznénk velük. Mindig a lábunk alatt csetlenek-botlanak, - az ember még csak nem is káromkodhatik miattuk!

- Nem lehet, John, - felelte Harry Markel a fejét csóválva. - Ameddig az «Alert» ki nem ér a sík tengerre, tűrnünk kell őket, mert ha eltünnének, még utóbb nagy baj lenne belőle.

- Én ugyan nem tudnám, hogy miért?

- Hát azért, mert megtörténhetnék, hogy amíg a szélcsönd tart, az egyiknek vagy a másiknak a barátai, rokonai feljöhetnének a hajóra látogatóba s akkor mindjárt végünk lenne, ha a fickók már eltüntek volna.

Ez ugyan nem volt valószinű, de mégis megtörténhetett, s éppen ezért Harry Markel és cimborái akkorra halasztották a gyanútlan ifjak lemészárlását, amikor a hajó már kint lesz a sík tengeren, s a gyilkosoknak nem lesz mit tartaniuk a fölfedeztetéstől.

Az ifjak maguk türelmetlenül, sőt bosszankodva jártak-keltek a hajón. Szinte elkeserítette őket ez a szélcsend, amely mindjárt utazásuk kezdetén megállította őket, s ki tudja, meddig fog tartani.

Csak Mr. Patterson Horatio volt elégedett. Azt remélte, hogy a meddig ez a szélcsend tart, lassan-lassan megszokja a tengert, s mire a sík tengerre érnek, már úgy hozzászokik a hajós-élethez, hogy a tengeri betegségnek semmi hatalma se lesz rajta.

- Ha a feleségem látna, - mondogatta magában, amint a hajóhídon sétálgatott, - alighanem büszke lenne rám, hogy nem fog rajtam a tenger... Derék Patterson asszony!... Szinte sajnálom, ha rágondolok, hogy mennyi keserűséget okoztam neki az utolsó intézkedésemmel. De hát mégis csak meg kellett tennem, s ha visszajövök, úgy is rendbe hozok mindent...

Közben a dagály lassanként a part felé vitte a hajót és Harry Markelnek vigyáznia kellett, hogy nagyon közel ne menjen a parthoz. Ezért, mikor már alig voltak messzebb másfél mérföldnyinél, ledobatta a vasmacskát, mely azonnal megállította a hajót.

- Eszerint hát nem utazunk, kapitány? - kérdezte Roger Hinsdale a boszús kalóztól.

- Elég baj, hogy nem! - dörmögte Harry Markel érdesen, és hátat fordított a kérdezőnek.

- Mi baja a kapitánynak? - kérdezte Hinsdale megütődve a mellette álló Carpenter Johntól.

- Az, hogy nincs szél, és itt kell vesztegelnünk, - felelte a bandita, és sarkon fordúlva, szintén ott hagyta a meglepett ifjut.

Este kilenc óra tájban az ifjak mind lefeküdtek Patterson úrral egyetemben. De előbb megkérték Cortyt, hogy ha az «Alert» esetleg felszedné vasmacskáit az éjjel, keltesse föl őket, hogy lássák az indulást.

- Ó, ha indulunk, nyugodtak lehetnek az úrfiak, hogy fölébresztjük őket! - felelte gyanús nyomatékkal a kalóz.

De erre nem kerűlt a sor. Midőn az ifjak másnap reggel hat óra tájban fölkeltek, az «Alert» még mindig mozdulatlanúl vesztegelt a horgonyon. A kapitány még aludt s a fiuk csak Cortyt találták a hajóhidon, aki boszúsan rágta makrapipája szárát.

- Nos, indulunk-e? - kérdezték a fiuk kíváncsian.

- Szó sincs róla! - fakadt ki dühösen a matróz.

- Hát nem jött meg a szél?

- Annyi szellő sincs, amennyi egy gyertyalángot kiolthatna!

Hét óra tájban Harry Markel is feljött a födélzetre, de senkihez se szólt, s még Patterson úr udvarias köszöntését is csak kimért fejbiccentéssel viszonozta.

- Úgy látszik, fiatal barátaim, - szólt Patterson úr tréfásan, - hogy ma is elmondhatjuk Titus császárral: «diem perdidi», - elvesztettük a napot. Nincs szél, nem indulhatunk.

E pillanatban John Corty sietve ment a hajó orrába, ahol Harry Markel és John Carpenter tanácskoztak.

- Vigyázzatok! - súgta nekik halkan, izgatottan.

- Nos, mi az? - mordúlt rá a vitorlamester.

- Nézz oda jobbra... de el ne áruld magad! - folytatta Corty halkan.

Fönt, a sziklás parton, huszonöt-harminc ember járt-kelt és figyelmesen vizsgálta hol a tengert, hol a sziklás partokat.

- Rendőrök! - mondta halkan Corty.

- Az ám! - hökkent meg Harry Markel.

- És mi nagyon jól tudjuk, hogy kit keresnek, - csikorgatta a fogát John Carpenter.

- Mindenki a helyére! - parancsolta Harry Markel a legénységnek.

A matrózok közül csak az a kettő maradt a födélzeten, akinek éppen szolgálata volt, a többiek pedig gyorsan besurrantak a hajó-szobába. Harry Markel és két cimborája óvatosan fölmentek a hajó-hidra, ahonnan a kis kormányos szobából észrevétlenül leshették a rendőröket.

Ezek valóban a megszökött fegyenceket keresték. Miután szegről-végre átkutatták a kikötőt és a várost, most már a partokon nyomozták a szökevényeket s úgy látszott, hogy különös érdeklődéssel vizsgálják az Alert hajót.

De nem igen volt valószinű, hogy valamit gyanítanak. Mind amellett nem volt lehetetlen, hogy meg fogják vizsgálni az Alert-t, mivel ez a hajó még a kikötőben volt, mikor a fegyencek megszöktek, s megtörténhetett, hogy valamelyik észrevétlenül elrejtőzött a hajón.

Az volt hát a kérdés, hogy a rendőrök mit fognak tenni?... Csónakba ülnek-e s feljönnek-e az Alert födélzetére, hogy átkutassák a hajót?... Harry Markel és cimborái idegesen, izgatottan figyeltek a rendőrök minden mozdulatára... Hogyne! hisz ez az élet-halál kérdése volt rájuk nézve!

E közben az Antilian School növendékei is észrevették a parton járó-kelő rendőröket, és Hubert Perkins azonnal rájuk fogta a messzelátót.

- Nini, még revolverük is van! - mondta. - Bizonyosan üldöznek valakit.

- Szó sincs róla! - mondta Tony Renault tréfásan, - azt nézik, hogy elindúlt-e már az Alert, hogy a nagy eseményt tudtára adhassák az európai sajtónak.

- Bolond beszéd! - mondta John Howard vállat vonva.

- Ha nem hiszed, hát gyere; kérdezzük meg a kapitánytól.

A víg fickók mind betódúltak a kis kormányos-szobába, a meghökkent kapitányhoz, a kinek sejtelme se volt róla, hogy mit akarhatnak.

S Clodion Lajos kezdte meg a szót:

- Látja-e azokat a rendőröket ott a parton, kapitány? - kérdezte.

- Látom, - felelte Harry Markel, - de azt már nem tudom, hogy mi dolguk van ottan.

- Azt hiszem, hogy a mi hajónkat vizsgálják, - folytatta Leuwen Albert.

- No már azt alig hiszem, - felelte John Carpenter hirtelen, - aztán ugyan minek is vizsgálnák?

- Bizonyosan gonosztevőket keresnek.

- Gonosztevőket? - csodálkozott Corty ártatlanul.

- Persze! - erősködött Clodion Lajos. - Hát önök nem hallották, hogy a «Halifax» kalóz-legénysége, amelyet a Csöndes-tengeren fogtak el s vasra verve hoztak Angliába, megszökött a queenstowni fegyházból?

- Bizony mi nem hallottuk, - mondta Corty oly ártatlan pofával, mint a ma született bárány.

- Pedig tegnap előtt, mikor megérkeztünk, egyébről se beszéltek a városban, - magyarázta Hubert Perkins.

- Az lehet, - felelte John Carpenter, - de mi se tegnapelőtt, se azelőtt nem jártunk a városban.

- De azt csak hallották, hogy a «Halifax» legénységét kalózkodáson érték és elfogták?

- Úgy rémlik, hogy hallottam, vagy olvastam ilyesmit, - szólt most Harry Markel, - de ennek már néhány hónapja lehet.

- Na, lássa! - diadalmaskodott Clodion Lajos, - hát ezek szöktek meg tegnapelőtt s a rendőrök bizonyára őket keresik.

- S reméljük, hogy meg is találják! - kiáltott föl Tony Renault.

- S megkapják méltó jutalmukat, az akasztófát! - tódította barátja kívánságát Clodion Lajos.

- Magam is azt hiszem, - felelte Harry Markel szárazon.

Ebből azonban semmi sem lett. A rendőrök, Harry Markel és cimboráinak nagy megelégedésére néhány perc mulva eltávoztak a sziklás partról. Miután a vidék minden zegét-zúgát gondosan átkutatták, lassan tovább mentek, persze, eredménytelenül, mert a banditák, akiket üldöztek, nem a szárazon rejtőzködtek, hanem az «Alert» födélzetén, ahol, ha csak egy csónakjuk van is, azonnal elfoghatták volna valamennyit.

- Végre... szabadon lélegzem! - sóhajtott föl Corty, mikor a rendőrök utolsója is eltünt a magas sziklákról.

- Csak már szelünk is lenne! - kesergett John Carpenter. - Most ugyan elkerültük a veszedelmet, de ha sokáig tart ez a szélcsönd, a rendőrök előbb-utóbb a nyakunkon lesznek.

- Majd elejét veszszük ennek is, - jelentette ki Harry Markel. - Ha estig nem támad szél, leeresztjük a nagy csónakot, megkötjük hozzá a hajót és evezővel fogjuk kihajtani, illetőleg kivonszolni a sík tengerre.

- Valószinű, hogy az utasok is segíteni fognak az evezésben, - mondta John Carpenter.

- S ha kint leszünk a sík tengeren, - folytatta Corty, - ahol már nem fenyeget annyi veszedelem...

- Elvégezzük, amit még elvégeznünk kell, - fejezte be Harry Markel komoran.