III.

Egy téli napon Ábel a könyvesboltban ült, s valami kisvárosi kaszinónak írt össze néhány könyvet.

Az ajtó nyílott.

Valami vevő, - gondolta.

De finom szegfüillatot érzett, és erre szinte megrettenve pillantott fel a munkájáról.

Eszter állt előtte, Eszter. Rövid prémes bársony bundácska rajta. A fején is ugyanolyan kalpag. Az arca a fátyolon át is piros a hidegtől.

Ábel kigyuló arccal ugrott föl, s arra mozdult, hogy megölelje. De a mozdulat csak kéz­nyujtássá változott.

- Eszter!

S mind a két kezével megszorította Eszter kezét.

S nézett rá. A nő is nézett bús édes mosolygással.

- Belesekedtem a kirakat hézagán át, - kezdte, - láttam, hogy magad vagy. Nem állhattam meg, hogy be ne jőjjek.

- Köszönöm Eszter.

S egyben elbocsátotta a keztyüs gyönge kezet. Elhalványult. A mellébe az a gondolat nyilam­lott belé, hogy: Ime az én feleségem, más felesége!

Az asszony megérezte Ábel gondolatait és szintén elhalaványult egy percre. Aztán ismét elmosolyodott.

- Ülj le kissé, - rebegte Ábel, - beszélgessünk. Ez ugyan rideg hely. Ha valaki jön, végy fel egy könyvet és nézegesd.

S hogy az asszony leült, hosszan nézett a szemébe:

- Boldog vagy-e?

Az asszony lehunyta a szemét. Csak percek multán felelt:

- Nem lesznek többé holdas estéim.

- De máskülönben?

Az asszony vállat vont:

- Nem rossz ember. Kissé unalmas, kissé akaratos, de figyelmes. Inkább rokon, mint férj. Kellemetlenebb, hogy magához vette az anyját meg a nénjét. Az én anyám is velünk van. Én nem vagyok a háznál senki.

- Hát itt laktok már?

- Itt. Egy hónapja. Csodálkozva nézel reám. Bocsáss meg, hogy nem írtam. De olyan furcsa. Azt gondoltam, hogy el foglak feledni. Akartam. Nem lehet. Úgy érezem, mintha testvérem volnál. Mindennap gondolok reád. S van olyan nap, hogy minden órában.

Ábel szeme elnedvesült.

Eszter látta ezt, de félrenézett, mintha nem látná. Végigtekintett a könyvek falán. Aztán ismét Ábelra fordult az arca:

- Gondoltam: az írás sokszor áruló. De el se jöhetek: mink már többé nem találkozhatunk. De aztán arra gondoltam, hogy te jó és becsületes vagy és szeretsz engem.

Ábel szeme megtelt könynyel.

Eszter a pultra könyökölt. Mosolygott:

- Mért kötelezne engem a házasság arra, hogy hátat fordítsak... annak, akit... aki engem szeret? Megesküdtem arra, hogy hű leszek, de arra nem, hogy téged elfeledlek.

Folyékonyan beszélt. Látszott rajta, hogy olyan gondolatokat mond el, amelyek nem abban a pillanatban keletkeztek a fejében.

- A lelkiismeretem nem mond ellent, - ez nekem a fő. A férjem... Gondolkodtam azon is, hogy a férjemnek elmondom... Hogy a beleegyezését kérem. Gondoltam, hogy vele jövök el, hogy összeismerkedtetlek, és eljársz hozzánk látogatóba, ebédre, vacsorára. De ez mégis lehetetlen.

- Lehetetlen, - rebegte Ábel, - a férjedet gyűlölöm én, gyomromból gyűlölöm. Bocsáss meg: talán igaztalan vagyok iránta.

- Ő is gyűlölne téged. És nekem vigyáznom kellene a nyelvemre: nehogy előtte is bizalmasan beszéljek veled.

- Lehetetlen.

- Lehetetlen.

Egy öregúr nyitott a boltba. Az asszony az órára tekintett, s fölkelt.

- Csak egy percre maradjon még kérem, - mondotta Ábel üzletiesen.

S az öregúrhoz fordult.

- Azt a legujabb törvénykönyvet, öcsém, - szólt az öregúr.

- Nincs, - felelte Ábel kedvetlenül.

- Amelyik a kirakatban van.

- Az már el van adva.

És elvörösödött. Életében először történt, hogy kárt okozott a gazdájának.

Az öregúr kedvetlenül nézett, s megfordult, elkocogott.

- Hát láthatlak? - kérdezte Ábel. - Írj, hogy mikor és hol akarod?

- Írni nem írok Ábel. Az írás véletlenül a férjem kezébe kerül és... veszedelem. Óh nem tőled tartok! A posta, az elvesztés, vagy az itatós papiros, vagy bármi véletlen csekélység árulóm lehet. De... eljárok vasárnaponkint a servita-templomba... Pont három órakor. A templom tiszta hely...

Megszorította Ábel kezét, ránézett, hosszan, melegen és búsan. Mintha azt mondaná: Meg­csókolnálak! De már nem szabad!

S elsietett.

Vasárnaponkint a templomban találkoztak. Ábel többnyire a leghátulsó pad mögött állott. Eszter megérintette, amikor mellette elhaladt. Beültek egy homályos padba. Eszter térdelve imádkozott, aztán visszaigazodott a padra, s ültek egymás mellett, mint két veréb az ágon.

Ha nem volt közelükben senki, néhány szót susogva váltottak. Ha ült ott valaki, Ábel meg­fogta Eszternek a kezét, és tartotta a kezében hosszan, némán.

Olyankor a két kéz melegsége egybeáramlott. És ők azt a meleget abban a tömjénillatos homályban a szivük melegének érezték.

Aztán hazaindultak. Ábel elkisérte valameddig a kevéssé forgalmas utcákon.

Sokszor szerette volna mondani: Gyere el hozzám! Az asszonynak is a nyelvén volt sokszor a kérdés: Hol lakol? - De egyik se mondta ki.

Ábel azt gondolta: Bizonyára nem jönne.

Eszter azt gondolta: Minek mondaná meg a lakását, hiszen én ugyse mehetek hozzá.

Az asszony a Zöldfa-utcában lakott. Ábel eleinte csak a Hatvani-utcáig kisérte, aztán a Magyar-utcán át tovább és tovább.

Az orvos egyszer vacsora közben megszólította az asszonyt:

- Ki kisért a Hatvani-utcán át?

Az asszony elhalaványult.

- Egy beteged, - felelte azon a nyugodt igaz hangon, amelyen Évának minden leánya hazudik. - Egy beteged megismert, és elkisért kisdarabig. A nevét se tudom.

Az orvos éppen csirkecombot faragott. Ha egy perccel előbb vagy utóbb kérdezi a feleségét, bizonyára megütközött volna a színe változásán. De így az ügy elintéződött az egykedvü válasszal. A házhoz jártak nők is, férfiak is. Gyakorta megtörtént, hogy a hálás természetű betegek ajándékot vittek a feleségének, különösen vidéki betegek. Vittek neki nyulat, tojást, csirkét, spárgát, bort, mindenfélét s elhálálkodtak a konyhán.

De az asszony mégis megdöbbent. A férje bizonyosan a kocsijából látta őket? Mi történik, ha gyalog találkozik velük?

S a tányérjába bámult.

Egy percnyi csend következett. A három nő szeme Eszter arcára fagyott. Az anya aggodal­masan, szinte ijedten nézte. Az anyósa a szeme szögletéből. Az ángya, mint a vizsla, mikor vadra áll.

A fiatal asszony érezte azt a három különböző nézést. Belenyult az almás kosárba és el­mosolyodott:

- No megfogadom Károly tanácsát: mától kezdve minden este elfogyasztok egy almát, de csak egy kicsit.

Sohasem evett almát. Nem szerette.

Az orvos elégedetten bólintott:

- Látom, hogy okosodol.

S evés közben újra elmagyarázta, hogy az almában micsoda savak rejlenek? hogyan hatnak azok a vérre, a májra, az idegekre. Görög és latin szavak is forogtak a magyarázatában, de a nők már megszokták. Ha nem is értették, rásejtették valamire. Az orvos sokszor megmondta nekik, hogy ami görögül van, azért van görögül, mert magyar szó még nincs reá.

Akkoriban kezdődött az orvosi ficdagnyelv.

És ő mindig azon a nyelven beszélt.

Ami érdekes betegségek fordultak meg a műtermében, mind elmondta. Vélte, hogy a nőknek is érdekes.

S mulatott azon, ha borzadoztak.

Egyszer elmondta, hogy a bécsi boncoló teremben egy külön kád volt, amelybe a levágott kezeket és lábakat dobálták. Ők aztán óra végén ujságpapirosba göngyöltek egy-egy kezet vagy lábat és hazavitték, hogy otthon is boncolgassanak, vizsgálódjanak.

Eszter fölkelt az asztaltól és kitámolygott.

Az orvos kacagott rajta.

- Meg kell szokni! - mondta, - orvosnénak nem szabad az ilyesmitől irtóznia!

S másnap, hogy szoktassa, elmondta, hogy egyszer egy operai énekes asszonynak a szivét pakolta be, s kitette a tornácra a hidegre, - egy favágó ellopta.

De már ettől az öregasszonyok is csaknem megbetegedtek, hát az orvos aztán illőbb történe­tekkel mulattatta őket.

Máskülönben megvoltak csendes egyetértésben. De a három öreg nő három sötét felhőként borongott a fiatal pár egén. Némán gomolyodtak egymás felé, ideiglen csak a napsütött oldalukkal.

Maguk is féltek az első villám megjelenésétől.

A lakásuk különben ötszobás volt. Az egyik kis szobában Kardosné lakott, a másikban az öreg Eördöghné meg a huga. A legnagyobbik szoba ebédlő és szalon volt. A másik a fiatalok hálószobája. S egy világos utcai szoba a rendelő szoba. Azt gipszfal választotta ketté: a betegek várószobája volt a nagyobbik fele.

A feszültség a nők között mingyárt az esküvő után keletkezett. A doktor anyja afféle erős énakarom-asszony rendezte be a lakást, a maga kisvárosi izlése szerint. Ő fogadta a cselédeket is s az ő kezében volt mingyárt kezdetben is a főzőkanál meg a kulcsok karikája. Azt mondta, hogy csak addig, míg a fiatal menyecske bele nem tanul. De aztán a doktor mindig csak neki adta ki a konyhapénzt, s a főzőkanál is az ő kezében maradt.

A fiatal doktorné elment reggelenkint a cseléddel meg Lidi nénivel (az öreg kisasszonynyal) a bevásárlásokra, aztán segítgetett is a konyhán, de a két öreg nő alig engedett valami munkát a kezébe. Csak ők tudtak mindent, miből mi kell, hogy kell, hogy nem kell. Mindent kimértek, mindent felhasználtak, mindent spóroltak. A levest csak ők tudták megfüszerszámozni. A befőtteket csak ők tudták elrakni. A szalonnát csak ők tudták abárolni. A tejfelt csak ők ismer­ték meg, hogy igaz-e. S ha egy tojásra ránéztek, még tán azt is tudták, hogy tyúk kelt volna-e belőle vagy kakas?

Pedig hogy szeretett volna a fiatal asszonyka is gazdasszonykodni! Oda-odaállt fehér kötény­ben, és tekintgetett miben segithetne? De csak olyan volt köztük mint Pupák Guszti a cirkuszban.

Egyszer zsirt sütöttek, s neki a kezére feccsent egy lángoló zsircsepp: megégette a kezét. Befut nagyijedten a férjéhez:

- Adj valamit! Jaj, nézd: megégettem a kezemet!

A doktor ránevetett:

- Ilyen csekélységért szaladsz te orvoshoz! Fujj rá, aztán megvan.

Másnap vasárnap volt. Ábel megpillantotta az égést. Sajnálattal kérdezte:

- Mi lelte az édes kis kezedet?

S a kezébe vette. Gyöngéden rálehelt, és megcsókolta a sebet.

- Majd elmúlik kedves.

Este a doktor mégis adott valami olajat a felesége kezére. De úgy öntötte rá, olyan hivatalosan, tudományosan, mint akármelyik más betegére, és ugyanúgy kötötte is be.

- Nohát most már nem halsz meg.

Az asszony Ábelra gondolt. Milyen más szemmel nézte az a kezét! Milyen más hangon mondotta:

- Mi lelte az édes kis kezedet?

Hát olyan fölösleges volt ő otthon!

Utoljára is megunta az ötödik kerék szerepét. Maga is kezdte hinni, hogy ő csak tudatlan, pazarló városi nő, és semmihez máshoz nem ért, csak ahhoz: hogyan lehet mentül előbb kifelé forditani a pénzt, amely a férjéhez befolyik. Visszahuzódott hát a szobákba, és varrt, takarított, olvasgatott.

Azon az estén hát a feje fölé gyültek a fellegek.

De nem dörgött még egyik se, csak a szemek néma villámai jelentek meg eltitkolhatatlanul.

Másnap délelőtt, mikor az orvos már behúzódott a rendelő szobájába, Kardosné előfogta leányát:

- Te! te ugye avval az éhenkórászszal voltál!

Eszter dacosan nézett az anyjára:

- Az tisztességes úri ember, anyám.

- De vajjon te tisztességes asszony vagy-e?

Eszter megrázkódott:

- Az vagyok és az is maradok. Mi rosszat cselekedtem?

- Te tudod.

- Hát én azt tudom, hogy semmi rosszat se. Ha apáca volnék, akkor is szabad volna beszélnem az ismerőseimmel.

- Olyan ismerőssel nem szabad.

- Miért ne volna szabad? Találkoztam vele, beszéltem vele. Senki ezt nekem meg nem tilthat­ja.

És akkor sirva fakadt.

Az öreg Eördöghné akkor lépett be. Eszter gyorsan letörölte a könnyét, s lehajolt mintha a szőnyeget igazítaná el. Az anyja segített neki.

Az öregasszony az órát nézni ment be. Nem látta meg a két nő arcát.

Kardosné aztán csillapítóan beszélt:

- Vigyázz édes lányom, hiszen Károly jó férj, jó ember: vétkeznél, ha elfelednéd, hogy a felesége vagy. Esdekelve kérlek, térden kérlek: ne idézz elő szerencsétlenséget! Akármennyire szereted is azt az embert, elmult a leánykoroddal. El kell hagynod, nem szabad emlékezned reá Eszter! Légy hű, hiszen hűséget esküdtél. És én meghalnék bánatomban, ha azt látnám, hogy a házasságtok szerencsétlen.

Eszter akkor megölelte az anyját:

- Nyugodjon meg anyám, mindig tudom, hogy asszony vagyok.

De utána sohajtott is egyet.

A következő vasárnapon - virágvasárnap volt, - először öltött tavaszi ruhát. Szép rózsaszínü volt az, éppen olyan színü, amilyenben őt Ábel megszerette.

A doktor a kaszinóba ment. Őmaga a litániára. Megszokták már, hogy egyedül járt a litániára. Kardosné az ismerős öregasszonyokhoz járt, akikhez Eszter nem szokta elkísérni, mert únta a pletykákat. A két vidéki hölgy meg kálvinista volt: azok meg a Kálvintéri-templomba jártak, - vagyis akkor még szénatéri templomba.

Eszter hát egymaga indult a kis imádságos könyvvel.

Az idő áprilisi volt. Délelőtt esett, délután enyhe verőfény melegítette a nedves utcát. Eszter az Egyetem-utcán egy esztergályos boltja előtt megállott. Egy olaszfaragásu tükör szokta ott megállítani egy-két percre.

Függtek ott oldalt is tükrök: zsebtükör, kézi tükör, csontkeretü tükör. Ahogy ott gyönyörködik az arcában, az egyik oldaltükörben Lidi nénit pillantja meg.

Az öreg kisasszony az utca szegletén távolacskán állott, de fekete magas sovány termete oly annyira kivált a járókelők közül, mint a szélmozgatta virágok közül a karó.

Esztert mintha mellbe csapták volna.

Dobogó szívvel indult tovább, s az üvegkirakatok tükrözésében vizsgálta, hogy követi-e az öregkisasszony?

Követte.

Az utca túlsó felén haladt utána, a járókelők mögött lappangva, arccal mindig őfelé fordulva.

Eszter egyre sápadtabban folytatta az utját. Mi történik, ha Ábel eléje talál jönni? ha üdvözli őt és a kezét nyújtja a szeretet bizalmas mozdulatával? ha meglátja őket a templomban? ha Ábel a fülébe susog? És hátha a férje is követi őket?

Az Úri-utcán bement egy virágkereskedésbe s egyszál szegfüt vett. Egyúttal kért egy papiros­kát meg tollat. Azt mondta, hogy telegrammot ír.

És nagysebten megfirkantotta a telegrammot.

Aztán kilépett a boltból és annélkül, hogy hátrapillantana, haladt tovább a szervita-templom felé.

Valami hires jezsuita prédikált a templomban. Éppen végezte a prédikációját s a szokásos hitvallást olvasta hangosan. Ábel bent állt az ajtó mellett. A kalapját lógatva hallgatta.

Egyszercsak azt érzi, hogy valaki papirost nyom a tenyerébe. Ugyanakkor Eszter haladt el mellette, annélkül, hogy rápillantana.

Ábel kibontja a papirost, és egy gyertyához megyen vele. Olvassa:

Ne szólj hozzám! Ne láss! Kémkednek!

Ábelnak mintha jégdarab csúszott volna végig a hátán.

Eszter beült egy csoport asszony közé, s belehajolt az imádságos könyvébe.

Eszter a következő napon csak azért is keresett okot a magányos kimenetelre, hogy a kém­kedést megboszulja.

Elindult ebéd után két órakor és kószált céltalanul össze-vissza az utcákon. Ment harmad­félóra hosszáig. Akkorra már rogyadozásig elfáradt, hazafelé tartott. Egy általházon átsurrant, s éppen akkor ért haza, amikor a Soroksári-utcán tűz támadott.

- Károly! - szólt be a férjének, - jer, nézzük meg a tüzet. Sohse láttam még hogyan oltanak.

Lidi néni csak este érkezett haza. A nyelve is lógott a fáradságtól. Az arca hosszu volt és izzadt. A szeme meredező.

Beszólította az öreg Eördöghnét a maguk szobájába, és kendőjét ledobva lihegte:

- Hát megvan!

- Mi? Hol?

- Két óra hosszáig futott mint gazdátlan kutya, aztán bement egy sárga házba a Magyar-utcán.

- Bement?

- Be. Ott van most is. Vártam rá egyideig. De jobb tán, ha Károly várja tovább.

Az öregasszony a fejét rázta:

- Miket beszélsz, hiszen Eszter rég itthon van.

Lidi néni elámult:

- Lehetetlen!

- Itthon van.

- Mióta? Mikor jött haza?

- Jóideje.

- A házba akkor ment be, amikor a tűzre konditottak.

- Akkor nem ő volt. Összevétetted valakivel.

- Már hogy vétettem volna. Egy percre se eresztettem a szememtől.

Az öregasszony vállat vont.

- Mikor a tűzre kongattak, itthon volt. Még ő hítta Károlyt, hogy nézzék meg a tüzet. Ha fáradt volt volna, itthon maradt volna. Nem ő volt akit láttál.

A vénkisasszony értetlenül bámult a nénjére.