XIX. §. Boroszlóban a legnagyobb unalomban majdnem öt hetet haszontalanul töltöttünk el, mert hiányzott az alkalmatosság, amellyel könyveinkkel együtt biztonságban utazhattunk volna Magyarországba. Végül a nyilvános vásár alkalmával hírt vettünk egy Molten Léhner Lőrinc nevű, ev. lutheránus vallású tokaji kereskedőről, aki állítása szerint gyakrabban vezetett Belgiumból hazatérő tanulókat holmijukkal együtt Boroszlóból Magyarországba. Azt vélvén, hogy az ég küldötte őt, tárt karokkal fogadtuk, és kértük, hogy legyen mellettünk a lengyel határszélen át Magyarországba leendő utazásunk közben, mikor ő is visszatér Magyarországba. Ő még többet ajánlott fel, mint amennyire felkértük, és bennünket reménységgel és ígéretekkel töltött el. Így örvendezve, hogy végre már véget vethetünk a bosszantó késedelemnek, szeptember 17-én elindultunk Boroszlóból Oppeln felé. Kalauzunkat, hogy annál hívebben szolgáljon bennünket, egy arannyal díjaztuk, és azonfelül megígértük, hogy amíg velünk lesz, mi fogjuk eltartani. Hamarosan megbántuk azonban ígéretünket és tettünket; ez az Eudio annyira fösvény és fukar volt ugyanis, hogy a magáéból sokáig semmit sem költött eltartására, a mi társaságunkban azonban, midőn a fizetés reánk esett, egy nap alatt több ételt fogyasztott, mint amennyit három paraszt kapálás után bírna elfogyasztani. Ezért még ez az arcátlan ember is elszégyellte magát, és bár senki sem késztette, avval mentegette magát, hogy néha olyan betegségben szenved, hogy bármennyit rak a gyomrába, sehogy sem bír jóllakni. Azonfelül különféle módokat eszelt ki útközben a megsarcolásunkra, különösen végre Bielitzben és Lengyelország határán. Különféle hazugságokkal környékezett meg bennünket abból a célból, hogy minél tovább velünk lehessen, és a mi költségünkön éljen. Még szekeresekről sem gondoskodott, akikkel Magyarországba mehessünk. Ezért annak a fogadónak a zsidó gazdája, ahol laktunk, észrevevén az ő csalafintaságát, jóakarattól indíttatva szekerest keresett, akit felfogadván távozhassunk. Ezt észrevéve Molten Léhner, végre maga is velünk jött, és miután felfogadtuk a szekerest, átraktuk hozzá a könyves ládákat. Mi pedig gyalog kelvén útra, Neustadt felé indultunk, miközben Lőrinc a maga lován kísért bennünket. Az út közepe táján újra elkezdett bennünket gyötörni, hogy ha nem adunk neki ajándékba néhány rénes forintot, előre megy, és a harmincadon feladja könyveinket, hogy bármily tartalmuk legyen is, vegyék el őket tőlünk. Ennyi gazság a részéről már annyira elkeserített, hogy alig bírtam magam visszatartani, hogy el ne verjem; mégis fékeztem indulatomat, és miután egy rénes forintot adtunk neki, ez a hűtlen és kapzsi Eudio eltávozott tőlünk, hogy soha viszont ne lássuk.