XXV. §. Barátaimnak, főképp pedig méltóságos pártfogónőmnek a tanácsára az 1748. év február 29. napján eljegyeztem a kitűnő és nemes hajadont, Enyedi Sámuel, nemes férfiú és fogarasi polgár, akkoriban Brencovan de Bessaraba Konstantin fejedelem erdélyi jószágainak igazgatója, leányát, Enyedi Máriát, akivel március 19. napján Fogarason tartottam meg az esküvőmet.

A méltóságos grófnő, az én pártfogónőm, átlátta az ő lelkének kivételes adományait, és ezért nem szűnt meg nekem ajánlani és tanácsolni a vele való házasságot, míg reá is vett. Ő jámbor, okos, szemérmetes volt, felékesítve mindazon erényekkel, amelyek nemének részéül eshetnek, kiváló nevelést kapott a szentírásból, és azonkívül nemcsak a magyar, hanem a román irodalomban is nagyon jártas volt, élénk szellemű, erős emlékezőtehetségű, modorának kedvességével mindenki előtt szeretetreméltó. Mialatt az udvarban a méltóságos grófnőnek ismételten, napról napra is hallotta kegyes tanítását mindazon dolgokról, amelyek a tisztességes úrnőnek díszére válnak, rövidesen példás és páratlan okosságú úriasszonnyá vált. Halandó életünknek azonban csak rövid ideig tartó örömeit éltem át vele. Az első szülésnél ugyanis, az 1750. év február 3. napján, annyira legyöngítették a szülés fájdalmai, hogy azontúl más és egymást követő betegségekbe esett, amelyektől öt hónap alatt elerőtleníttetve, végre tüdővészt kapott, és az 1750. év június 9. napján csendesen elaludt az Úrban. Hogy lelkének milyen szilárdságával, türelmével, ájtatosságával, az Istenhez intézett könyörgésekkel, a szolgákhoz intelmekkel tűrte betegségét, azt leírni nem lehet. Bizonyára minden szavából, minden cselekedetéből a Szentlélek kegye világlott ki, és ezért emléke bárki előtt áldott volt.