II.

Egy szeptemberi napon Ábelnak el kellett utaznia.

Özvegy édesanyja Pozsonyban lakott s azt telegrafálták, hogy halálosan beteg, Ábel éjjel, vasuton utazott Pozsonyba.

Az öreg Nyékyné szívbajos asszony volt. Időnkint elájult s napokig feküdt. De mivel magá­nyosan élt, néha senkise tudott a bajáról. Akkor azonban a szomszédságban esett össze és onnan értesítették Ábelt.

Mikorra Ábel odaérkezett, az öreg asszony már eszméletén volt.

Hét éve nem látták egymást. Ábel tizenötéves korában már a maga erején élt. Gyermekeket tanított, aztán meg beállt könyves kalmárnak.

Csodálkozva nézett szét otthon az ismerős butorokon: gyermekkorában nem látszott olyan szegényesnek az a hajlék.

- Miből él maga édesanyám? - kérdezte elszorult szívvel.

- Megélek, ne törődj vele, - felelte a beteg. - Nekem kevés kell. Látod hogy van házam, kertem. Ez a kis kert eltáplál engem.

A ház bizony csak egyszobás viskó volt, a kert is kicsiny. Ábel arra vélekedett, hogy az apja vagyonából is megmenthetett az anyja valamit.

Mégis elgondolkodva ült az ágy mellett. Azon gondolkodott, hogy mihelyt lehet, a maga emberségére helyezkedik ha csak akkora bolttal is, mint a szivarskatulya, de megkezdi. És akkor magához veszi az anyját.

Mert gyöngéd szeretettel szerették egymást. Ábel minden vasárnap küldött az öregasszonynak levelet. Megírta benne a lefolyt hétnek minden napját, hogy mivel foglalkozott. És az öreg­asszony is írt neki minden héten, de az ő levele jobbára csak tanácsolás volt, hogy vigyázzon az egészségére, a fehérnemüt mindig olvassa össze, és takarékoskodjék, mert a félrerakott pénz nagy biztonság az élet nehéz napjaiban.

Ábelnak bizony nem volt félretett pénze, hatosa se, de mindig igérte, hogy mihelyt ötvenen forint lesz a fizetése, gyűjteni fog.

Hát aggodalmas szívvel ült a beteg mellett.

Az öregasszony megszólalt:

- Vasárnaponkint mit csinálsz?

- Pihenek anyám. Sétálok.

- Kártyázol?

- Soha.

- Iszol?

- Nem szeretem a bort.

- Akkor boldogulsz.

És sohajtott.

- Ha mégegyszer ilyen baj ér, nem lábalok ki belőle. Akkor eladhatod a házat is, a kertet is. Talán ezekért a nagy butorokért is kapsz valamit. Csak a Mária-képet ne add el. Vidd el magaddal és akaszd be a szobádba. A Mária-kép vászna alatt van mégegy kép: Kossuth Lajosnak képe. Olajfestmény. Azt vedd ki, ha csendesül az idő és tedd jobb rámába: add el.

A szekrény fölött egy elfeketült ijedtszemü Mária sötétlett. Falusi templomokban szokott lenni olyan művészietlen mázolmány. De az ájtatos szívek nem azt nézik. Megszokják a képet, átváltozik nekik elevenné, s meg nem válnak tőle a világért se. A Kossuth-képet még abban az időben se merték némelyek falra tenni.

- Nem felejted el? - kérdezte a beteg.

- Remélem nem lesz rá szükségem, - felelte a fia.

Másnap reggel aztán visszatért hajóval, mivelhogy a hajó olcsóbb a vasutnál.

Az ég felhős volt. Mindenki kiült a hajófödélre. Egy németnek a kiskutyája körül csoportosan ültek. A csoportban pap is ült, vidéki plébánosféle, meg egy kékruhás elegáns német asszony. A kiskutya mindenféle tudománynyal mulattatta őket; két lábon járt fejjel lefelé, széket ugrott, táncolt, apportírozott. Aztán a gazdája, egy szőke sörhasi német, fölkapta és megcsókolta. Csokoládét hozatott a kutyának. A nyakába szalvétát kötött. A kutya illedelmesen evett.

Ábel kedvetlenül nézte:

- Ime, - mondotta magában, - ilyen a földi szerencse. Ebnek csokoládé, nekem száraz kenyér. Én is el vagyok ám bélyegezve az ördögnek életem hosszára. Sohse fog nekem sikerülni semmi.

És a vízre nézett.

- Csak egy mozdulat kellene, egy ugrás. Ki tudja mennyi szenvedés vár rám? Nem jobb lenne‑e ma, mint azután?

Elsétált onnan, csak a társaság kacagására fordult megint hozzájuk a figyelme.

A pincsis német körül kacagott a társaság. Már nem a kutyáját nevették akkor, hanem valami jómondást.

- No ja, - mondotta a német, - olyan szerelmes voltam a leányba, hogy egyszer csak arra gondoltam, hogy elveszem. Ettől a gondolattól aztán annyira megijedtem, hogy otthagytam.

- Aber herr doktor! - szólt a kékruhás elegáns hölgy, - hát olyan csunya volt az a leány?

- A leány szép volt, de a házasság... Annyi válópör ment át a kezemen, hogy a házasságnak minden rostáját ismerem.

- Házasodni nem is szabad szívvel, - szólalt meg mellettök egy tüskés haju fiatalember. - A házasság olyan ügylet, amely teljes életre szól. Az ügyvéd úr jól beszél. Hiszen a kis ügyeket is megfontoljuk.

- Önök kalmárok! - szólt a hölgy fölkelve a székéről. - A házasság nem üzlet.

A fiatalember vállat vont.

- Mindenki jól nősülne, ha józanon nősülne. De ki nősül józanon? A szerelmet azért igazította be Isten a világ rendjébe, mert józanon senki se nősülne. A szerelem időleges őrültség. Okos ember nem szerelmes soha, vagy ha szerelmes, nem okos. Tehát a házasság szerelem nélkül mégis csak üzlet.

- Pogányok! - fakadt ki a hölgy.

S elsétált onnan.

A fiatalember mosolygott:

- Mert hát mi is a szépség? Ha az emberek tudnák mi a szépség! Semmi se szép, csak a szemünk tetszése vagy nemtetszése a szépség.

A hölgy érdeklődéssel fordult vissza.

A kutyás német is megszólalt:

- Dejszen ifju doktor, a szépség nagy valami! Azt nem lehet analizálni.

A fiatal doktor vállat vont.

- Mért ne? Az én boncoló késem alatt legalább is ezer női szépség fordult meg.

- Ön csak a húst boncolta! - szólalt meg a pap a fejét rázva. - Az már akkor nem nő és nem szépség.

- Ez az igazi, - bolintott rá az ügyvéd.

- Nem hallgathatom, - mondta a hölgy.

És ismét odább lépett.

A fiatalember az ügyvédhez fordult:

- A húst boncoltam? Hát a nő nem hús? Ha ön beleszeret egy leányba, hát nem a húsába szeret bele? Állítsunk egymás mellé egy öregasszonyt, meg egy tizenötéves leánykát. Az öreg­asszony nemes elmés, angyali lélek, de ráncosképü. A leányka akaratos, ostoba, mint a réce, de karcsu, kiskezü, kislábú, domboru mellü, a szeme tiszta, az ajka friss, arca színe mint a rózsáé. Válasszon közüle.

Az ügyvéd együtt nevetett a többivel.

A doktor komolyan folytatta:

- A gyermek virági szépsége azonos a nőkével. A bőr alatt zsirréteg. Ez a szépség. Ha a zsir­réteg elmúlik, a bőr elfakul, megráncosodik. A szemhéj olyan vékonynyá apad, mint a papiros. Ez az öreg szem.

A pap a fejét rázta:

- Bocsánat doktor úr, akár zsir a szépség, akár nem, ami szép, az szép. Az alma pirossága is tetszik, pedig meg se esszük azt a pirosságot: lehámozzuk, elvetjük. De a nőnek nem a szépsége a főértéke.

- Csak az. Ők maguk is tudják. Minden gondjuk a ruha meg az ékszer, meg a puder, meg a tükör.

- Városon. De nem csupa város a világ. Kedves doktor úr, a nők magasabb régióból való teremtések, mint mink vagyunk.

- Ugyan, ugyan!

- A férfiakban ritka az angyali vonás, bennök mindennapi.

- Mi az az angyali vonás?

- A szentek közt is több a nő, mint a férfi.

- De egy sem írt evangéliumot. Egy sem írt filozófiai könyvet. Egy se gazdagította a tudomá­nyokat, művészeteket.

- Ma is több köztük a martír.

- Látszik, hogy nem nős ember. Látszik, hogy pap. Ezt a gondolkodást is lehet különben analizálni. A pap vágyakban él: szomjas embernek nincs szebb látvány a víznél.

Ismét nevettek.

Csak a pap maradt komoly. Az orrát gúnyosan mozdítva felelte:

- Csak az élete első évére gondoljon doktor: ön is rászorult akkor egy nőnek olyan nagyfoku szeretetére, amilyenre millió meg millió nő képes, de férfi egy se!

És a keze mozdulatával olyanféle gyermektisztító cselekvést ábrázolt, amilyenek csak a régi németalföldi festők képein láthatók.

Akkor már a fiatalember rovására nevettek. A hölgy is visszatért.

- Bocsánat, - szólt a fiatalember még mindig viaskodó kedvvel, - én nem arról beszéltem, hogy a nő értéke - mult bankó. Én a nőt csakugy becsülöm, tisztelem, mint önök, csak más szemmel nézem. Megengedik önök, hogy a gyermek más szemmel nézi a holdat, mint az agg. A földmíves is más szemmel, mint a csillagász. Valamennyinek szép, de valamennyinek más. Nohát a nő is ilyen. Önöknek arany, nekem föld. Mind a kettő értékes, egyik sem csodálatos.

Ábel figyelemmel nézett a vidáman mosolygó fiatalemberre. Rövidnyakú tömzsi ember volt; szemöldöke összenőtt. Apró szemében hideg okosság.

Másnap vasárnap volt. Gondolta: kimegy délután Budára. Hátha a kövér asszony alszik, s Eszter kilopódzhat? A ház alatt a völgyben sétálhatnak.

Reggel zivatar zavargott: de az esső délfelé megszünt. Ábel omnibuszon ment ki. Délben a Szépjuhásznénál ebédelt. Egy órakor már elsétálhatott a ház előtt.

A háznak kerti oldalán kis nyitott veranda volt. Eszterék ott szoktak ebédelni.

Ábel már messziről látta, hogy nem ketten ülnek az asztalnál. Egy szalmakalap, napraforgó­ként sárgult át a lombokon. Kik lehetnek?

Lekerült a vizes fűben a völgy felé, s onnan a lombok takarója alatt fellopódzott a bodza­bokorig.

Hát a két gyászruhás hölgy volt a vendég, meg egy fiatal barna ember. Az volt a szalma­kala­pos. Ábel nagy szívdobogással szemlélte. Egyszer aztán, hogy arca fordult a fiatalembernek, meg­rendült. Arra a fiatalemberre ismert, aki a hajón a női szépségről olyan kicsinylően beszélt.

- Eördögh!

Már nem volt olyan okos arcú mint tegnap. Gyűlöletes volt! Utálatos volt!

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - csillapitotta magát Ábel.

S tovább figyelte őket, mint ahogy a ketrecbe zárt bagoly les kifelé a zugából. A leányt figyelte. Hogy fájt neki minden ajka-mozdulása, amint Eördöghnek felelt! Hogy nyilamlott a szívébe a mosolygása!

Pedig a leány tartózkodó volt, - mosolygása csak a vendéglátás nyájassága.

Ebéd után a nők ott-maradtak a verandán, a doktor meg intett a leánynak.

- Sétáljunk kissé.

A kert kavicsos útján sétáltak. Ábel behuzódott a bokor lombjai közé: lesett.

A fiatalember arca derült volt, a leányé szórakozott. Mit beszéltek? Nem hallhatta. Jobbára a fiatalember beszélt. Egyszer megfogta a leány kezét. A leány nem vonta vissza. Tovább beszélgettek. Eördögh fölemelte a leány kezét és megcsókolta.

Ábel nem nézhette tovább. Elfordult és szinte robogva sietett, mint a fészkéből kiüzött állat. Robogott, maga se tudta hova. Az eb fut, ha a gyomra fáj. Véli, hogy elfuthat a gyomrától. Az ember is így menekülne olykor a saját szivétől.

Az arca sápadt volt. A szeme könnyben lábbogott.

Arra gondolt, hogy felakasztja magát Eszterék háza előtt a fára? Fel! Ott fogja találni reggel Eszter holtan!

Mert ha Eszter is olyan szívvel szeretné őt, mint ahogy ő Esztert, eltaszitaná Eördöghöt. Azt mondaná: Inkább meghalok, ha azé nem lehetek, aki nekem igazán párom!

De hitvány portéka a leányféle: meghalni nem akar. Jól beszélt a vőlegény, hogy a nők nem olyan tökéletes teremtések, mint a férfiak.

Hát meg fog halni egyedül. Nem ott az ablaka alatt, nem, - mért is okozna neki ijedelmeket, keserü napot? Hanem mégis itt a közelben, itt a völgyben.

Már látta is magát: hogyan fog függeni a fán, hogyan hökken meg az első arrajáró. Látta a pesti és pozsonyi ujságot, amelyben ki lesz nyomtatva a neve.

De egyben látta az öregasszonyt is, az édesanyját, amint odaviszik az ujságot az ágyához.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan!

Az idő kiderült. A meleg szeptemberi nap gyorsan szárította az erdőt. Egy nyári mulatóhelyen zene szólalt meg. Az úton sétálók jelentek meg: fiatal párok, kiránduló családok. Mindenki boldognak látszott. Mindenki arcán ott sugárzott az érzés: Szép az élet!

És ők is bizonyosan kisétáltak: sétálnak valamerre.

- Nem térek többé vissza! - kesergett Ábel.

De mikor besötétedett, megint csak ott lapult a kiskapu mellett.

Vajjon kijön-e?

Az ég csillagos volt. A hold még nem kelt fel. Béke és boldogság volt az a tájék. Csak ő egyedül volt boldogtalan.

Az ablak négyszögében csakugy világlott a lámpás, ahogy szokott. A vendégek már nem voltak ott.

Kilenc órakor halk suhogás hallatszott a kertben. Eszter megjelent.

A homályban nem lehetett látni az arca kifejezését.

- Jóestét Ábelkám. Régen vársz?

S kezet nyujtott.

- Mióta besötétült.

- Szomoru hírrel jövök: Eördögh volt itt nálunk. Szeptember végén magával visz Bécsbe. Még ujévig ott marad.

Ábel hallgatott.

A leány rátette a kezét Ábel karjára:

- Szegény Ábelkám.

- És nincs menekvés?

A leány sóhajtott.

- Nincs. A vendégek itt voltak hat óráig. Eördögh az esti vonattal visszautazott. Beszéltem azután anyámmal. Megmondtam neki, hogy Eördöghöt nem szeretem.

- Megmondtad?

- Meg.

- És mit felelt?

- Azt felelte, nyugodtan azt felelte, hogy nem baj. Majd megszokom. Ő is úgy ment férjhez.

- Borzasztó!

- Aztán, hogy sirva fakadtam, hosszasan fejtegette nekem, hogy ez már elvégzett ügy, és hogy ne féljek Bécstől semmit: ő is hozzánk jön, és csakúgy együtt élünk mint eddig. Nem mertem neki megmondani persze, hogy mért sirok. De holnap, holnap megmondom, kiteritek eléje mindent: megmondom, hogy megvárlak Ábel; ha kell tíz esztendeig is elvárok. Huszig is, vagy ameddig akarod.

- Áldjon meg az Isten!

S átölelte a leányt, és megcsókolta a könnyes kedves arcot, mintha egy harmatos virágfürtöt csókolt volna meg.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mondotta rezgő szívvel, - az éjjel gondolkodjunk. Gondolja meg, Eszterkém, hogy én szegény ördög vagyok, az meg gazdag Eördögh. Meg­rontsam-e a maga szerencséjét?

- Mért magázol? Ne magázz!

- Nem merlek tegezni, nincs jogom rá.

- De én akarom, én kivánom. Ha tegezel, a szivedet a szivemben érzem. Ha magázol, idegen vagy.

Ábel azon az éjszakán nem aludt.

- Mit akarok? - zuborgott, - azt kivánom-e, hogy az az édes leány feláldozza a bizonyost a bizonytalanért? Hiszen ha igazán szeretem őt, az ő javát kell néznem. Gondolkodjunk csak nyugodtan!

Eltökélte, hogy másnap igy szól a leánynak:

- Menj hozzá Eszter. Az a fiatal ember jó életet biztosit néked. Bizonyára szeret is. Énvelem ne törődjél többé.

S ha Eszter netán azt mondja:

- Nem, nem!

Hát akkor:

- Gyere: lesz ahogy lesz. Élünk kenyéren és vizen. Ahova Isten bárányt teremt, teremt oda füvet is.

De nem igen bizott a csillagában. Sokáig hánykódott könnyek és sóhajtozások között.

Másnap este elment, hogy elbúcsuzzék, hogy utoljára lássa.

A leány helyett a cseléd jött ki hozzá a házból:

- Maga az a Nyéky úr? - kérdezte.

- Én vagyok, - felelte az ifju megdöbbenve.

- Nagyságáék elutaztak. Ihol a levelük.

A fiatalember szótlanul fogta a levelet, és eltámolygott.

Mi lehet a levél egyéb, ha nem gyászjelentés a meghalt boldogságról?!

Az utcai lámpásnál fölbontotta.

Négy sűrűn tele irt lap. Az irás kétféle. Az egyik nagybetüs, szinte feketélett tőle a papiros. A másik irás csupa finom vonal.

De a szeme káprázott. A világosság is gyatra volt. Csak ennyit tudott elolvasni a nagybetüs irásból: Tisztelt Nyéky ur!

Tehát mindent elmondott az anyjának. Mi lehet más a levélben, ha nem az, hogy a kövérasszony leszidja, a leány meg elbúcsuzik!

Bement a legközelebbi vendéglőbe, és egy félreasztalhoz ült. Egy pohár sört rendelt.

És a levelet a gyertyához tartotta:

Tisztelt Nyéky úr!

A leányom elmondta, hogy megismerkedett Önnel és, hogy inkább óhajtana lenni az ön felesége, mint bárkié.

De ha az Ön állapota olyan volna is, hogy elvehetné, nem lehetne. Még akkor se lehetne, ha Ön nagyobb állásu volna az orvosnál, vagy akár jobbmódú is. Nem én tiltom el Öntől a leányomat, hanem egy családi szerződés.

A két gyermek apja buzakereskedő volt. Unokatestvérek negyedágiak; üzlettársak, jó­bará­tok teljes életükön át. Egyszerre is házasodtak. A menyekzőjük is együtt volt. A menyekzőjük napján megfogadták egymásnak, hogy ha az egyiknek fia lesz, a másiknak lánya, összeházasítják őket.

Ezt a fogadást csak megerősítette egy kétes kérdésü üzleti szerzemény, amelyről ügy­védek se tudták eldönteni, hogy kit illet: Eördöghöt-e vagy Kardost az én uramat? Mert az én uram egy szerencsés vétellel alig egy héten szerezte és a társa nem is tudott volna róla, ha meg nem mondja. De amaz arra hivatkozott, hogy a szerződésük értelmében, minden szerzemény közös.

Végre is abban nyugodtak meg, hogy a kérdéses summát: harmincezer forintot birói pecsét alá teszik, s a biróság a gyermekeinknek adja oda akkor, amikor megesküsznek.

Itélje meg most már maga az ügyünket és elhigyje, hogy sajnálattal mártottam a tolla­mat a tentába.

özv. Kardos Jánosné.

Következett a vékonybetüs irás:

Ábelem, lelkemnek egyetlen Testvére!

Aki nagyon szeret valakit, azzal bizonyitja meg, hogy szereti, ha teljesíti a szeretettnek a kérését.

Arra kérem, hogy legyen erős, és keressen sokféle alkalmat arra, hogy elmulassza az emlékemet a fejében, hogy vigasztalódjon.

Férjhez kell mennem, nem Isten választása szerint, hanem az emberek választása szerint.

Nem vádolom ezzel az apákat, akik immár a temetőben vannak, hiszen ők jót akartak.

S ha az ő akaratukat nem teljesíteném is, anyám egzisztenciája az említett letéthez van kötve. És én anyám mellett nőttem fel, és soha bánatot nem okoztam. És őneki egyetlen gyermeke vagyok. Isten önnel, Ábel. Ha a szemem könnyezni fog, mindig Ön lesz az eszemben!

Eszter.

Egy hónap mulván Ábel Bécsből kapott levelet. Csak ennyi volt:

Holnap esküszöm. Ime lásd, hogyan készülök reá. És tudom: az oltárnál is Te lész az eszemben, Te eggyetlenem!

E.

- Tehát már asszony: - gondolta szive szakadásával Ábel.

Aztán harmadnapra kapott ismét levelet. Csak ennyit: Nem felejtelek, ne busulj!

Ábel azokban a napokban tíz évet vénült.