IX. FEJEZET.
A ködös éjszakában.

Féltizenkettő volt.

Ha nem lett volna oly sötét s a köd oly sűrű, bizonyára látni lehetett volna az amerikai hajó lámpását, amely nem lehetett távolabb másfél mérföldnél.

De a koromsötétben semmi sem látszott: se az árbócra fölhúzott lámpás, se pedig a hajó tömege. És Will Mitz is csak annyit tudott, hogy a hajó, midőn a szomszédságukba került, éjszak felé volt az Alert-től.

Ebben az irányban hajtották tehát a csónakot, s egyelőre legalább elérték azt, hogy távolodtak a kalózoktól. A szökést különben nagyon elősegítette a sötét, ködös éjszaka. S ha bizonyosan tudták volna, hogy merre van az amerikai hajó, félóra alatt oda értek volna.

Alig eveztek az ifjak pár száz lépésnyire az Alert-től, azonnal megoldódtak a nyelvek. Persze csak halkan suttogva beszélgettek, nehogy a kalózok meghallják a neszt.

- Ezek a banditák tehát a Halifax kalózai, - mondta Hubert Perkins, - s orozva foglalták el a mi hajónkat!

- S míg a rendőrök a kikötőben nyomozták őket, - tette hozzá Niels Harboe: - ők lemészárolták az Alert legénységét!

- S az a boldogtalan, a kinek hulláját partra vetette a tenger, - folytatta John Howard, - bizonyára ebből a legénységből való volt... Hisz emlékeztek rá: Barbadosban ezzel a hírrel jött hajónkra az a két haditengerésztiszt!

- S ez a vakmerő Markel még azt merte mondani az Essex tisztjeinek, hogy az ő embere volt az a szerencsétlen! - kiáltott föl Tony Renault méltatlankodva. - Sőt még azt is mondta, hogy ha seb volt rajta, bizonyára a Halifax kalózai gyilkolták meg. Ah, nyomorúltak! - folytatta, fenyegetően rázva ökleit a hajó felé, - még akasztófára kerültök ezért.

- De hát miért nem szökött meg az Alert, mielőtt mi a födélzetére jöttünk? - tűnődött Hubert Perkins.

- Mert nem volt szele, - felelte Clodion Lajos. - Hisz emlékezhetel, Hubert, hogy két napig épp oly szélcsönd volt, mint most.

- Csak azt nem értem, - szólt most Hubert Perkins, - hogy miért várt ez a gazember a mai napig, s miért nem ölt meg bennünket is mindjárt aztán, hogy a hajón voltunk és a nyílt tengerre értünk?

- Ennek csak egy magyarázatját tudom, - felelte Clodion Lajos. - Szentül hiszem, hogy Harry Markelnek az volt a szándéka, hogy bennünket is lemészárol, mihelyt a nyílt tengerre érünk; de aztán, amíg a szélcsönd tartott, megtudta, hogy mindegyikünk hétszáz font jutalmat kap Barbadosban, s ez a jutalom úgy elcsábította, hogy hallatlan vakmerőségében elszánta magát erre az utazásra.

- Úgy van, csakis így történhetett, - helyeselte Will Mitz: - a kapzsiság ösztönözte a gazembereket, s ez a kapzsiság mentette meg az önök életét... föltéve, hogy megmenekültünk, - tette hozzá halkan, szinte magában.

Mert a menekülők helyzete valóban nem volt rózsás. Körülbelül egy órája volt már, hogy a csónak céltalanul bolyongott a tengeren és a sűrű ködben nyoma se volt az amerikai hajónak.

Will Mitz, mivel se delejtűje nem volt, se a csillagokat nem láthatta, csak találomra kormányozta a csónakot. De már több idő óta eveztek, mint amennyire szükségük lett volna, hogy az amerikai hajót elérjék, ha helyes irányban mennek... Azt hihette hát, hogy valamiképpen elkerülték, elhagyták a hajót, amely most már talán a hátuk mögött van.

Mit tegyenek?... Vissza fordúljanak s úgy keressék a hajót?... De hátha a balvégzet ismét az Alert közelébe vezeti őket?... Nem lesz-e jobb, ha nyugodtan vesztegelnek egy helyben, míg a köd szertefoszlik, s akkor, megpillantván az amerikai hajót, egyenesen odaeveznek hozzá!... Bizonyos, hogy ebben az esetben Harry Markel nem merné üldözni őket, sőt sietne menekülni, nehogy az amerikai hajó rajta üssön és elfogja cimboráival.

De hátha viszont szél támad, s az amerikai hajó, vitorlát bontván, tovább megy az útján?... Mi lesz akkor a csónakból, még azt a legjobb esetet is föltéve, hogy az Alert szintén tova vitorlázik a jó széllel?... Víz és eleség nélkül, magukra hagyatva a sík tengeren: mi sors várhat a menekülőkre, ha nem a pusztulás és az éhhalál?...

Mindezt jól megfontolván, Will Mitz iparkodott lehetőleg távol maradni az Alert-től, s a jövendőt a szerencsére bízta.

Éjfél utáni egy órakor még semmi ujság... köröskörül halálos csönd és vak sötétség... A menekülők egyik-másika nyugtalankodni kezdett. Azzal a szép reménnyel indúltak el, hogy fél óra mulva mentve lesznek; most pedig már két órája is elmúlt, hogy keresték a hajót, - minden eredmény nélkül.

Clodion Lajos és Hinsdale Roger, a két legbátrabb, egyre biztatták társaikat, hogy ne csüggedjenek, s ebben Will Mitz is segített nekik.

- Csak türelem, fiatal barátaim, - mondogatta: - semmi szél nem fúj, s a hajónak még ott kell lennie. - Ha napköltével szétfoszlik a köd, azonnal meglátjuk és pár evező-csapással mellette termünk.

De Will Mitz, noha egyre bátorította társait, titokban mégis nagyon aggódott... Hátha a banditák valamelyike észre veszi szökésüket és Harry Markel utánuk ered a másik csónakban?

Ez minden esetre lehetséges volt. Hisz Harry Markelnek az életérdeke parancsolta, hogy elfogja, ártalmatlanná tegye, elnémítsa a szökevényeket, legalább addig, amíg a szélcsönd tart, s ő sem mozdúlhat innen... Mert ha a menekülők, akik bizonyára azért szöktek meg a hajóról, mert mindent tudnak, elárulják a szörnyű valót akármilyen hajónak, amelylyel találkoznak, bizonyos, hogy ez a hajó utánuk ered, üldözőbe veszi őket, s akkor mindennek vége.

Will Mitz tehát feszülten fülelt a legcsekélyebb neszre is... Néha úgy rémlett neki, hogy halk evező-csapásokat hall távolban, s ilyenkor azonnal abba hagyta az evezést... Mindnyájan a lélekzetüket visszafojtva hallgatóztak, s rettegve várták a John Carpenter, vagy más valaki durva káromkodásának a neszét...

Megint egy óra telt el. Virradni csak hat óra tájban virradt, noha öt órakor, ha a köd eloszlik, elég világos lesz már, hogy két-három mérföldnyire végigláthassák a tenger szinét... De csak akkor, ha nem a szél oszlatja el a ködöt; mert ha szél támad, úgy lehet, hogy az Alert jobbra, az amerikai hajó pedig balra megy, s hajnalhasadáskor a csónak egyedül lesz a tenger mérhetetlen sivatagán!...

Akkor pedig nagyon bizonytalan, hogy nem pusztulnak-e el a menekülők. Az Alert, Will Mitz számítása szerint, körülbelül hatvan mérföldnyire lehetett Barbadostól délkeletre. Ekkora távolságot, még kedvező széllel és vitorlával is legfölebb 48 óra alatt futhatna meg ez a csónak... De nekik nem volt vitorlájuk: s mi több, nem volt se eleségük, se vizük!... Mi lesz hát velük, ha reggelre kelve sehol se látnak hajót?...

Egy órával később, elcsigázva a fáradságtól és álomtól, a fiuk nagyobb része elszunnyadt. Még csak Clodion Lajos és Hinsdale Roger birkóztak az álommal, de látszott, hogy már ők se sokáig birják.

Patterson úr, úgy szólván amióta a csónakba leereszkedett, félájultan hevert a helyén. Az izgatottság, a hirtelen rémület, a nem is álmodott halálos veszedelem úgy összetörte, hogy mozdulni is képtelen volt.

Csak Will Mitz volt ébren és virrasztott. Evezni most már úgy se kellett, mert félő volt, hogy nagyon eltávolodnak az amerikai hajótól.

De nemcsak ez aggasztotta Will Mitzet. Hanem az is, hogy közben-közben erősebb szélroham támadt, a mely azonnal megszünt ugyan, de mégis annak a jele volt, hogy virradatra megjön a szél...

Hajnali négy óra lehetett, mikor a csónak tompa koppanással neki vágódott valaminek... Mi volt ez?...

Bármily gyöngéd volt is a lökés, a menekülők mégis mind fölrezzentek rá... A csónak egy hajóba ütődött bele, éppen a kormányánál és Will Mitz azonnal megragadta azt a kötelet, amely lecsüngött a hajó faráról...

De aztán eleresztette, és kétségbeesve a fejéhez kapott.

Megismerte a kötelet: ugyanaz volt, amelyet ő maga vágott el, mikor a hajóról megszöktek!...

- Az Alert! - mondta megsemmisülten.

Tehát, miután egész éjszaka fáradtak, vesződtek, hogy megmenekülhessenek a banditáktól, a balsors ismét visszavezette őket az Alert-hez, s megint mindnyájan a Harry Markel körmei közé kerültek!

Mindnyájan össze voltak törve és néhányan sírtak.

De hát nem volt-e még idejük, hogy másodszor is elmeneküljenek, és ujra keressék az amerikai hajót?... Kelet felől már szürkülni kezdett az ég s a ködön átverődtek a hasadó hajnal első sugarai... Öt óra felé járt az idő... Már a reggeli szellő is fujdogálni kezdett...

Ekkor hirtelen szétfoszlott a köd, mintha valami láthatatlan kéz lerántotta volna a függönyt az óceánról. Három-négy mérföldnyire tiszta lett a szemhatár, és...

És mindnyájan megpillantották az amerikai hajót, amely már a szemhatár szélén járt és duzzadó vitorlákkal iparkodott kelet felé... Még egy perc, és végkép eltünik: oda tehát nem menekülhettek többé!

Az Alert födélzetén csöndes volt minden. Kétségtelen, hogy Harry Markel és a cimborái még mindig alszanak. Sőt az őrt álló matróznak is aludnia kellett, mert még azt se vette észre, hogy a föl-föltámadó szellő verdesi a kibontott vitorlákat...

Nos, ha a menekülők nem látták másként a szabadulás utját: miért ne foglalhatnák el az Alert hajót a kalózoktól?...

Ez a vakmerő terv a Will Mitz agyában született meg. És a derék ifju, aki tudta, hogy evvel ugyan mindnyájuk életét kockáztatja, de egyúttal meg is mentheti ha sikerül, egy percig sem habozott.

Pár rövid szóval elmondta szándékát az ifjaknak, akik azonnal kijelentették, hogy készek mindenre...

- Vezessen, mi követjük! - mondta Magnus Anders.

- Amikor és ahová akarja! - toldotta meg Clodion Lajos.

Arról volt szó, hogy meglepjék az Alert legénységét, még mielőtt föltápászkodnak álmukból. Be kellett zárni Harry Markelt a kabinjába, a legénységet pedig a födélzetközbe, ahol aludt.

Aztán Will Mitz, az ifjak segítségével, visszavezeti a hajót az Antillákra, vagy pedig segítséget kér a legelső hajótól, a mellyel találkoznak.

A csónak nesztelenül siklott végig a hajó mentén, míg a főárbóccal egy irányba ért. Az árbockötelek vaspántjain, melyek a hajó oldalán majd a víz szintjéig lenyultak, könnyű volt fölkapaszkodni.

Will Mitz kapaszkodott föl elsőnek... De alig tolta föl fejét a hajó párkányáig, azonnal visszakapta ismét és intett a többieknek, hogy ne mozdúljanak...

Harry Markel éppen akkor jött ki a kabinjából s az időt nézte. Mivel a szél egyre csapdosta a vitorlákat, hivta a legénységet, hogy húzzák szorosabbra a köteleket.

De a kalózok mind aludtak és senki se felelt a kapitánynak. Ekkor Will Mitz, aki egyre leste, látta, hogy Harry Markel dörmögve lemegy a födélközbe, hogy fölcibálja álmából a legénységet...

Most volt itt a cselekvés pillanata!... A kalózok is, Harry Markel is, mind együtt voltak a födélközben... Ha tehát rájuk zárhatják az ajtót, mentve vannak!

Will Mitz, mint a vadmacska, nesztelenül ugrott a födélzetre, s az ifjak, miután megkötötték a csónakot, melyben csak Patterson úr maradt, mind utána...

Nesztelenül suhantak oda a födélközi lejárathoz, és Will Mitz egyetlen lökéssel rátolta a négyszögű nyilásra a födelét, a többiek pedig hirtelen leborították a kátrányos vászonnal, keresztbe rakták rajt a vas-léceket s az ékekkel mindjárt légmentesen el is zárták...

Most már ők voltak az urak a hajón!... Elfogták a kalózokat mind, Harry Markellel egyetemben, s csak akkor fogják kiereszteni őket födélközi börtönükből, ha vagy az Antillákra érnek, vagy pedig hajóval találkoznak útközben...

Lassanként megvirradt s a köd végkép szertefoszlott. A szél egyre erősödött s a vitorlák hevesen csapdosták az árbócokat... Távol, a szemhatár szélén, fehér pontként látszott egy percig az amerikai hajó, s aztán az is eltünt... Az Alert egyedül volt a tengeren: de Will Mitz és társai urak voltak rajta és mentve voltak.