I.

Az omnibuszra egy kövér-duda asszonyság kapaszkodott föl. Testének terebélyességével majdnem kinyomta a hátul álló három fiatal embert.

- Megtelt! - kiáltották azok tréfásan.

Azoknak kiáltották, akik a kövér asszony után nyomakodtak.

Az omnibuszban még kevesen ültek. A tréfás kiáltáson mindenki elmosolyodott. Csak a kövér hölgy nem. Boszusan pillantott az ifjakra.

- Neveletlenek! - dohogta, - neveletlenek!

Egy kisasszony is fölszállt vele. Az is komoly maradt. De elpirult, haragosan elpirult.

Az omnibusznak ez a megtelése a Lánchídnál történt. A férfiak atillásak és zekések; a nők krinolinosak, kalpagosak. Akkor az volt a divat.

A kövér hölgygyel szembe egy beteg-színü szőke fiatalember telepedett le az omnibusz belsejébe; - nyugodt-arcu, kékszemü ember, afféle irodai ember. Egykedvüen pillantott végig az utasokon, aztán a pirosképű leányon maradt a szeme.

Áprilisi tavaszias meleg volt az idő. Az órák delet mutattak. Az omnibusz döcögött a Városliget felé.

- Neveletlenek! Micsoda neveletlenek! - dohogott a kövér asszonyság.

Körülbelül negyvenesztendős úrihölgy lehetett; kis gombaorru, kerekarcu és hidegszemű. A ruhája jómódra vallott. Fekete ruhája volt. Bársony-kalpagján strucc-toll lengett. A napernyő­jét fekete selyem-csipke körítette. A blúzán ugyanolyan csipke. De feszült rajta minden, mint a keztyü.

Aztán lassankint elmúlt a haragja: a szeme szerelmes mosolygással pihent a leányán. Mindig úgy nézett, ahányszor a leányára nézett.

A leány arcáról lassankint elszállt a bíboros pirosság s a helyét az a virág-arcszín foglalta el, amely csak gyermeken és leányon látható.

Rózsaszínruhás, cinegetestü a leány. Az arca vékony, de csupa finomság, - talán hogy a szem­öldöke hosszuívű. Máskülönben nem volna a szemén semmi irigylenivaló: fekete apró szem, de tiszta-csillagú, amilyen a tizenhét éves leányokon szokott lenni.

A szőke fiatalembernek rajta-ragadt a tekintete. Szinte áhitattal nézett reá. Sokáig csodálta a szemét, a száját, az orrocskáját, a nyakát. Apróra megbámulgatta a kalpagjától a cipőjéig.

Az omnibuszban beszélgetés kezdődött. Két öregúr beszélgetett Széchenyi haláláról, amely azokban a napokban történt. Az egyik arra vélekedett, hogy Széchenyi nem volt őrült, hanem a bécsi rendőrség zaklatása űzte a halálba.

- Politikai tiltott könyveket találtak nála, azért zaklatták a gazemberek!

Az utolsó szót halkan mondta, s aggodalommal pillantott szét a bent-ülőkön.

De jobbára nők ültek az omnibuszban, és a férfiak közt se látszott policájszínű utazó.

- Igaz-e, - susogott a másik, - hogy Kossuth újra befelé készül?

A kérdezett vállat vonintott:

- Beszélik. A nép fantáziája nagy. Ámbár a föld röge is róla álmodik.

A bentülők nem ügyeltek a beszélgetésre. Abban az időben sokszor hallott gondolatok voltak. A fiatalember tovább csodálgatta a leányt. A leány pirossága már elmúlt. Az ő halványsága megszínesedett. Jámbor kék szeme ábrándosan csüggött a leányon.

A leány szemben ült vele, de mintha nem is látta volna: egykedvüen nézett el a feje mellett, az ablakon át az épületekre.

Közben az omnibusz meg-megállt. Kiszálltak, beszálltak, megint zötyögött a Városliget felé.

Egyhelyen népcsődület támadt: a pecér zöld rácsos kocsija volt ott látható. A pecér egy termetes fekete kutyát kerített hurokra.

A kutya rémült szemmel rángatolódzott a dróton. Depersze annál inkább szorult a drót a nyakán.

A pecér a kocsihoz vonszolta, s ott ketten is emelték. Az egyik nagyot rúgott alulról rajta, és így föllendítette a kocsiba.

Az omnibusz meglassudva haladt ottan. A bentülők is érdeklődéssel nézték a különös küzdelmet.

- Szegény! - mondta a leány.

Két sz-szel mondta a szegényt, s a hangja zengő volt, mint a muzsika.

Aztán elmosolyodva pillantott az anyjára.

És ez az elmosolyodás is bájos volt.

A fiatalember pillogva nézte. Szinte falta a szemével.

A Kétszív-útca sarkán a kövér hölgy fölkelt és intett a leánynak.

A leányka kifelé haladtában hidegen pillantott a kékszemű fiatalemberre.

Leszálltak.

A fiatalember is leszállt. A nyomukban haladt. S amikor a nők befordultak egy földszintes házikóba, megállt és úgy megbámulta a házat, ahogy csak királyi palotát szoktak megbámulni.

- Numeró 47, - mormogta. - Kétszív-utca 47. Nomen est omen!

Aztán előkapta az óráját és sietve indult vissza a Király-útcán. Útközben gyakorta mondo­gatta:

- Szegény!

És mosolyogva csóválgatta a fejét.

Aznaptól fogva minden délben megjelent a fiatalember a Kétszív-útcán, és elsétált kétszer-háromszor a ház előtt. A háznak virágos volt az egyik ablaka: két muskátli és egy kicsided jázmin zöldikélt benne. A fiatalember igen érdeklődött a három virágtő iránt. Vasárnaponkint különösen. El nem ment onnan, míg csak a virágok tulajdonosa is meg nem jelent az ablakban.

A virágok tulajdonosa persze az omnibuszbeli leány volt.

Először csodálkozva nézett a fiatalemberre. Aztán csakhamar eltünt a szoba homályában és nem mutatkozott többé. De néhány nap multával pontosan megjelent ő is déltájt az ablakban. Eleinte csak úgy kandikált ki, mint a madár a lombok közül, később nyugodtan megállt a virágai mögött s ránézett nagykomolyan a fiatalemberre. De nem sokáig. Csak éppen hogy a virágaival babrált s körültekintett. Megint babrált, megint fölpillantott, aztán eltünt.

Akkor már tavaszi volt az idő: az ablaktáblák mindig nyitva voltak.

Egy délben már ott ült, amikor a fiatalember odaérkezett. Könyvet olvasott. Az ifjú meg­emelte a kalapját, de a leány mintha nem látta volna. De mégis elpirult, és eltünt az ablakból.

A következő napon korán reggel jelent meg a fiú. Az ablak már nyitva volt. Egyideig az útca túlsó felén kémlelődött, aztán átsietett és egy szál piros rózsát tűzött az egyik cserépbe, a jázminka mellé.

S elrohant, mintha lopott volna.

Délben tizenkét óra s harminc perckor, pontosan megjelent a fiatalember.

A leány is.

A rózsát ott látta a fiatalember ahová letűzte, de a leány fölvette a rózsát s megszagolta, aztán visszatűzte a cserépbe. Komoly-nyugodtan pillantott a fiatalemberre s eltűnt.

Aztán ismét visszatért. Öntöző kannácska volt a kezében. Megöntözte a virágait. A rózsát is. És ismét kipillantott.

A fiatalember akkor gyorsan megemelte a kalapját.

A leány egykicsit fogadta, egykicsit nem. Inkább a szemének egy nyájas mozdulata volt az, nem bólintás. De a köszöntést mégis fogadta.

A fiú másnap egy kicsided cserépben vitte a rózsát, gyökeres rózsát, - egy mogyorónyi bimbócska is rajta. Soká kémlelődött, hogy látja-e ott a kövér asszonyt is? De sem azt nem látta, sem a kisasszonyt. Végre is odalopta a rózsát a többi cserép közé.

Másnap ismét megjelent s örült, hogy a virágát ott látta a többi virág között.

A leány megjelent az ablaknál. A köszönést úgy fogadta, mint az előttevaló napon. A fiú akkor megindult hozzá az útca túlsó feléről. A leány azonban gyorsan visszahúzódott.

A fiatalember elpirosodott.

- Micsoda ostoba vagyok! - mormogta. - Hogy is gondolhattam, hogy így az útcán elfogadja a bemutatkozásomat! De be se mehetek ilyen korán. És délben se. Mert hátha az anyja...

Hazament és levélpapirost vett elő a fiókjából:

„Tisztelt Kisasszony!

Bocsásson meg, hogy ismeretlenül írok. De hiszen mi nem vagyunk merőben ismeret­lenek.

Hetek óta keresem és várom az alkalmat, hogy bemutatkozhassak, de én nemrég költöztem ebbe a sváb városba és közös ismerősünk nincsen.

Tekinthetné-e ezt a levélpapirost a hiányzó közös ismerősnek?

Kegyedet egy omnibuszban láttam először. A mennyországban aligha vannak omni­buszok, de nekem az az omnibusz maga a mennyország volt akkor. S mintha az angyal benne földi divat szerint öltözve kalaposan, krinolinosan ülne valami tréfából, s nekem valamiképpen testvérem volna. Mintha régen kedves volna nekem minden vonása! Mintha valamiképpen összetartoznánk!

- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - csillapítottam magamat.

Mert ha az érzésemnek engedhettem volna, egyszerre a szivemre öleltem volna, s azt mondtam volna:

- Te kedves, csakhogy megtaláltalak!

De akkor bizonyára úgy jártam volna, mint az a kutya a pecér drótján. Bevittek volna a bolondok házába. S Kegyed még csak azt se mondta volna:

- Szegény.

Pedig hát van a szívünkben egy belső húrocska, amelynek a megrezdűlése mindig a jövő zenéje, - szent jóslat.

Nem tudom kicsoda Kegyed? S nekem mégis nem idegen.

A világon annyi ember van, aki eljár egykedvűen egymás mellett, pedig valamikor találkozni fognak, rokonok lesznek, vagy jóbarátok, vagy ellenségek. Nem lehet-e ezt néha előre megéreznünk?

Egy barátom tavaly hajón ment Vácra. A hajón rálépett egy leánynak a lábára. A leány­nak tán nem is a lába fájt annyira, mint inkább az, hogy a lakkcipője elrútult. Ideges megrándulással szólt rá:

- Ostoba!

Ugye furcsa lett volna, ha valaki azt mondta volna neki:

- Ejnye kisasszony, hát így beszél maga azzal, aki nemsokára a férje lesz?

Mert hát az lett. Sohse látták azelőtt egymást, de az az ügyetlenség annyira bántotta a barátomat, hogy Vácon a püspöki kertésznél csokrot csináltatott, s amikor visszatértünk, odavitte a hajón a leánynak.

Megismerkedtek.

Karácsonykor elvette feleségül.

Boldogok.

Ebből csak azt magyarázom ki, hogy valami láthatatlan fonál köti egyik-másik embert egybe, ha nem is ismerik egymást. A fonál lehet mérföldekre nyúló, de egynapon, amikor találkoznak, csomót köt rá az égi kéz, s azt a csomót el nem oldhatja többé tán még a halál se.

Tisztelt Kisasszony, én érzem, hogy bennünket is köt egymáshoz ilyen fonál. Éreztem ennek a fonálnak a megrezzenését, amikor Kegyedet megláttam. Már meg van kötve rövidre, csomóba.

A helyzetem most olyan, hogy kerülnöm kellene Kegyedet, de nem kerülhetem. Nincs álmom más, csak Kegyed. Nem tudok másra gondolni, csak Kegyedre. Boldog vagyok, ha látom. És boldogtalan, ha azon tünődöm, hogy nem ragadja-e el a reményeimet valami gonosz véletlen? De ez nem lehet, nem! Az idő igazolni fog engem. A sorsunk­ban van valami közös. Mi együtt fogunk átszállani az életen, mint két együtt szálló madár, amelynek útja egy.

Mondja csak a levelemre maga is:

- Ostoba!

Mély tisztelettel, mély érzéssel,

Budapest, Zöld-udvar.

Nyéky Ábel.”

Letette a tollat. Mosolygott. Várta, hogy megszáradjon a tinta. Aztán mégegyszer elolvasta a levelet, s elkomolyodott.

- Ez a levél hosszú és túlságosan bizalmas.

Összetépte.

Írt egy rövidebbet.

„Tisztelt kisasszony!

Én az a fiatalember vagyok, aki minden reggel és minden délben ott őgyeleg a Kegyed ablaka alatt.

Napestig is ott őgyelegnék, de munkámból élek: könyvkereskedő vagyok, - most még csak segéd. Remélem nem olyan foglalkozás, amelyre Kegyed megvetően néz.”

Ez a levél meg nagyon is száraznak érzett. Írt egy harmadikat, negyediket, végül lecsapta a tollat, s föl-alájárt a szobában.

- Megbutultam? Vagy mi lelt, hogy egy rongy levelet nem tudok megírni? Gondolkodjunk csak nyugodtan!

Másnap korán reggel vett öt szál fehér nárciszt a Városház-téren, s kiment ismét az első omnibuszszal a Kétszív-útcába.

Az ablakot zárva találta.

Először azt gondolta, hogy alusznak. De csakhamar látta, hogy a kárpit helyén a belső fatáblák fehérlenek és a virágcserepek sincsenek ottan.

A fiú megdöbbent.

Elutaztak? Vagy elköltöztek?

A házbelieket már ismerte. Tudta, hogy egy öreg cseléd lakik a kisasszonynyal, meg mégegy lakó van a házban, egy német hivatalnokféle. A németnek szeplős, pufók felesége van és egy tizennégyéves fia, aki iskolába jár. De még a kutyát is ismerte. Egy borzas kiskutya szokott kicsaholni a kapunyíláson, olyan mérgesen, mintha legalább is a magyar koronakincseket bízták volna rá, hogy őrizze. Azt is tudta, hogy a kiskutya azon a héten nyakig megnyíródott.

A fiatalember nyugtalanul járt föl és alá. Végre is elment.

Délben aztán a szokott időben visszatért. Az ablakon semmi változást nem látott.

Darabig csak állt ott és gondolkodott. Mintha bátorságot gyüjtött volna a levegőből. Végre is a kapuhoz ment és benyitott.

Csak épp hogy szétpillanthatott az udvaron; csak annyit láthatott, hogy az udvar tele van leánderrel, - a leánderek még szennyesek a téli pihenőjük porától. A következő pillanatban a kiskutya ádáz mérgesen rohanta meg, s különösen a nadrágjára haragudhatott a fiatal­embernek, mert azt igyekezett róla leszedni.

A fiatalember zavarodottan húzódott a kapu mellé. Bot nem volt nála. A lábát mozgatta hát a kétöklömnyi kis oroszlán felé. Annak se kellett több: most már a cipő orrának fordult, hogy a fiatalember feléje rúgott, tüzet, lángot hányt, és ugrált, mint a hörcsök.

Végre is kilépett a német asszony, és az ölébe kapta a mérges kiskutyát: betakarta a fejét a kötényével.

Aztán kérdőn nézett az ifjúra.

- Kiadó lakás van itt ugye? - kérdezte a fiatalember.

- Nem van, - felelte az asszony.

- Hát ez? (A zárt ajtóra mutatott.)

- Ez nem van kiadni.

- Hát nem költöztek el?

- Ja-ja, - felelte az asszony. - Csak elmenni sommerwohnung, nyárálni.

S hátat fordított. Visszatért a szobájába.

A fiatalember tanácstalanul állott az udvar közepén. Szeretett volna még valamit kérdezni, de a kis oroszlán dühösen csaholt az ajtó mögött.

Megfordult hát és a fehér ajtóra nézett, amelyen a leány szokott bejárni. Az ajtón elsárgult névjegy volt látható. A fiatalember szinte falta a szemével a rányomtatott nevet:

ÖZV. KARDOS JÁNOSNÉ

De ónnal írt apró-betüs szavak is látszottak a névjegy alján:

BUDA. LIPÓTMEZEI ORSZÁGÚT. 26. VILLA.

Elpirult. A szeme megragyogott.

- Ez nekem szól! - mondotta boldogan.

Másnap vasárnap volt, borongós, essőre készülő, de dél felé eloszlottak a felhők, s meleg sugárral kedveskedett a Nap. A fiatalember fölöltözött délután ünnepi feketébe. A lábán lakcipő ragyogott. A nyakában pillangósra kötött fehér selyem-nyakkendő lebegett. A kezében vékony ébenfa-pálca. Így ment ki lóvonaton, omnibuszon és gyalog a zöldbe, és megkereste a házat.

Ódon és kis sárga ház volt az. Szinte elmerült a bokrok és fák lombjainak zöldjében. Az ablakokban a szivutcai két bimbós muskátli. A kerítés mellett sárgavirágos ribesz aureák. Az udvaron vagy három virágágy: tulipánok és szélrül iriszek. Hátrább fenyőfák és egy öreg hársfa közöttük. Az országút fehér porától olyanok voltak a bokrok, mintha deresek volnának.

A fiatalember megigazgatta a nyakkendőjét, s bekémlelődött.

Az udvaron ugyanazt az öreg cselédet látta, akit már jól ismert. A cseléd kék asztalterítőt vetett a szélső fenyőfa árnyékában a kerti asztalra. Uzsonna-idő volt.

A fiatalember elsétált egynéhányszor a ház előtt s gondolkodó arccal pörgette elegáns fekete pálcáját. Közben-közben újra bekémlelődött. Aztán még-messzebb elsétált és ismét visszatért.

Öt óra tájban női társaságot látott a kerítés bokrain át bent az uzsonna-asztalnál. Az ismerős kövér asszony olyan krinolinban, hogy tizenkét csirkés tyúk megfért volna alatta, aztán a leány és két félgyászba öltözött hölgy, mindakettő sovány és magas.

A leány aznap is rózsaszínü ruhába volt öltözve, de batiszt ruhába. A haja le volt eresztve kétágba magyarosan. Akkor az volt a divat.

- Milyen szép! Milyen tiszta! Mint azok a tulipánok, mint azok az iriszek, - mondotta magában a fiatalember.

És elmerengve pödörgette kenderszínü vékony bajuszát.

A leány az út felé fordulva ült. Egyszer ahogy fölnézett, megpillantotta a fiatalembert. A szeme örvendő csodálkozással szegeződött reá. Elpirosodott, s elkomolyodott. Azontúl csak lopva pillantott feléje.

Napnyugtakor a vendégek elmentek. A két hölgy elkísérte őket csaknem a Szép juhásznéig.

A fiatalember az út tulsó felén haladt. A leány egyszer se tekintett vissza.

Aztán visszatértek. A fiatalember is.

És ahogy a fiatalember kisérte őket, egyre azt mondogatta magában:

- Milyen szép! Milyen bájos! Csak két szárny kellene a vállára, s fölrepülne az égbe!

Amikor a két hölgy bement a villába, a fiatalember az út tulsó felén maradt.

A leány bevonta a kis rácsos kaput, s a fiu felé pillantott.

A fiu ott maradt.

Negyedóra nem telt belé, a leány a bokrok levelét tépegetve sétált a kapu felé. A kapuban megállt, s nekitámaszkodott a kapufélfának.

Mintha mondta volna:

- Várlak!

Már akkor homályzott az est. A felhőkön hamvadozott a pirosság. Csendesség volt, csak a mező bogárlakói zenélték esti dalukat.

A fiatalember igazított a nyakkendőjén, s átlépett az úton. Remegő kézzel emelte meg a kalapját:

- Szabad jóestét kivánnom?

A leány csak éppen rápillantott. A kezében maradt bokorgallyacskát simogatta tovább.

- Jóestét, - susogta tartózkodón.

S elpirult.

A fiatalember állt előtte ragyogó szemmel, szintén piros arccal. És halkan, bizalmasan kérdezte:

- Mi a neve?

- Eszter, - felelte fölpillantva a leány, - Kardos Eszter.

- Az én nevem Ábel, Nyéky Ábel.

A leány kezet nyujtott, lányosan, csak épp az ujjahegyét, s tovább simogatta a gallyacskát.

És hallgattak, piroskodtak.

- Köszönöm, hogy kijött, - szólalt meg aztán a fiu, - ha ki nem jött volna, ha nem beszélhettem volna kegyeddel Esztike, igen szomoruan tértem volna haza.

Ezt már olyan bizalmas hangon mondta, mintha gyermekkoruktól ismerték volna egymást.

A leány is bizalmasan, melegen nézett már akkor reá.

- Mi a foglalkozása? - kérdezte halkan.

- Könyvkereskedő vagyok, de most még csak segéd.

A leány pillogott.

- Könyvkereskedő? Szép pálya.

- Nem éppen, de kénytelen vagyok vele. Apám birtokos volt, de harcolt negyvennyolcban...

- Elvették a birtokukat. Mink is úgy jártunk. Csakhogy az én szegény apám oda is veszett az isaszegi csatában.

S már a leány is elfogulatlanul beszélt.

- Az én apám börtönben halt meg, Kufsteinban, - mondotta a fiu.

- Eszerint a sorsunk egy.

- Egy, Esztike. És azt gondolom... az ember is csak olyan vetés mint a búza... Az ember az Ég vetése itt a Földön. Hisz kegyed az Égben?

- Hogyne hinnék, - felelte a leány, - hogyne.

- Gondoltam, - szólt hévvel Ábel, - és lássa azt hiszem, hogy minket egytáblába vetettek.

Ábrándosan nézett a leányra. A leány a gallyacskát babrálta.

Az úton egy berlin-hintó robogott el. A leány kissé beljebb húzódott. Hogy akkor a ruhája meglebbent, a fiu kellemes szegfüillatot érzett. A leány mosolygó szemmel nézett a hintó után és a fiúra.

Aztán a fiú szólalt meg újból:

- Mily csodálatos a mi találkozásunk! Nekünk találkoznunk kellett Esztike, ha az idén nem, utóbb, - de találkoznunk kellett.

Ismét hallgattak. A leány a ház felé pillantott. Aztán susogva szólott:

- Anyám meglát...

És kezet nyújtott mosolyogva, melegen, s nemcsak az ujjait.

A fiu hosszan tartotta a kezében a leány kezét, és esdőn nézett rá:

- Nem beszélhetünk többet?

- Nem... az úton is járnak.

És elgondolkodón, szinte szomorúan nézett a fiura.

- Sokan járnak...

- Hát mikor?

A leány habozva nézett rá.

- Minek?

- Minek? Esztike, minek? Hát nem engedi meg, hogy lássam?

A leány hallgatott. Maga elé pillogott. Aztán a fiura nézett.

- Talán holnap...

- Itt? Köszönöm Esztike, köszönöm.

S megragadta a leány kezét.

- Ide jöjjek?

A leány csak nézett. Halkan, édes vonakodással felelte:

- Nem.

S elvonta a kezét.

- Hát hol, Esztike, hol?

- Nem tudom...

- Mégis...

A leány ismét ránézett a fiura, pillogott.

- Talán... ott hátul a kert végén, - szólalt meg végre.

- Jó, az éppen jó.

- Ott van egy beszögezett kis ajtó. Nekem úgyis mondanom kell valamit...

- Igazán? Mond valamit? Köszönöm, Esztike, köszönöm.

S megragadta ismét a leány kezét.

- Köszönöm. Ott leszek. De milyen időtájban?

- Amikor ráér.

- Hát én hét órakor szabadulok az üzletből. Idáig jönni két óra. Az kilenc óra. Kilenc órakor itt leszek, Esztike.

- De hátha nem jöhetek ki? És talán nem is illik...

És kivette a kezét a fiatalember kezéből. Beljebb húzódott.

- De hiszen maga nem jön ki Esztike: maga bent marad a kertben.

- Mégis...

- Esztike!

Esdő szemmel mondta, olyan szemmel, mint ahogy valaki azt mondaná: Meghalok ha rajtam nem segítesz!

A leány gondolkodó arccal, komolyan nézett reá, aztán a ház felé pillantott s hirtelen mintha határozott volna, susogta:

- Hát jó. Egy percre, remélem egy percre kijöhetek.

S befutott, eltünt a bokrok között.

Ábel örömtől repeső szivvel ballagott hazafelé. Később aztán elkomolyodott:

- Mért este, titkon? Mért nem hítt rendes látogatásra nappal? Bizonyosan óvatos. Meg akar előbb ismerni. Vagy talán az anyja nem engedné? Vagy talán arra gondolt, hogy nappal le vagyok kötve? Okos lány! Látszik, hogy mindent meggondol.

És zengő szívvel, mosolyogva ismételgette:

„Ott hátul a kert végén... Ott van egy beszögezett kis ajtó...”

Az esti csillag előtündökölt az égen. A kocsiúton ködként terjengett a budai por. A mezőn a bogarak egyhuru esti dala zengett.

Másnap este kilenc óra tájban ott állt a kert sarkán. Az ajtót megtalálta egy vén terebélyes bodzabokor mellett. Megállt ott és várt.

A lombokon át négyszögletü kis fénylap vöröslött. A házikó belső ablaka volt az. Az égen a hold előre küldött sugarai fehérítették kelet felől a felhők szélét.

Állt. Várt. A szeme egyre a világló ablakocskán. Ajtócsukás hallatszott. Az ablakocska fénye eltünt. A ház is eltünt: belémult az esti homályba.

A kavics halk ropogása hallatszott végre a csendben, s egyre közelebb-közelebb.

A fiu remegett.

A leány félrehajlította a lombokat, s megállt. Aztán nesztelenül lebbent a gyepen a kisajtóhoz.

- Kijöhettem. Jóestét.

Az ajtó mellé állott. A kelő hold fénye megvilágította fejét s finoman árnyékolta a homlokát. A ruhájából szegfüillat áradt.

A fiu felkönyökölt a korhadt ajtólécre és nézte.

- Életemnek legboldogabb napja ez, - susogta forró hangon, - ez meg a tegnapi, Esztike.

A leány egy letört hársfa-galyacskával babrált. Hallgatott.

- Esztike, - susogott tovább a fiu, - amikor én magát először megláttam, az valami csodálatos nap volt.

A leány föltekintett:

- Miért?

- Nem tudom. Pesten sok arc van és sok leány, de mind olyan idegen, mind olyan más. Mikor magát megláttam Esztike, maga nem volt nekem idegen. Magának minden vonása kedves és elbűvölő volt egyszerre. És olyan szent érzés fogott el. Egyszer éreztem olyan érzést falun, amikor a husvét egyidőben volt a fák virágzásával, és nagyszombaton este a föltámadás körmenetét láttam. A férfi-emberek fáklyával haladtak az esti homályos templom körül, és énekeltek: Alleluja, alleluja. Engem ünnepi borzongások jártak át.

- Szép lehetett.

- De az még szebb volt, amikor magát megláttam. Az is ünnepi borzongás volt, de meleg és boldogító. Alleluja, alleluja. Ha úgy beszélhetnénk, ahogy érezünk...

- Beszélhet, - susogta a leány.

- De nem lehet, Esztike. Ha én akkor úgy szólhattam volna, ahogy éreztem, ott, az omnibusz­ban, azt mondtam volna: Te kedves! Te egyetlen! Te megtalált édes álomképem!

A leány kezében megrezdült a hársfagaly.

- Úgye, - mondotta a fiú, - hogy nem beszélhetünk mindig úgy, ahogy szeretnénk?

- Nem, - hagyta rá csendesen a leány.

Aztán ő szólalt meg:

- Nekem is olyan ismerős volt maga.

Elhallgatott. A fiú várakozóan nézett reá:

- És mikor érezte meg… mikor érezte meg... az én érzésemet?

A leány mosolyogva vont vállat:

- Én nem tudom a maga érzését.

- Óh, Esztike, ne mondja azt! Ne legyen bizalmatlan!

A házikó ajtaja nyikkant.

Mind a ketten megrezzentek.

A sötétségen át a kövér asszony kiáltása hallatszott:

- Hol vagy Eszti?

- Itt vagyok anyám, - felelte nyugodt hangon a leány.

- Mit keresel ott a fák közt?

- Szentjános bogárkát nézek. Megyek azonnal anyám.

És kezet nyújtott a fiúnak:

- Jóéjszakát.

- Mikor jöhetek el?

- Amikor ráér. Nekem úgyis van valami mondanivalóm.

- Igazán? Eljövök, Esztike. Eljöhetek holnap? Eljövök holnap.

- De talán nagyon messze van: elfárad.

- Nem. Magáért Esztike nincs nekem messze semmi.

Eszter a kezét nyujtotta, és eltünt a lombok között.

Így találkoztak aztán a következő napokon is, a kertajtó mellett egy-két percre. A leány mindig azzal vált el, hogy van valami mondanivalója, de sohse mondta meg, mi. Csak nézett a fiura hallgatva, olykor mosolyogva, olykor komolyan, szinte szomorún.

Szombaton aztán Ábel megkérdezte, hogy másnap délután nem mutatkozhatna-e be a mamának?

- Nem, - felelte a leány, - holnap vendégünk lesz: az a két gyászruhás nő, akit a mult vasárnap látott.

- Kik azok?

- Rokonaink, távoli rokonaink.

A következő szombaton Ábel ismét kifejezte azt az óhajtását, hogy bemutatkozna a mamának.

- Nem lehet, - felelte szinte ijedten a leány, - itt lesznek a rokonaink.

Ábelnak különös volt a leány hangja.

- Talán maga nem akarja Eszter!

- Óh!...

- Hát akkor a mama. Kevés vagyok neki úgye?

- Mama nem tud magáról semmit.

- Hát akkor maga gondolja Eszter, hogy csekélyleni fog.

- Nem: mama is kereskedő családból származott. Buzakereskedő volt az öregapám.

- Hát akkor mért nem mutatkozhatok be? Hiszen azok a rokonok nem beszélnek olyan fontos ügyet. Mondja meg édes Eszter, mi az igazi ok?

- Ne kérdezze!

A fiú szivét aggodalom szorította össze.

- Dehát mégis... Nem mondhatja meg?

A leány a bodzabokor leveleit tépegette.

Csak a fejével intett, hogy nem.

- Akkor mégis maga nem akarja! - nyugtalankodott a fiu.

A leány arca olyan fájdalmasan hajolt le, hogy a fiu csaknem kiáltva folytatta:

- Bocsásson meg, hogy ilyet gondoltam. De lássa engem nyugtalanít ez a maga titkolódzása. Azt mondta, hogy a mamája nem csekélyli a foglalkozásomat, de bizonyára csekélyli.

- Nem.

- De igen. Maga nem akarja nekem megmondani az igazat.

- Óh!...

- De hiszen azon segíthetünk. Én négy osztályt végeztem, még négyet magánúton elvégez­hetek. Tanulni fogok minden este éjfélig és fölkelek hajnali ötórakor és ismét tanulok. Aztán, ha a nyolc osztályt elvégeztem, beállok azonnal valami hivatalba s mégtovább tanulok. Dehiszen a könyvkereskedő nem olyan boltos, mint a füszeres.

- Nem, ne magyarázzon félre!

- Hát akkor mi lehet az ok? Igen elszomorít maga engem!

A leány habozva állt előtte. Fájdalmasan nézett a fiura.

- Már el vagyok jegyezve.

Ábel megrendült, mintha a föld kettérepedt volna közöttük. A leány oly nehezen, olyan gyászosan szólott, hogy nem kételkedhetett benne. Csak nézett rá elképedten, megdermedten.

- Apám akarata, - sóhajtott a leány.

És idegesen szaggatta a bodzalevelet.

- Apám akarta... Még akkor gyermekek voltunk. Egy rokonom a vőlegény. Alig ismerem. Gyermekkoromban együtt játszadoztunk ugyan, de mindig veszekedett velem. Aztán elkerült iskolába, és idegenné vált. Azok a hozzánk járó rokonok: a fiu anyja és nagynénje.

Kriptai csend következett.

A leány a fiura nézett, aztán bús szemmel folytatta:

- Tudom, most azt kérdezi magában, hogy mért fogadtam hát el a maga közeledését, Ábel. (Először ejtette ki a keresztnevét.) Dehiszen éppen azért akartam magával beszélni Ábel, mert láttam hogyan érdeklődik utánam, hogyan kel fel korán reggel csak azért, hogy nekem virágot hozzon. Feltüztem a virágot, hogy ne okozzak fájdalmat magának. Ez volt a hiba.

- Nem, nem! - felelte Ábel, - köszönöm, hogy feltüzte. Oly boldog voltam!

- Éppen azért: nem akartam megszomorítani magát. Hiszen nincs mért tagadnom, hogy én is úgy éreztem... maga valaki nekem, aki mellett nem haladhatok el úgy az élet útján, hogy a kezét meg ne szorítsam.

- Köszönöm, - felelte Ábel.

S a leány kezét a két tenyerébe szorította, megcsókolta.

- Aztán, - sóhajtott a leány, - amikor azt láttam, hogy ide is kijön, éppen azért mentem ki a kapuba, hogy megmondjam... De aznap nem lehetett... Aztán mindig halasztottam, mert nehéz volt megmondanom. Nehéz...

- Hát nem szereti?

A leány lehajtotta a fejét.

- Nem.

- Akkor ez az ügy nem is komoly.

- Azt véli?

- Azt vélem, hogy az a rokona épp úgy nem gondol magával Eszterke, mint maga ővele.

Eszter hallgatott. Nem akarta megmondani, hogy a kijelölt fiatalember minden évben elkéri a fényképét; karácsonkor ajándékot küld, és a nevenapján üdvözlő levelet.

- Ki az? Hogy hívják? - kérdezte Ábel.

- Eördögh Károly.

- Eördögh. Hm. És micsoda?

- Orvosnövendék. Azaz most már végzett orvos. Bécsben van.

Ábel gondolkodott.

- Nem bizonyos, - mondta a fejét rázva.

- Mi nem bizonyos?

- A veszedelem.

Aznaptól fogva azonban Ábelt egy ösmeretlen ember réme kísértette. Hiába faragott a nevére tréfákat. Esténkint mikor lefeküdt, az ismeretlen orvos megjelent előtte, s megrontotta az álmait.

Aztán a leány napról-napra többet vallott róla. Hogy az orvos látogatása tavaly karácsonkor történt, és akkor a házasság terminusáról is beszéltek. Hogy élénk természetű barna fiatal­ember, nem rút, de nem is kedves. Igen komoly természetü. Tulságosan komoly. Most egy bécsi kórházban gyakorol, aztán Pesten telepedik meg.

- Dehát hogy mehet hozzá, ha nem szereti? - kérdezte fájdalmasan Ábel.

- Istenem, - sohajtott a leány, - hát mit tehetek! Nem én választottam.

És könnyezett.

Ábel az úton egy láthatatlan valakihez beszélt nagy izgatottan:

... Megszöktessem? De hová? Miből élünk?

... ? Azt mondjam neki, hogy ne menjen hozzá! Dehát orvost vessen el egy boltoslegényért? Hónapos szobában lakjon, négyszobás úrilakás helyett. Papirosról ebédeljen száraz kenyeret, holott ezüsttel terített asztalnál ehetik kappant és ananászt?

… Hiszen, ha valami szegény varróleány volna, akinek csak két gombolyag cérna a hozománya!

... Adhatok-e én neki nagyságos asszony címet? Vehetek-e neki selyemszoknyát? Vihetem e művelt társaságok szalonjaiba?

És csüggedten ballagott át a Városmajoron.

Az út sötét volt és csendes. A városból magános harangszó hallatszott. Tizenegy óra lehetett.

- Valaki meghalt, - mondotta Ábel, - annak már nem kellenek művelt társaságok szalonjai.

S keresztet vetett magára.

Nem szokott imádkozni, nem élt templomos életet, de mióta azt a leányt ismerte, annak a gondolkodása szinte megszentelte őt.

- Valaki ott száll már a csillagok felé, - mondotta a magasba nézve. - Vajjon szenvedett-e, mint én, vagyhogy boldogabb volt? Ha szenvedett, fölfelé néz. Ha boldog volt, lefelé.

Ballagott. Meg-megállt. Megrázta a fejét:

- Mégis az enyim lesz! Érzem, hogy az enyim lesz! Eggyek vagyunk mink, mint két egyforma gyertyatartó, amely eggyasztalra való.

Aztán megint elcsüggedt. Az élet csupa szenvedés. A Föld nem az Isten kertje, hanem az ördögé.

A találkozásuk aznaptól fogva szomoru búcsuzások voltak. Elbúcsuzások mindennap a reménységtől.

- Jobb lenne, Esztike, ha el se jönnék többé, - sohajtotta egyszer a fiu, - megholt angyal a mi reménységünk. Mink meg ahelyett, hogy eltemetnénk, mindennap megnyitjuk a koporsóját, és sajnálgatjuk, siratgatjuk.

A leány lehajtotta a fejét. Hallgatott. Aztán rátette a kezét Ábelnak a vállára:

- Hiszen azért eljöhet. Nem tudnék aludni, ha nem jönne el.

És szomoruan nézett reá, oly szomoruan, hogy a szeme is elnedvesült.

Ábel magához ölelte és megcsókolta a halántékát.

Másnap vasárnap volt. Eszter bement a Krisztinavárosba. Míg a cseléd bevásárolt, Eszter misét hallgatott a templomban. A Szent Szűz képe előtt térdelt, s gondolatban imádkozott, nem könyvből.

Mikor fölkelt, maga mellett látta Ábelt. Ott térdepelt a fiu, mögötte.

- Hát maga hogy kerül ide? - kérdezte susogva.

- Hát csak eljöttem, - felelte Ábel, - hiszen tegnap mondta, hogy vasárnaponkint ide jár misére.

A leány belemártotta az ujja hegyét a szentelt vízbe és odatartotta Ábelnak.

Az ujjok érintkezett. Keresztet vetettek. Kimentek a templomból.

- Elkisérhetem egydarabig?

- El, - felelte a leány, - a temetőig a társaskocsin megyünk. Onnan gyalog, ha úgy tetszik.

Félóra mulván a budai temetőnél voltak, az erdő enyhében. Sétáltak, csak föl és alá sétáltak egy kis magános tisztáson, és csevegtek mindenről, csak a bánatukról nem.

Mikor aztán délfelé járt az idő, Eszter haza gondolt.

- Kisérjen el az országútig. Ott aztán elválunk.

S andalogtak az országút felé.

Egy helyen öreg csipkerózsa-bokor piroslott. A sok virág és bimbó terhe alatt szinte görnye­dezett a bokor.

Ábel lemetszett egy méternyi hosszu virágos ágat. Annak a töviseit tisztogatva haladt tovább Eszter mellett:

- Lássa Ábel, - mondotta a leány, - ma okosak voltunk. Se maga nem említette a „holt angyalt”, se én. Fogadjuk meg, hogy nem beszélünk róla.

- Megfogadhatom, - felelte Ábel búsan, - csak azt nem, hogy nem gondolok reá.

- Tudja ma mért imádkoztam?

- Miért, Esztike?

- Hogy a jó Isten vigasztaljon meg bennünket. Lássa délelőtt már nem szomorkodtunk. Aztán lássa sok minden történik a világon, váratlan, véletlen, előre számíthatatlan.

- Csak jó nem, Esztike, jó nem. Az én sorsom nem olyan, hogy jókat is várhatnék tőle. Ezek a napok olyanok nekem, Esztike, mint a fának a virágzása napjai. Mihelyt maga férjhez megy Esztike, lehull az én virágom, elmúl a tavaszom, s maradok gyümölcstelenül, mint a szomorú­fűzfa.

Eszter megölelte a fiút, s a mellére hajtotta a fejét.

Ábel szeme könnybe lábadt.

- Nekem még csak arra sincs jogom, - rebegte, - hogy megcsókoljam.

Eszter fölemelte a fejét, s lehunyt szemmel nyujtotta az ajkát Ábelnak.

Aztán a leány kibontakozott, s hallgatva mentek az útig. Ott a fiu odanyujtotta a vadrózsa­lombot. A leány leválasztott róla egy félig nyilt virágot, s Ábelnak a kabátjába illesztette.

- El fogom tenni emlékül, - rebegte a fiu.

A leány kezet nyujtott:

- Isten áldja meg, Ábel.

- Isten áldja meg, Eszter.

Elváltak. A fiu utána nézett, míg csak láthatta. A leány aztán az út végén visszafordult, és a rózsalombbal intett búcsúzót.

Az erdei sétálás aztán minden vasárnap és minden ünnepen megismétlődött.

A fiu minden vasárnap hazavitt egy virágot a mellén és egy könnycseppet a szemében.

Mindig megfogadták, hogy nem beszélnek Eördöghről, de elváláskor mindig az jutott eszükbe.

Egyszer zivatar tört rájuk, s ők egy terebélyes juharfa alá húzódtak.

- Ha most a villám ide sujtana, - remegett a leány.

- Bár ide sujtana, - felelte Ábel.

- Jaj, ne mondjon ilyet.

- Nem mondok többé.

- Élnünk kell. Élni mégis jó.

- Nem jó.

- Ne mondjon ilyet.

- Nem mondok többé.

A leány Ábelhoz simult, és minden dörgésre megrettent.

- Jézus Mária...

- Fél?

- Csak a dörgéstől.

Aztán mélyen a szemébe nézett Ábelnak.

- Vigyázzunk, Ábel, hogy kisértetbe ne essünk! Nem szabad arra gondolnunk, hogy meg­haljunk. Lássa, magának is van öreg édesanyja, nekem is. Ha szenvedés van ránk mérve, viseljük anyánkért és egymásért. Hiszen a szeretet is szenvedés.

Ábel megrendült.

A leány a vállára hajolt:

- Ábel, szeretsz-e engem mindig, holtig?

- Szenvedni fogok érted mindig, holtig!

Akkor tegezték egymást először.

Egy ünnep délutánján litániára is elkéredzett Eszter az anyjától. A cseléd ugyis bemegy a rokonaihoz a Vizivárosba: el fogja kisérni a templomig. Onnan ő aztán kocsin tér vissza.

A jó mama nem ellenkezett.

Ábel már várta őt a templom előtt. A litániára persze nem mentek be. Elmentek sétálni nagyboldogan a Zugligetbe.

A liget tele volt városi néppel. A gyepen iparos családok hevertek, - a férfiak ingujjra vetkezve, a nők hajadonfőtt. Ettek, ittak, - meg is részegedtek néhol. Egy gyermeket félrevitt egy suszternéféle a bokorba.

- Sokat evett szegény, - mondta aggodalmasan.

Más gyermekek vigan hemperegtek a fűben. Néhol harmonika szólt, néhol daloltak. Az erdei madarak is csicseregtek, fütyörésztek. Vidámság volt a világ.

A két fiatal szerelmes a fák árnyékában andalgott.

- Phü de meleg van! - mondta Eszter.

- Gyerünk beljebb, - mondta Ábel.

Egy mohos fatörzsökre találtak egyhelyen a fák közt. A lapja akkora volt, mint a malomkő lapja. Sokszázados fa lehetett. Lefürészelték. A törzsökét meg vagy ott felejtették, vagy tán később akarták elvinni, de ott-maradt.

Eszter megállt. Ábel látta, hogy le akar ülni, hát ráterítette a törzsökre a köpönyegét.

A leány leült. A virágot az ölébe rakta és összerendezgette.

Ábel elnézte azt a hőségtől piros finom arcocskát, ahogy a napfény a falevelek közül rá­aranylott. Eszter behunyta a szemét, s kissé odább ült.

- Üljön le maga is Ábelkám.

Ábel leült melléje és gyöngéden átölelte a vállát, mintha tartaná, hogy le ne essen.

Eszter kivonta a tűt a kalapjából s a kalapot a fatörzsre tette. Ábelnak a vállára hajolt, s úgy rakosgatta tovább csokorba a virágait.

- Mért nem lehet megállítani a világmindenség óráját, - mondotta Ábel.

A leány szomorúan mosolygott.

A fák között nem messze tőlük, valami verklis muzsikált:

- Tud-e maga táncolni Ábel?

- Tudok, de nem szoktam. Diákkoromban olyan helyen laktam, ahol sok volt a leány. Azoktól megtanultam.

- Én is tudok. De elhiszi-e, hogy sose voltam még bálban? még táncmulatságon se soha.

Letette a virágot a fatörzsökre és mosolygott.

- Táncoljunk!

Egy kis tisztás tér volt a törzsök előtt. A verkli hangja eléggé odajátszott. Polka szólt. Össze­fogóztak és táncoltak.

Aztán a verklis mazurkát húzott, aztán palotást. Végigtáncolták egyfolytában mind a hármat.

Egy iparoscsalád arra ment. Nevették őket, és tapsoltak nekik. Erre a leány abbahagyta a táncot, és az arcát a két tenyerébe rejtette, befutott a bokrok közé. Nem nézett föl, csak amikor elmentek.

- Jaj, ha valaki megismert volna! Menjünk haza, Ábel.

A karját Ábel karjába öltötte. S hozzásimulva sétált vele le a lombok alatt a völgybe hazafelé.

Augusztusban már nem kilenc órakor találkoztak, hanem tíz tájban.

Eszter az anyját korán lefektette Ő is lefeküdt vele együtt. Az ajtót mindig Eszter zárta be kétszeresen, persze az egyik csettenés befelé zárt, a másik kifelé. A mama lélekzéséről mindig tudta Eszter, hogy mikor osonhat ki. Nesztelenül kelt ki ágyából és felöltözött. Kisuhant.

És beszélgettek éjfélig, néha tovább is.

Augusztus végén éjjel holdtölte volt. A táj fehér világosságába feketén rajzolódtak bele a fák és bokrok. A völgyben alvó csöndesség.

- Nézze milyen szép a harmat, - mondotta a leány, - szeretnék járni a harmatos fűben. Futkosni benne, mint a gyermekek, mezítláb.

- Hát járjon.

- Nem. Szégyelném maga előtt Ábel.

- Énelőttem? Nekem olyan maga nappal is, mint valami tündér, aki tréfából földi ruhába öltözik. Hát még holdvilágnál!

- Nem, nem. A ruhám is hosszu; csatakos lenne.

- Feltüzi.

- Nincs nálam gombostű. És maga nevetne rajtam.

- Már hogy nevetnék!

- Itt a völgyben van egy kis pázsitos rész. Egyszer hajnalban lementem mezítláb és végig­futottam rajta. De holdfényben szeretnék. Részeg vagyok mikor a holdat látom! Csak éjjel szép az élet Ábel! Éjjel mikor a hold süt, mintha más volna a világ. Minden szép! Ugy érzem mintha nem volna testem. Szállani szeretnék mint ősszel a mezők fátyola! Olyan lengőn, olyan fehéren szeretnék szállani a holdfényben a csillagok felé!

- Álmodik maga Esztike?

- Lehet. Az álom is szép, ha szép. Tudja-e hogy mióta kijár ide a zöldbe, megpirosodott.

- Nem nézek gyakorta tükörbe.

- Mikor először láttam Ábel, olyan színtelen volt, szinte beteges.

- A bolti levegő.

- Bizonyosan. Kezdetben sajnáltam magát, hogy ilyen messzire kijár, de most már nem sajnálom: látom, hogy ez nemcsak a szívének jó, hanem az egészségének is.

A következő napon tikkasztó meleg volt. Az éj utána mégenyhébb. Az égen fátyolos felhők között világlott az égnek tejfényü lámpása. Eszter tíz órakor kisurrant a házból. Rövidebb fehér szoknya volt rajta, mint szokott lenni, testhez lengő lágy batiszt szoknya. A vállán fehér kasmirkendő. A haja csak úgy hirtelen egy csomóba kötve.

- Bent is ilyen hőség volt Ábel?

- Bent mégnagyobb Esztike.

- Hát mondja: nem bolondok az emberek? hogy ilyen gyönyörü éjszakán lyukakba bujnak és alusznak, nappal meg a nagy hőségben lótnak-futnak.

Kinyitotta az ajtócskát, s kilebbent.

- Gyerünk sétálni.

Beleöltötte a karját Ábel karjába és lesétáltak a holdvilágos éji csendben a völgybe.

- Lássa, - mondotta, - ez volt a legutolsó rövid szoknyám. Nem nőttem azóta.

- A nőknek mindig rövid szoknyában kellene járniok. Mennyi szép formás láb lepleződik el a hosszu szoknyában! S még rá a krinolinban. Magának is szép a lába Esztike.

És sohajtott.

- Térjünk le a gyalogútra, - mondotta Eszter. - Itt a völgy közepén van egy szikla. Hold­világnál olyan, mintha régi várnak az omladéka volna.

A táj elhagyott volt. Eszter mégis susogva beszélt; susogva mint a nád, amelyen szellő suhan által. És a hangja szinte lázas volt, szinte borzongott a holdas éj gyönyörűségétől.

- Nézze mennyi harmat! milyen csodásan ragyogó tiszta gyöngyök!

És elkapott egy feléjök hajló lombot. Az arcát fölfelé tartotta. Odarázta az arcára.

Ábel mosolygott:

- Most maga is harmatos virág!

A leány magához szorította, és Ábel arcához nyomta az arcát:

- Legyen maga is az!

Ábel édes hevüléssel ölelte magához, de Eszter kifejlett a karjaiból.

- Sétáljunk, - mondotta csendesen.

És andalogva haladtak a holdvilágos úton. Egy terebélyes bükk alatt megálltak. Padocska volt ottan. Vasárnaponkint egy vak fiu szokott ott ülni. Harmonikázik. A kalapja előtte a földön.

- Nézze, - mondotta Eszter, - itt a selymes fű. Üljön ide le. Hadd fussak egyet a harmatban.

És leült. Ledobta a cipőit. Lerántotta a harisnyáját. Befutott mezítláb a fűbe.

Ábel utána indult, de a leány visszaintette:

- Maradjon, maradjon. Őrizze a cipőmet.

És föl-alá futkosott, keringőzött. A sötétkék fűben szinte villogott a lába fehérsége. Valami dallamot is dúdolt. A két kezét szétterjesztette. A haja kibomlott és lengett. Aztán a kendőt is lekapta a válláról, és körbe lengette. Fürdött a harmatban, holdfényben, füvek illatában. Aztán lihegve futott vissza, és Ábel mellé roskadt a padra.

- Óh, de jó volt!

Hátranyúlt, hogy visszakösse a haját csomóba.

- Hagyja úgy, - mondotta Ábel. - Nem is képzeli, milyen szép most maga!

A leány fölemelt keze erre Ábel nyaka köré fonódott, s forró arca hozzásímult Ábelnak az arcához.

- Szeress ha szép vagyok! Mindig!

- Örökké.

- Még azon túl is!

Megcsókolta Ábelt és kifejlett a karjaiból. A harisnyájáért nyúlt.

- Jaj, - mondotta, - hogy húzom fel?

Lebocsátotta a kasmir-kendőt a földre, és arra tette a lábát, hogy megtörülje.

Ábel eléje térdelt, és a maga zsebkendőjével segített neki. Eszter lábát a térdére vette s gyöngéden felitatta róla a zsebkendőjével a harmatot.

A leány háttal a fának támaszkodva ült s álmodozva nézett Ábelra.

- Milyen szép a lába, - mondotta Ábel. - De milyen hideg. Nem fog meghűlni?

És amint ott szárítgatta féltérdén a leány lábát, lehajolt és csókot nyomott a lábafejére.

- Ábel, - rebegte felocsudva a leány.

S elkapta a lábát. Gyorsan rávonta a harisnyáját s a cipőt. Aztán újra egymás karjába füződtek, - sétáltak tovább.

Sétáltak a holdfényben, egymáshoz ölelkezve, a holdárnyékos fák között. A beszélgetésük halk, édes gügyögés volt, mint ahogy az alvó madár gügyög álmában a lombok között.

Másnap szombat este volt. Ábel már tíz órakor ott ült a bodzabokor alatt. Eszter azonban nem jött. Pedig virágot is hozott neki. Öt szál liliomot. Útközben vette egy svábasszonytól a János-kórház mellett.

Már tizenegy óra elmult, a negyedek egymásután haladtak. Ábel csak fülelgetett, el nem tudta gondolni, mi történt?

Végre éjfélkor hallatszott a kavicsos út halk hersegése, aztán sebes szoknyasuhogás.

- Te még itt vagy! - s a nyakába borult, - óh te hű angyal! Hát mért nem mentél haza? Nem jöhettem ki Ábelkám. Mama ebéd után elaludt, és este csak forgolódott, sohajtozott. Képzel­heted, hogyan égetett engem az ágy! Minduntalan rád gondoltam. S nem volt szabad meg­mozdulnom. Mert ha mama meghallja, hogy mozdulok, beszélgetést kezd velem, s akkor nincs vége. Oh te szegény jó lélek te! És te itt álltál a nedves hideg éjben! és vártál, vártál...

- Reggelig itt álltam volna. Nézd, egypár liliomot hoztam.

- Köszönöm édes. Minek hoztad? hiszen nekünk is van. De azért köszönöm. Holnap ezt teszem pohárba.

A leghosszabb szálat kiválasztotta. A többit letette a fűre. Aztán kilépett a kisajtón.

Hosszu szoknya volt rajta, s a vállán fehér kasmir-kendő. Elindultak karbaöltekezve s beszélgettek.

Miket beszélget holdvilágnál két szerelmes fiatal? Ha leírnák, elbámulna az olvasó, mennyi üres ostobaság. De az aki beszéli, annak a világ legérdekesebb olvasmánya lenne. Mert csak ő érezné a sorok között a szive dobogását s a másik szívnek a dobogását. A szaggatott mondatokban a mosolygást, a fejrázást, a kézszorítást, a sohajtást. A pontoknál a csókot.

A hold elhalványult. Az éghatár világosodott.

- Szent Isten, - rándult meg Eszter, - ránk virrad!

- Bizony. Még nem is beszélgethettünk. Ha együtt várhatnánk meg a napkeltét.

- Hát nem kell hazatérned?

- Bánom is én.

- Hát várjuk meg. Tudod, hogy én még sose láttam fölkelni a napot?

- Annál szebb látvány pedig nincsen. Azaz hogy van.

- Micsoda?

- Te magad, édes.

Eszter elmosolyodott.

És felhágtak a sziklára. Ábel elől, Eszter utána, Ábel kezétől segítve. És Eszter még az oromra is felhágott. Ábel lejebb maradt a szikla vállán.

És nézték miként piroslik az ég, miként villan föl az első sugár.

De Ábel akkor is csak Eszter arcát nézte. Amint rásütött a nap, narancsszínű fénynyel öntötte el az arcát és a fehér kásmir-kendőt. A kezében a liliom is olyan volt, mintha aranynyá változott volna. És a leány szemében is mintha két kis szikra égne.

Eszter csak állt és hunyorgott a nap fényes első sugarára.

- Sohse láttam ennél szebbet!

- Én se! - felelte Ábel.

De ő a leányt bámulta.