XIII. FEJEZET.
Az «Essex» cirkálóhajó.

De, még mielőtt a földet megpillantották volna, egyéb is történt. Délután négy óra tájban ugyanis Tony Renault hangosan lekiáltott:

- Hajó!

Öt-hat mérföldnyire, egyenesen az Alert orra előtt, vékony füstoszlop szállt fölfelé a szemhatárról; látszott, hogy gőzös jár arra.

Ez a gőzös nagyon gyorsjárású lehetett, mert félóra múlva már egészen jól látható volt, s a következő félóra alatt oly közel jött az Alert-hez, hogy alig volt tőle negyedmérföldnyire.

Az utasok kíváncsian találgatták a födélzeten, hogy miféle hajó lehet.

- Hadi gőzös, - mondta az egyik.

- Én már a zászlaját is látom... angol.

- A neve pedig «Essex» - toldta meg Tony Renault, aki a kapitány messzelátójával kibetűzte a hajó nevét.

- És, úgy létezik, velünk van dolga...

Valóban, úgy látszott és úgy is volt.

Az Essex 5-600 tonnás cirkáló-gőzös volt, s miután fölhúzta hadi lobogóját, félgőzre fogta a gépjét s egyenesen az Alert felé tartott.

Képzelhetjük, mily szorongó aggodalmak szállták meg a banditákat!... Egyik rémkép a másikat váltotta föl izgatott képzelmükben, s egyik-másik már látni vélte magát az akasztófán!

Vajon nem lehetséges-e, hogy Queenstownban mindent megtudtak, s fölfedezvén a gyilkosságot, sürgönyöztek az Antillákra, hogy fogják el az Alert-t az ál-Paxtonnal és fegyenctársaival együtt?... S hátha az Essex most azért jött eléjük, hogy elfogja őket?

Eleinte ilyen rémes aggodalmak villantak át Harry Markel agyán, de a ravasz gonosztevő csakhamar elnyomta szorongását és higadtabb lett.

...Nem lehet az, hogy az Essex az ő elfogatásukra jött elébük. Még ha fölfedezték is a gyilkosságot, senki se tételezné föl róluk azt a hallatlan vakmerőséget, hogy az Antillákra jöttek volna a helyett, hogy meneküljenek... Nem! erről szó se lehet.

Így megnyugodva, Harry Markel elszántan és hidegvérrel várta a történendőket. Az Essex jelezte lobogójával, hogy beszélni akar vele; keresztbe kellett hát fordítani a vitorlákat, hogy a hajó megálljon, s egyúttal a lobogót is föl kellett húzni...

A döntő pillanat közeledett: kitérni előle már nem lehetett. Még ha az Alert szökni akart volna is, minden kísérlete hiába való lett volna; az Essex negyedóra alatt utóléri s akkor mindennek vége.

Most a cirkálóhajó egyik csónakját leeresztették, s mihelyt a csónak a vízen volt, azonnal két tiszt szállt le és ült bele.

Pár perc múlva mind a ketten az Alert födélzetén voltak.

- Hol a kapitány? - kérdezte az idősebbik.

- Itt vagyok, - felelte Harry Markel előlépve.

- Ön Paxton kapitány?

- Az vagyok.

- S ez a hajó az Alert, mely június 30-ikán indúlt el Queenstown kikötőjéből?...

- Úgy van, uram.

- S az «Antilian School» növendékei szintén a hajón vannak?

- Ott állnak a hídon - felelte Harry Markel, s rámutatott Patterson úrra meg az ifjakra, akik egy szót se vesztettek el ebből a párbeszédből.

A két tiszt, Harry Markeltől követve, fölment a hajóhídra s miután köszöntötte az utasokat, az angolokat jellemző hideg udvariassággal fordúlt Harry Markelhez:

- Paxton kapitány, az Essex parancsnoka örül a szerencsének, hogy találkozott az Alert-vel s mi is örülünk, hogy jó egészségben látjuk önöket.

Harry Markel néma főhajtással köszönte meg a jó kívánságot s várta, hogy a hadnagy megmondja, miért jött föl a hajóra.

- Jó útjuk volt - kérdezte a hadnagy: - s az időjárás kedvezett?

- Nem panaszkodhatunk - felelte Harry Markel: - csak most, pár napja, értünk erős vihart, amely ki is vert utunkból néhány száz mérfölddel.

- Ah, hát ezért késtek? - kérdezte a hadnagy közömbösen.

Majd, az utasok felé fordúlva, így szólt:

- Patterson úr?...

Az érdemes mentor előlépett, s tisztelettudóan meghajtván magát, így szólt:

- Engedje meg, uram, hogy bemutassam önnek fiatal útitársaimat, s egyúttal kérem, fogadja legmélyebb tiszteletem és kiváló nagyrabecsülésem kifejezését...

- Amellyel vagyok, alázatos szolgája, Horatio Patterson... - súgta a pajkos Tony Renault a szomszédja fülébe.

A két tiszt kezet fogott Patterson úrral, majd az idősebbik odafordúlt Harry Markelhez:

- Hol a legénység?... kérem, sorakoztassa őket.

Harry Markel megdöbbent; de még nála is jobban megdöbbent John Carpenter, hogy mi lesz most?!... De habozni vagy tétovázni nem lehetett, s a banditák lassan sorakoztak a főárboc előtt.

A két tiszt önkénytelenül összenézett és a fejét csóválta: ennyi csúf pofát rég láttak egy rakáson.

- Csak kilenc legénye van? - kérdezte az idősebbik.

- Csak kilenc - felelte Harry Markel.

- Pedig mi úgy tudjuk, hogy az Alert legénysége tíz ember volt... önt nem számítva, Paxton kapitány.

Ez a kérdés annyira kihozta sodrából Harry Markelt, hogy hamarjában felelni se tudott rá. Hogy időt nyerjen, azt kérdezte:

- Minek köszönhetem a szerencsét, uram, hogy a hajómon tisztelhetem önöket?...

Ez a kérdés annyira természetes volt, hogy a hadnagy habozás nélkűl megfelelt rá:

- Csak azért jöttünk önök elébe, mert Barbadosban már nyugtalankodtak az Alert hosszas elmaradása miatt. A szülők és rokonok mind az Antillákon, mind Európában aggódtak. Mrs. Seymour Kethlen megkérte a kormányzó urat, hogy kerestesse a hajót s a kegyelmes úr az Essex-et küldte az «Alert» elébe. Ez az oka a mi látogatásunknak, de most, hogy látjuk, hogy minden rendben van a hajón, őszintén örülünk, hogy szerencsésen megérkeztek.

Ez a nagy figyelem és részvevő aggodalom lelke mélyéig meghatotta Patterson urat, aki menten meg is köszönte a hadnagynak a meleg érdeklődést. A maga és növendékei nevében megkérte a tisztet, hogy tolmácsolja őszinte hálájukat Mrs. Seymour Kethlennek és Barbados kormányzójának.

Harry Markel azonban megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy - mivel az Alert mindössze csak két napot késett - talán mégse volt elegendő ok a nagy aggodalomra s az Essex mozgósítására.

- E két napi késedelmen kívűl - felelte a hadnagy - még egyéb okunk is volt az aggodalomra.

John Carpenter és Corty megrezzenve néztek össze. Maga Harry Markel is megdöbbent egy kissé, azért vigyázott magára s a legcsekélyebb jellel sem árúlta el belső nyugtalanságát.

- Mikor indúlt el az Alert? - kérdezte a hadnagy.

- A vasmacskát június 30-én este félnyolc tájban szedtük föl, - felelte Harry Markel. - De még jóformán ki se értünk az öbölből, mikor a szél már elállt s az «Alert» másnap egész nap szélcsöndben vesztegelt a hegyfok alatt.

- Harmadnap reggel pedig - mondta most a hadnagy - egy hullát találtak a parton, ahová a tenger áramlata vetette ki. Ruháiról s a gombjairól fölismerték, hogy a szerencsétlen, amíg élt, az Alert matróza volt.

John Carpenter és a többiek szinte megdermedtek a rémülettől. Ez a hulla valamelyik áldozatuk hullája lehetett s az átkozott véletlen talán árúlója lett gyilkosságuknak.

Az Essex hadnagya elmondta most, hogy Barbados hatóságait táviratban értesítették erről az eseményről s leginkább ez a körülmény nyugtalanította őket, mikor az «Alert» nem érkezett meg a kitűzött időre.

Majd azt kérdezte:

- Ön hát elvesztette egyik emberét, Paxton kapitány?

- Úgy van, uram, - felelte Harry Markel vakmerően. - Bobnak hívták a szerencsétlent. Akkor esett a tengerbe, mikor még a Farmar-öbölben horgonyoztunk s bármennyire kerestük is, nem bírtuk többé kihalászni a boldogtalant.

- Ah, most már értem, miért van csak kilenc embere tíz helyett! - szólt a hadnagy. - Egészen természetes!

De Patterson úr nem találta oly egészen «természetes»-nek a dolgot. Izgatottan fordult Harry Markelhez s kérdőre vonta, hogy miért titkolta el előttük ezt a szerencsétlenséget?

Harry Markel nyugodtan felelte, hogy nem akarta e gyászos hírrel megdöbbenteni utasait, akik talán rossz előjelnek tekintették volna ezt a szerencsétlenséget.

A magyarázat eléggé ügyes és talpraesett volt, de azért a banditákban másodszor is meghűlt a vér, mikor a hadnagy így szólt:

- A Queenstownból jött sürgöny azt is jelentette, hogy a hulla mellén mély seb tátongott.

- Seb?! - kiáltott föl Clodion Lajos ijedten, míg Patterson úr a képéből kikelve bambán bámúlt a hadnagyra.

Harry Markel hamar erőt vett megdöbbenésén s roppant lelki nyugalommal felelt:

- Ez a Bob a középső árboc vitorlarúdjáról esett le s estében neki vágódott a darúnak; valószínűleg akkor sebesűlt meg s ez volt az oka is, hogy eszméletlenűl hullván a vízbe, nem bírt többé fölszínre vergődni.

Ez a magyarázat is eléggé ügyes volt, de a hadnagy fejét rázva mondta:

- A sebet nem az esés okozta. Kés-ejtette mély, hosszú seb volt az s a gyilkos penge az áldozat szívét is átszúrta.

Most már mind oda voltak a banditák; kétségtelennek látszott, hogy az Essex hadnagya tisztában van azzal, hogy a szerencsétlen matrózt úgy gyilkolták meg. Csak az volt a kérdés, hogy miért jött az Alert födélzetére? Azért-e, hogy elfogja mindnyájukat, hogy esküdtszék elé állítsa őket az elkövetett gyilkosság miatt?

Ha elfogják és visszahurcolják őket Angliába, bizonyos, hogy az akasztófát egyikük se kerüli el. Ó, mennyivel jobb lett volna, ha ösztönükre hallgatva mindjárt indulás után meggyilkolják az utasokat s ők maguk, ahogy a szándékuk volt, kalózkodni mennek a Csöndes-óceánba.

De most már késő volt ezen keseregni. Most már Harry Markelnek azon kellett fáradoznia, hogy tisztára moshassa magát meg társait a szörnyű vád alól.

S csodálatos, hogy ebben - bár akarata ellenére - Patterson úr segített nekik legjobban.

- Hogyan?! - kiáltott föl elszörnyedve, - hát gyilkos kéz ölte meg azt a szerencsétlent?

A mire a hadnagy így válaszolt:

- A távirat szerint a matróz még élt, midőn a parthoz ért, ahol akkoriban egy csapat fegyenc garázdálkodott... Valószínű, hogy ezeknek a kezeibe jutott, s a gazemberek valamelyike leszúrta őt.

- Ó, bizonyosan a Halifax kalóz legénysége gyilkolhatta meg, - vágott közbe élénken Hinsdale Roger. - Ezek a banditák éppen akkor szöktek meg a fegyházból, mikor mi Queenstownba értünk.

- A nyomorúltak! - tört ki Tony Renault fölháborodva. - De azóta csak elfogták őket?

- A legutolsó hirek szerint még nem, - felelte a hadnagy. - Mindamellett lehetetlen, hogy megszökhettek volna Irországból s így előbb-utóbb kézre fognak kerülni.

- Reméljük, hogy minél előbb utóléri őket az igazságszolgáltatás keze! - fejezte be a beszédet Harry Markel, aki mindvégig megőrizte bámulatos hidegvérét.

- Ez aztán az ember! - súgta oda John Carpenter a cimborájának. - Nem igen jön ki a sodrából, mi?

- De nem ám! - felelte Corty elégedetten, - pedig ugyancsak a nyakára csavarodott a kötél.

A két tiszt ezután még néhány percig beszélgetett Patterson úrral, meg az Antilian School növendékeivel, s aztán elbúcsúzott tőlük.

Mielőtt ismét a csónakba szállt volna, az első hadnagy odafordúlt Harry Markelhez s azt kérdezte:

- Nemde, Paxton kapitány: az Alert holnap estig már bizonyára elér Szent-Tamás szigetére, mivel csak ötven mérföld az út odáig?

- Minden esetre, uram, - felelte Harry Markel. - Sőt azt hiszem, hogy már déltájban ott leszünk.

- Akkor előre sürgönyözünk, hogy várják önöket.

- Köszönjük uram, - felelte Harry Markel, - s egyúttal kérjük, hogy adja át tiszteletünket az Essex parancsnokának.

Harry Markel és cinkosai nagyot lélekzettek, mikor a csónak eltávozott hajójuktól. Öt perc mulva az Essex teljes gőzerővel indúlt haza felé, még egyszer viszonozván az Alert zászlójának köszöntését.

A banditák a kezeiket dörzsölték. Az Essex látogatása hajójukon hivatalosan rehabilitálta őket, s most már Harry Markel egész nyugodtan játszhatta Paxton kapitány szerepét. A merész játéknak első sakkhúzása tehát fényesen sikerült s valószínű volt, hogy a jövőben is sikerülni fog.

Az utazás többi része baj nélkül ment végbe. Estére kelve az Alert minden nagyobb vitorláját bevonta, mivel nem akart éjszaka nekivágni a szigettengernek.

Csak hajnal felé bontották ki újra a vitorlákat, s az első, aki tíz óra tájban a szárazföldet megpillantotta, megint csak Tony Renault volt.

- Föld!... Föld! - kiáltotta tapsolva a főárboc kosarából, a mire társai ujjongó hurrával feleltek a födélzetről.