IV.

Eszter délutánonként olvasott. Mindig szeretett olvasni, de leginkább csak divatujságot, verses könyveket és ujságregényeket olvasott. Könyvesboltba nem járt az ő családja se, hanem csak ami kölcsönképpen került hozzájok, azt olvasták.

Egyidő óta azonban német regényekre kapott. (Pesten eléggé megtanult németül.) S már ő is tudta, hogy a könyvet könyvesboltban árulják. Maga is elment néha, hogy ezt vagy azt meg­rendelje. Hol Lipcséből rendelt, hol Münchenből, hol Bécsből.

A kémkedés időnkint megujult, de sikertelenül. Az, hogy a könyvesboltba eljár, nem keltett gyanut, hiszen az orvos fizette a kontókat.

Csak Kardosné tudta, hogy mért érdeklődik annyira a leánya a német regények és a német képesujságok iránt, amelyeket külön hozatnak a könyvkereskedők.

Olykor elő is fogta a leányát és aggodalommal intette:

- Az Isten szerelmére! Eszter!

- Ha megöl is édesanyám, nem tehetek róla, - makacskodott Eszter. - Nekem látnom kell őt, beszélnem kell vele. Elég, hogy eladtam testemet, lelkemet, teljes életemet.

És olyankor reszketett izgalmában.

- Legalább vigyázz! - könyörgött az anya.

- Mire? Megesküdtem. Nem szegem meg az eskümet.

És olvasgatott, varrogatott, öltözködött délután öt óráig.

Akkorra a férje többnyire végzett. Vele sétált ki hol a Dunapartra, hol a Városligetbe. Az együtt sétáló házastársakat arról lehet megismerni, hogy nem beszélgetnek.

Pedig azok a bolti látogatások többnyire zavartak voltak. Ott ült a gazda, ott álldogáltak a segédek, ott lézengtek a vevők. Idegenül kellett nézniök egymásra, idegen hangon kellett szólaniok. Ábel néha nem is volt közelben és akkor Eszternek a bolt másik emberével kellett beszélnie. Az érintkezésük néha csak egy meleg pillantás lehetett.

De azért Eszter mégis eljárt: hétközben is legalább egyszer látnia kellett Ábelnak jámbor szőke arcát. Boldogok voltak, ha a kezük kissé összeért, mikor a megrendelő-lapot vagy a pénzt odanyujtotta.

Mégis megtörtént néha, s leginkább déltájt, hogy Ábel maga volt a boltban. Olyankor a gazda elment ebédelni, a segédek is, - vevő különben se forgott sok, legfeljebb estefelé. Olyankor bizalmasan beszélgethettek. Eszter a vállával Ábelnak támaszkodott: közelről mosolyoghatott a szemébe. A kezét odaadta megcsókolásra, - szinte fürdött a boldogság levegőjében.

Egy juniusi napon, hogy így magukban voltak, azt mondja Eszter Ábelnak:

- Holnap ünnep van. Urnapja. Kimegyünk mindnyájan a Városligetbe. Sok nép lesz ott. A fasor mellett letelepedünk az árnyékba. Legyen a szemed rajtam, mindig rajtam. Ha lehet, hacsak lehet, elveszek a sokaságban egy negyedórára, vagy az égi jó angyalunk valahogy másképp kedvez nekünk.

Másnap Ábel kiment a Ligetbe.

A fasor mellett akkor kaszáló volt. Délután három órakor ott látta megjelenni a doktor­családot: a két komoly sovány hölgyet, a kövér Kardosnét, a karcsu édeseggyemet. A cseléd is ott volt velök. Nagy szőnyeget terítettek a gyepre s arra hevertek le. Csak a doktor hiányzott.

A cseléd egy kosarat is tett a szőnyeg mellé. Bizonyosan az uzsonna volt abban. És a három feketeruhás öreg nő egymással beszélgetett.

Eszter rózsaszinü ruhába volt öltözködve, éppen olyanba, mint az előbbi évben. Ábel látta a mozdulatán hogyan bocsátja el a cselédet. Szinte hallotta amint mondja neki:

- Eredj, mulass!

S a leány kezet csókolt és elment.

Aztán kisidőre rá látta hogyan kel fel Eszter ijedten, hogyan kapkod a zsebéhez, a kosárhoz, hogyan vált szót az öregnőkkel, aztán elsiet a fasor felé. Megszólít egy üres bérkocsit, és felkap reá.

Utána sietett.

A bérkocsi várta őt a fasor végén a polgári Lövőháznál.

A kocsi ernyője le volt eresztve.

Eszter intett neki, hogy üljön be. Aztán a bérkocsisnak szólott:

- Hajtson a Zugligetbe!

Ábel elrémült:

- Eszterkém!

- Nyugodj meg, - mosolygott az asszony, - azt mondtam nekik, hogy az ajtót nyitva felej­tettem.

- De ők visszavárnak.

Eszter elővonta az óráját.

- Most három s egynegyed. A férjem beteget látogat Cinkotán. Azt igérték neki, hogy négyig a réten heverészünk. Ha négykor nem talál ott, a Pávaszigeten várjuk. Nem gondoltak arra, hogy ünnep van és nyüzsög a nép.

És behúzódott a kocsi ernyője alá, hogy az arcát ne lássák. Szegfüparfön volt rajta, mint leánykorában.

Négy órakor a Zugligetbe értek.

Ábel nem kérdezte, hogy mért mennek oda? Tudta, s mosolyogta.

A kocsisnak megmondták, hol várja őket. Aztán fölsétáltak a hegyoldalra a fák között, a csendes útakon, a hallgató virágok közt amerre az előbbi évben jártak.

Az idő épp oly napfényes volt, a fák épp olyan lombosak, az árnyékok épp oly fűillatos hüvösek. A gyepen épp úgy hevertek az ingujjra vetkezett iparosok és épp úgy futkostak az emberi csirkék az anyjuk körül, mint az előbbeni évben.

Fölmentek a Disznófő felé a hegyen.

Virágot szedtek s megkeresték a tisztást.

A verkli azonban hiányzott. Távolabb sivalgott valahol, csak a magas sipok hangja hallatszott hozzájuk.

Leültek a fatörzsre. Eszter a virágait rendezte össze.

Ábel szótlanul nézte a kezét. Milyen gyengéded formás a keze! Ismerte már annak a kéznek minden vonalát, és mégis csodálta, szerette.

Eszter fölpillantott:

- Mire gondolsz?

- Rád édes fehérszegfűm. Olyan vagy nekem mint a nap a földnek. Mikor nem látlak, borult az időm.

Eszter álmodozó szemmel nézett reá:

- Mit is mond Kalderon? „Az élet álom.” Hátha az is álom, hogy én férjhez mentem?

Ábel a keblére vonta és csókkal borította el az arcát. Aztán az ajakát csókolta meg hosszasan.

Az asszony akkor, mintha álomból ocsudna, kibontakozott a karjából.

- Ne tedd ezt többé Ábel!

Ábel búsan nézett reá:

- Mért? Haragszol tán érte?

Eszter tükröcskét vett elő és összeigazította a haját.

- Nem haragszom, de tekints engem csak annak, ami tavaly voltam: leánynak.

Aztán Ábel karjába fűzte a karját, és visszaindultak lassan, andalogva, virágot szedve, olykor meg-megállva, egymás szemébe mélázva.

Mikor leértek a hegyről, Eszter a temető keresztjéhez ment és odaillesztette a virágot Jézus lábához.

Napnyugta felé járt az idő, mikor a kocsira ültek.

A kocsi léptetve haladt. Eszter megfogta Ábel kezét és édes-búsan szólott:

- Látod ez szép, hogy mióta asszony vagyok, nem csókoltál meg, csak ma.

- És vétkeztem ma?

Az asszony elgondolkodott:

- Talán nem.

- Talán?

- Mondom: Talán nem. Annak éreztél egy percre, aki tavaly voltam. Nekem is az volt az érzésem. Megfeledkeztünk.

Szomorún mondta. Ábel válaszul az ajkához emelte az asszony kezét és csókot lehelt reá.

Hallgattak. Aztán Eszter szólalt meg ismét:

- Nem tudom mikor láthatlak ujból: kiköltözünk a nyárra a városból.

- Hova?

- Még nem tudom. Nem fogsz nyugtalankodni ugye? Mihelyt visszatérünk, megkereslek.

És Ábel kezére tette a kezét.

Ábel elborult szemmel nézett maga elé. Csak percek multán szólalt meg bágyadtan:

- Mért nem beszélsz nyiltan? A férjed nem megy el nyaralni. Az orvos az első évben ismeret­séget gyűjt: nem hagyja el egy betegét se. A három öreg hölgy... öreg ember a kuckóban szeret ülni. Te magad nagyságos asszonyom nem fogsz nyaralni menni, mert új házasok vagytok.

Eszter lesütött szemmel hallgatott.

Ábel folytatta:

- Bocsáss meg, de annyira ismerem a szivedet, lelkedet, hogy átlátok minden szavadon mint az üvegen. A te szavaid mögött ez a gondolat van: „Ábel ma megcsókolt. Ez több, mint amennyit megengedhetek neki. Egynehány hétig nem szabad találkoznunk. A tüznek a hamu alatt kell maradnia.”

- Haragszol? - kérdezte kérlelően Eszter.

- Nem, - felelte szeliden Ábel. - De mért nem beszélsz nyiltan.

- Attól tartottam: fáj neked.

És hozzásimult:

- Ne haragudj.

- Hiszen nem haragszom.

- Látod az nekem örök gyötrelem volna, ha elveszteném a magam becsülését. Nem tudnék tükörbe nézni. Ezt a mai napot valahogy el tudom intézni a belső kisbiróval. Azt mondom neki, hogy a sors kegyetlen kézzel választott el attól akit szerettem. Ez a mai nap emlékünnep volt, mint mindenszentek délutánja. Hiszen emlékszel rá: azt mondtad egyszer, hogy közös halottunk a reménység.

Ábel megfogta Eszter kezét és az ajkához emelte.

- Köszönöm.

Aztán nem beszéltek többet. A Vérmezőhöz érkeztek. Ábel kiszállt.

- Mikor térsz vissza a nyaralásból?

- Nem tudom.

- Mondd: soha. Mondd ki bátran!

- Ugye hogy haragszol? Ülj vissza azonnal, vagy én is leszállok!

Ábel visszaült. A kocsi tovább-haladt.

- Nem haragszom Eszter, ne érts balul. De én magam mondom neked, hogy jobb ha ezentúl ritkábban látjuk egymást.

És megindult hangon folytatta:

- Tudod ma ahogy megfeledkeztem arról, hogy az arcod is férjhez ment, a fájdalomnak egy új örvénye forgott át a szivemen. Arra gondoltam, hogy az Isten nekem teremtette a szépségedet, kedvességedet, jóságodat, ékességedet és nekem nem maradt más, csak az az érzés, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Olyan vagyok, mintha kioperálták volna a mellemből a szívemet: csak a sebét érzem a helyén.

Eszter szeme könnybe lábadt.

- Istenem, engem okozol-e? Azt kivánod-e egy leánytól, hogy rátaposson az apja sírjára, és megölje az anyját?

- Félreértesz! Eszter félreértesz! Nem vádollak téged. Nem tehettél másképp. Én a sorsomat vádolom és hálás vagyok irántad, hogy nem feledkeztél meg rólam. Magam mondom, hogy csatlakozz minden érzéseddel a férjedhez.

- Hogy téged teljesen elfeledjelek? Ki követelheti?! A gyermekkori bábuimat megtarthatom, a leánykori kótáimat megtarthatom, a te emlékedet mért keljen eldobnom? És éppen te mondod ezt? Te mégis haragszol!

És akkor erősen átölelte.

Ábel érezte, hogy az asszony arcát forró könnyek lepik el.

- Eszterkém, - csillapította, - esküszöm neked arra, ami a lelkemnek legszentebb, hogy nem haragszom, nem is haragudtam. Soha jobban nem szerettelek mint ma, és te is érezted ezt, mert arra gondoltál amire én: hogy ne lássuk egymást valameddig. Mert vagy te pusztulsz el, vagy én, vagy mindketten. Két férjed nem lehet.

- Hát próbáljuk meg, - felelte az asszony a könnyeit letörölve.

Az Alagút alá értek. Középen ahol legsötétebb az út, Ábel megérintette a kocsist:

- Álljon meg.

- Isten veled Eszter! Isten veled... álmom!

Az asszony a könnyein át mosolyogva, némán intett búcsut Ábelnak.