V.

Még a télen történt:

Eszter egy délelőtt a férje könyveit porolta. Szépkötésü könyvek voltak azok, de a képek bennök csupa emberi csontvázak, vagy nyúzott emberek, vagy sebesek. Eszter irtózott tőlük.

A könyvekből különféle összehajtogatott papirosok álltak ki. Némelyikben hirlapról levett címszalag volt, némelyikben levélboriték, névjegy, kontó, bécsi étlap s más effélék.

Egy aranyozott szegélyü piros jelzőn megakadt az asszony szeme.

Kibontja. Hát egy idegen nyelvü levél.

Talán vissza is teszi mingyárt, de az iráson megáll a szeme: nem férfiirás. Finom orrocskája úgy mozgott mint az egéré, amely éléskamrába érkezik.

Nézi az aláirást: Rosalie Lachapelle. Nézi a megszólítást: Mon gros coq chéri!

Ez franciául van, - gondolta tünődve. Egy évet ő is tanult franciául a klastromban, de nem sokra jutott vele.

Előkeres egy francia szótárt.

mon = enyim, - ezt tudta.

gros = nagy, - ezt is tudta.

coq = kakas, - ezt a szótárból fejtette meg.

chéri = szeretett, - ezt tudta.

A doktornénak eltágult a szeme. A Charles szó is előtünt a levélből, tehát az ő férjének szól a levél.

Próbálta, hogy tovább olvassa, de hogy a nők franciául mégtöbb helyesírási hibával írnak, mingyárt az elején megakadt. Aztán egy másik szóban, harmadikban botlott meg: egy monda­tot se birt kihüvelyezni.

Még aznap vett egy francia nyelvtant, s nagybuzgón tanult. Egy hét multán már francia könyveken gyakorolta a nyelvet. De a levéllel nem boldogult.

Aztán hetekig nem nyúlt a levélhez, csak tanult franciául. Mikor aztán újból elővette a levelet, látta, hogy már sokat ért belőle. Tanult csendes törekvéssel tovább.

Végre a zugligeti napot követő héten megoldotta a levelet:

Igy szólt:

„Nem tudom tréfálsz-e vagy komolyan beszélsz. Nem hiszem, nem hihetem. Ha férfi vagy s diplomás orvos, megélsz mindenütt. De te nem vagy férfi, mert elveszel egy olyan leányt, akiről magad mondtad, hogy olybá tekinted, mint a púpos a púpját. De nincs olyan púpos, aki bármi pénzért is púpot fogadna a hátára, ha egyszer leteheti a púpját. Még mindig kételkedem a leveledben, de ha igaz, nem kivánom, hogy boldogtalan légy, csak azt, hogy ha nem áldja meg a házasságodat gyermekkel az Ég, jusson eszedbe az a gyermek, aki neked azt mondotta volna: apám!”

Eszter megkövülten nézett a levélre. Hogy Károly őt púpnak mondja... Hogy van gyermek a világon...

Visszatette a levelet az orvosi könyvbe, amelyből Károly bizonyosan az utolsó vizsgálatára készült. A szívén mintha jégzajlás indult volna meg.

Nem annyira a fölfedezés bántotta, mint inkább az, hogy Károly is családi kivánatoknak vetette áldozatul a kedvesét.

A férje különben nem éreztette vele soha, hogy púpnak tekinti. Langyos volt iránta, de nem keserü. Az első napok is langyosak voltak. A férje ha megcsókolta is, nem volt benne a csókjában a lelke. Ha együtt sétáltak, a férje orvosi ügyekről gondolkodott. De amúgy eléggé gyöngéd volt, eléggé figyelmes.

Eszternek eszébe jutott, hogy a férje egyszer a tavaszon Bécsbe utazott. Azt mondta, hogy valami nevezetes operációra megyen.

Más asszony vonaglott volna kínjában ilyen visszagondolásra, Eszter csak kábultan tünődött.

Ujra elővette, megnézte és elolvasta a levelet, aztán elrejtette az arcképes albumba, az első kép alá, amely az ő apját és Károly apját ábrázolta. Jóképü pocakos és körszakálas atillás magyarok voltak. Szinte hasonlítottak egymáshoz. Az a kép bizonyos, hogy ott marad mindig az első helyen, az alatt ellehet a levél itéletnapig.

De vajjon találkoztak-e Bécsben? Nem hívta-e le Pestre? Hátha eljár hozzá Károly? Vajjon a férfiak tudnak-e olyan becsületesek lenni, mint a nők? És a gyermek? Mily boldog lehet az a nő, aki anya! A levélnek az a vége elleplezett átok!

Aztán azon gondolkodott, hogy milyen lehetett az a Lachapelle Rosalie, ha az ura jobban tudta szeretni, mint őt?

Szőke volt-e vagy barna? Magas-e vagy alacsony? Úrinő-e vagy guvernant?

Ujra kutatott a könyvekben és a szekrényben lógó ruhák zsebében, de nem talált semmit se.

Délután aztán, hogy együtt varrt az öregekkel, alkalomra várt, hogy kérdezősködhessen Lachapelle kisasszony felől.

Az alkalom hamar elkövetkezett. Hiszen a két Eördögh-nő sose beszélt másról, csak Károly­ról.

Hát azt kérdi egykedvüen.

- Kinél lakott Károly Bécsben?

- Egy nyelvmester özvegyénél, - felelte az anyós. - Mi is volt a neve, Lidi?

- Valami Chapeau, vagy Lachapeau, ilyenféle.

Eszter hallgatva varrt tovább.

A zugligeti kirándulás után keményen eltökélte, hogy legalább is két hétig nem találkozik Ábellal. Az az egypercnyi megfeledkezés! és óh hogy átjárta annak a csóknak az édessége! átjárta a testét az ajkától a sarkáig!

De a templomos jólélek irtózott minden szennytől. Az eskü Isten szeme előtt kötött fogadalom volt neki. Arra nem is gondolt, hogy a kényszeritett eskü senkire nem kötelező. Még egy olyan perc és mindaketten bűnbe szédülnek! - vélekedett.

Akkor azonban a levél felizgatta. Az anyjának nem mert róla szólani. Ismerte az anyja természetét. Olyan volt a jó kövérasszony, mint az ébresztő óra, amely mindig csendesen tiktakkol, de ha egyszer felhuzzák, bomlottul zörömböl.

Alig várta hát a vasárnapi litániát. S még aggódott is, hogy Ábel nem jelenik meg. Hiszen megbeszélték, hogy egyideig nem találkoznak.

De Ábel ott volt. Bizonyára arra gondolt, hogy Eszter nem birja egy hétig. Állt szép fekete atillában, a szokott helyén, az utolsó pad mögött.

Eszter megérintette a kezét, s elhaladt mellette. Negyedórát szótlanul ültek a padban, aztán Eszter kinyitotta az imádságos könyvet, s kivette belőle a francia levelet, mellette a fordítást, átcsusztatta Ábel kezébe.

Ábel a gyér templomi világosságban kisillabizálta az irást, és szótlanul visszaadta.

Akkor az asszony felkelt.

Kimentek a templomból.

Nyári forróság lepte az utcákat. A város kövei között szinte rekedezett a meleg. A Károly-kaszárnya árnyékában Eszter megállt és ránézett Ábelra:

- Mit szólsz rá?

- Sajnálnálak, ha neked fájna ez.

- Fájna? Ugy tekintem, mintha egy darázsrágta körtét nyujtana a férjem az egészséges oldalával. Megcsalt. Ugy-e csalás ez? A legrútabb csalás!

- Nem. Hiszen akkor még nem esküdött hűséget.

- De tudta, hogy el fog venni!

- Hát szeretett valakit a házassága előtt. Te nem szerettél senkit Eszterkém?

- Nem bizony.

- Hát engem?

- Téged szerettelek az igaz, de idegeneket nem.

Ábel nevetett.

- Neki se volt Lachapelle kisasszony idegen.

- De én téged csak a lelkemmel szerettelek. Én nem mentem piszkos cipővel az oltár elé.

Ábel vállat vont.

- Férfinál az ilyen apró kalandok nem mérhetők súlyosan. A férfi vére, testalkata más mint a nőé. A léleknek az ilyen szerelmekben semmi közössége sincs a testtel.

Eszter elképedve nézett Ábelra:

- Hát talán te is...

Ábel pillogott.

- Kérlek, - hebegte, - hát... az ilyen apró diákkori ostobaságok...

- Neked is volt!

- Nem igen. És én még akkor nem ismertelek.

- Oh gyalázatosak! hitványak! - fakadt ki Eszter, - hát tebenned is csalódtam!

És szinte fuldoklott.

- De Eszterkém...

- Oh! óh! Gyalázatos! Valamennyi férfi mind-mind! Gyalázatos! Menj a szemem elől! Gyülöl­lek!

És elfordult, rázta a fejét. Hulltak a könnyei. Elment mint a förgeteg.

Jó darabig szinte futott, aztán az Egyetem-utcán meglassúdott. A sírást bármennyire tartóz­tatta, minduntalan fel kellett emelnie a fátyolát, hogy letörülje a könnyeit. Végre is befordult egy házba, és a lépcső-karfára borult. Hangosan zokogott.

- Gyalázatosak! Oh gyalázatosak!

Mikor felnézett, Ábelt látta maga előtt sápadtan, bünbánó ábrázattal.

Fölkelt és a könnyeit letörülte.

- Eszter!

- Nem ismerem önt uram, - felelte Eszter méltósággal.

És elment mellette, kiment a házból, hazasietett.

Otthon az öregek csak nézték.

- Sirtál? - mondotta az anyja, - mi bajod?

- Elvesztettem a pénzemet! - felelte Eszter, - húsz forint volt az erszényemben.

És újra sírva fakadt:

- Elvesztettem a kincsemet! a kincsemet! a kincsemet!

Persze a pénzét hamar pótolták. A doktor még meg is duplázta este. De azért Eszter szomorú maradt.

Az orvos történeteket mondott el, hogy Eszter a veszteségét csekélységnek érezze. Elmon­dotta, hogy az előbbi napon egy tizenötéves paraszt fiu milyen jajtalanul türte az ujjának a lemetszését.

- A férfiak hitványak! - felelte Eszter elgondolkodva.

Semmi kapcsolata nem volt a megjegyzésének az elbeszéléssel, de a doktor nem ütközött meg rajta. Tudta, hogy a nők gondolkodásában nincsen logika.

Eszter aztán lecsillapodott, s meghányta-vetette a fejecskéjében az ügyet. Ábel nyilatkozatá­nak különösen az a része foglalkoztatta: Még akkor nem ismertelek!

Ez a néhány szó balzsamként olvadozott rá lassankint a szivére.

- Szegény Ábel, - gondolta, - nagyon is szigoruan viselkedtem.

Reggelre kelve meg szinte elrémült, hogy az ügyet újra fontolgatta.

- Istenem, - mondotta magában, - hát mit követelek tőle én, másnak a felesége!?

És szinte rázta a lelkét a bánat.

Délután már bement a könyvesboltba. Az volt a szándéka, hogy nyájasan beszél Ábelhoz, mintha mi sem történt volna. Ábel meg fogja érteni, hogy nem haragszik.

Azonban Ábel nem volt ott.

- A divatlapom, - kérdezte körülpillantva, - nem jött meg? Igen várom.

- Holnap jön meg nagyságos asszonyom, - felelte a gazda.

- Talán az a segéd úr, akinél rendeltem, jobban tudja. Nincs itt?

- Nincs, - felelte a gazda, - de mink éppúgy tudjuk.

- Várok talán egykicsit, mert más megrendelésem is volna. Már megszoktam, hogy neki diktáljam le, a hogy is hivják úrnak.

- Nyékynek hivják nagyságos asszonyom. Sajnálom, hogy nincs itt, de el kellett utaznia: meghalt az anyja.

Eszter leeresztette a fátyolát. Egy percig szótlanul állt ott.

- Hát majd néhány nap multán bejövök.

És a fejével könnyedén köszönt.

- Szegény Ábel, - gondolta künn megrázkódó szivvel. - És éppen most! Tegnap én ütöttem tőrt a szivébe, és ma ez a gyászhir! És bizonyára nincs, aki vigasztalja!

Bement a póstahivatalba és telegrafált neki:

Gyászodban minden érzésemmel, minden gondolatommal veled vagyok. A meghalt szivet pótolni igyekszik majd az élő szív. Isten vigasztaljon szomoruságodban.

Eszter.

Arra nem is gondolt, hogy talán utcanév is kellene a telegrammra.

Eördögh orvos déli 12 óráig szokott rendelni, de a betegek is úgy szokták, hogy az utolsó negyedórában vannak legtöbben.

Az orvos többnyire csak két óra felé szabadulhatott az asztalhoz.

Eszter harmadnapra lefutott délben spanyolviaszért. Nem öltözött át, csak épp a kalapját vette föl, meg napernyőt kapott.

Ha egyedül találná Ábelt!

Ott ült a szőke emberek viaszszinhalványságával a könyvesbolt iró-asztala előtt és írt.

Eszter belépett, s körülnézett, aztán könnyezve omlott Ábel mellére:

- Szegény Ábelkám! Szegény Ábelkám!

- Köszönöm, - felelte Ábel a homlokát megcsókolva. Ha még te is elhagytál volna engem, igazán belekivánkoztam volna magam is a földbe.

Aztán elpanaszolta, hogy micsoda szegénységben élt az anyja. Ő csak a temetés után tudta meg a szomszédoktól. Sohse költött a szegény öregasszony semmire. Csak kenyéren, főzelé­ken tengődött, meg két-három tyúkja volt, azoknak a tojásán. Este nem gyujtott soha mécset, mert még olajra se volt pénze. Télen nem fűtött.

- Örökre nyomni fogja a lelkemet, - sóhajtott, - hogy csak a halála után tudtam meg: hogyan élt.

S a szeme könnybe lábadt.

Eszter vigasztalta:

- Édesanyádnak, Isten nyugtassa, nem volt az olyan nehéz, mint te gondolod. Megszokta. Nem is kivánt jobbat.

- Hacsak öt forintot is küldtem volna neki... Most már van annyi fizetésem, hogy meg se éreztem volna.

És megcsókolta Eszternek a kezét:

- Köszönöm Eszter, hogy eljöttél. Úgy érzem mintha egy angyal jött volna le az égből, hogy letörölje a könnyeimet.