|
Aztán a
barátságuk ismét a régi Csendes tengeren vitorlázott.
Ábelnak akkor már
minden szerda délutánja szabad volt. Az asszony a hét többi napján úgy
viselkedett otthon, hogy gyanut ne keltsen. Ha valahova ment, csak az anyjával vagy Lidi
nénivel ment. Könnyű volt hát szerdán délutánonként egy-egy kis időre
átfutnia a Muzeumkertbe.
Mindig azt az
órát választotta, amelyben a férje a Rókus-kórházban hivataloskodott, s mindig
mintha valamelyik közeli boltba menne le ötpercre. Az ötpercből néha két
óra is lett, de az nem keltett gyanút otthon. Tudták, hogy csevegő
természetű. És Eszter el is mondta, hogy ezzel vagy azzal az asszonynyal
miket beszélt.
Pedighát Ábellal
töltötte ő azt az időt.
A Muzeumkertbe
jobbára a köznép járt akkoriban, meg a környékbeli gyerekek. Ők ketten
elhúzódtak egy csendes padra, többnyire a Kisfaludy-emlék alá, és nézték
egymást, beszélgettek.
Ábel sokszor
eltünődött, hogy mi köti őt egy olyan asszonyhoz, akinek a sorsa más
férfihoz van kötve s aki abból a kötelékből nem is oldózkodik, nem is
oldozkodhatik: minden méze azé a másik férfié, - az övé csak üvegen át. Mi köti
hozzá? Nem talált reá választ. Eszter kedves volt neki. Szerette nézni,
szerette hallgatni. Az asszony érdeklődött minden ügye iránt, és őt
is érdekelte, hogy hogyan él az asszony? micsoda gondjai vannak? micsoda
boszuságai? micsoda örömei? micsoda gondolatai?
Mert az asszony
mindent elcsevegett és mindent kérdezett.
A lobogó láng
gyöngéd testvéri érzéssé szelidült bennök lassacskán. Ábelnak nem volt senkije
az anyja eltávozása óta ezen a Földön, hát jólesett neki, hogy valaki
érdeklődik az élete folyása iránt. Testvére se érdeklődhetett jobban.
- Hogy viselkedik
a gazda? - kérdezte egyszer Eszter.
- Egyre több
terhet rak rám, - felelte Ábel, - most már nekem kell fogadnom a segédeket is,
én vagyok értök felelős. Üzlettárs vagyok…
- Haszon felezése
nélkül.
- Krajcárkaparó
fösvény medve.
- Szegény
Ábelkám. Ne zugolódj azért rá. Az életed egyszer majdcsak megkönnyebbül. És ha
éppen valami pénzszükség szorítana...
- Nem, köszönöm,
annyira én soha nem jutok. Nem iszok, nem kártyázok. Hát nálatok történt‑e
valami?
Eszter erre a
kérdésre mindig fölhúzta a Panaszos malom zsilipjeit. A két vénre panaszkodott,
hogy milyen fontoskodók. Hogyan ostobáznak minden más gazdasszonyt. Azt
gondolják, hogy a húst senkise tudja megmosni csak ők, a füszeres
mindenkit megcsal, csak őket nem, hogy egy ruhát háromszor is
megfordítanak, és hogy mindig sokalják azt, amit a férje őrá költ.
- De én nem türök
tovább! - lázadozott az esernyő hegyével böködve a földet, - a férjem elé
állok, és kivágom a kérdést, hogy én vagyok-e az asszony a háznál?
Akkor aztán Ábel
csendesítette Esztert:
- Türelem,
türelem Eszterkém. Ha a békességet boltban árulnák, aranyon is meg kellene
vennünk. Látod az én boldogult apám mondott nekem valamit, amit sohase felejtek
el. Mikor Kufsteinba vitték, szabad volt vele egy órát töltenem. Az anyám is
ott volt szegény. Akkor mondta, hogy valahányszor felindul a magyar ember, jól
tenné, ha inkább egy meszely vérét eresztené ki, mintsemhogy cselekedne. Ha
április 14-én reggel minden országgyűlési képviselőn eret vágtak
volna, nem mondták volna ki a trónfosztást, nem következett volna ránk a
muszkatábor. Azt a trónfosztást akkor cselekedték volna meg, mikor már
győztek.
- Okos ember
lehetett az a te apád.
- Az volt, ha nem
is afféle könyves tudós. De látod, azóta ha valami felizgat, megharagít, mindig
arra gondolok, hogy egy messzely vért kellene a karomból kicsapolnom.
Eszter nevetett:
- Hát mikor én
férjhez mentem, akkor is arra gondoltál?
- Arra Eszter,
bizonyisten arra. És ha arra nem gondoltam volna...
- Beszélj
bizalmasan.
- Nem tudom mi
történt volna velem Eszter. Olyan voltam mint az agyonvert ember, akiben már csak
pislog a lélek. És egyetlen gondolatom az az óhajtás volt, hogy bárcsak
meghalnék.
- Szegény Ábel.
- De apám szava
jutott az eszembe, s mintha erre valósággal eret vágtak volna rajtam,
nyugodtabban gondolkodtam.
Eszter rátette a
kezét Ábel kezére, és könnyes szemmel nézett reá.
Így találkoztak
ők minden szerdán, s így biztatgatták egymást.
A férjével Eszter
megvolt jó egyetértésben, de a lelki egység hiányzott a házasságukból. A doktor
gyengéd volt iránta, mint valami gyermek iránt, de a lelke elburkolt maradt
előtte. Eszter sose olvashatta le az arcáról, mit gondol. Soha nem tudta a
szándékait, gondjait, örömeit, bajait. Olyan volt mint az ismeretlen ház,
amelynek csak egy-két szobája van nyitva. Mi van a belső szobákban? sohse
tudható.
A jó házastársak
úgy forranak össze, mint az ojtott ág a törzszsel. A léleknek is megvan a maga
vérkeringése. A jó házastársak vére-keringése egy.
És ez az egység
különbözteti el az anyóst is a vőtől vagy menytől. Az anyós még
mindig magát érzi egynek gyermekével. A másik idegen neki. Akaratlanul is küzd a maga
egységéért mind a két fél. És ahol az egyik házastárs az anyjával marad
lélekegységben, ott a házasság pokoli szerződés.
De Eszter az
anyjával se volt egységben. A házasságra az anyja kényszerítette. De lehet-e
kényszeríteni meleget is a szívbe?
Az egységet
Ábellal érezte az asszony. Ábel
arca nem takart el előle semmi gondolatot. Ha hallgatott is, Eszter tudta
mit gondol. A férje előtt neki is voltak titkai, de Ábel előtt nem.
Neki mindent elmondott. S ha Ábel annyira testi ember lett volna, mint
amennyire nem volt, olyasmiket is kérdezhetett volna tőle, amiket a
nők egymás között se igen beszélnek. Ábel nem kérdezett affélét soha.
Egy
szeptembervégi napon szerda délután kisírt szemmel s ideges-izgatottan jelent
meg az asszony a Muzeum kertjében.
- Eszterkém! Mi
bajod?
- Megaláztak! -
rebegte az asszony kiomló könnyel. - Megaláztak! Megaláztak!
Aztán hogy az
izgalmát elsírta, töviről-hegyire elbeszélte, hogyan történt a megalázás:
- Ma
délelőtt elbocsátást mondott az anyósom a cselédünknek, Rózának. Jó lány,
csendes kis teremtés, csak kissé szunyók. De hogyisne: este éjfélig is
dolgozik, reggel meg már öt órakor fölcsengeti az anyósom és szidja, zaklatja.
Szegény leánynak már a szeme pillája is kihúll a sok álmatlanságtól. Mindig
vörös a szeme. Hát ma vége a szegődségnek. Ott rídogál szegény a konyhán,
s panaszkodik nekem, hogy hova menjen? Így aratás után szinte özönlenek a
falusi lányok Pestre. Hol kap helyet? Megsajnálom. Azt mondom neki:
- Hát ne menj el
Rózikám, itt maradsz.
Az anyósom erre
rám herreg:
- Mit avatkozol
az én dolgomba!
- Bocsánat anyám,
- felelem - ez az én dolgom, nem a magáé.
- Hogy vóna ez a
te dógod!
- Hát hogyne
vóna! Hát mi vagyok én a háznál: kanári madár vagy papagáj? Nem én vagyok-e a
ház asszonya?
Szó szóba:
összecsatáztunk. Az anyám csak kérlelt. Aztán a férjem is délben. De én megkeményedtem:
- Mától fogva
nálam a kulcs, nálam a pénztár: én vagyok az asszony!
Ábel hüledezett.
- És a férjed?
Mit szólt a férjed?
- A férjem az
anyjára nézett, arra a konok kálvinista boszorkányra, az meg azt mondta, hogy
ha ő egy cseléd miatt megszégyenül, elbujdosik a háztól! És a fiát is
leszidta, hogy ő neki már nincs becsülete a háznál, hogy jobb lett volna
nem szülnie és mindefféléket.
- No és aztán?
- Aztán az lett a
vége, hogy a férjem rámparancsolt, hogy kérjek bocsánatot az anyjától. Rámparancsolt,
mint a kutyára!
S a szava
zokogásba fulladt. Az arcát a zsebkendőjébe temette.
Ábel
gondolkodott:
- Jól
tetted, hogy engedtél.
- De nem tettem
jól! - pattant fel Eszter. - Ostoba voltam! Gyenge voltam! Muja voltam! Ilyen
megalázás!
Ábel
csillapította:
- Mégis
tudod ő öregebb. És ha ezzel az ügy elintéződött...
- Így
beszélsz? Te is így beszélsz! - toppantott Eszter, - a te gyávaságod az oka!
- Az én
gyávaságom?
- Csakis a
te gyávaságod! Mert az
juttatott engem ide! Ezek közé a pogányok közé! Mert ha tebenned akkor, akkor akarat van, ha te akkor azt mondod
nekem: Jössz! Viszlek! Akarom! én nem
tudtam volna ellentállni!
- De Eszter!
- Mit nekem
szegénység? Mit nekem családi szamárságok? Éltünk volna kenyérhajon, de az én
kenyerem lett volna! Laktunk volna pince-szobában, de az az én szobám lett
volna! És elvégre is az az anyámnak is kötelessége, hogy a boldogságomat ne
ellenezze.
- De Eszter!
- De te gyáva
vagy! gyáva! gyáva!
Fölpattant és
dühében remegett, szinte lángot fújt.
- Gyáva!
És elsuhogott.
Ábel utána
lódult, hogy elérje. De az asszony csaknem futva haladt át a játszó gyermekek
csoportjain. Jobbról-balra lökdöste őket. Mikorra Ábel utólérhette volna,
már künn volt az utcán.
Mikorra Eszter hazaért, maga is lehült. Lehült, mint a zivatar, amely eldörögte
a villámait, s lezuhintotta a záporát.
Ahogy leszórta
magáról az utcai ruháit, mintha a dühét is levetette volna. Nem maradt
belőle más, csak a szeme előtt Ábel képe, amint halvány képedezéssel
hebegi:
- De Eszter!
Eszter!
És akkor a kis
madáreszü asszony bánni kezdette a hevességét.
- Milyen
igazságtalan voltam!
Meregette a
szemét maga elé, mint a dühös apa, aki haragjában agyonütötte a gyermekét és
aztán meg világot adna érte, ha föltámaszthatná.
Megfordult és
újra felöltözködött.
De az anyós
lépett be akkor hozzá, az öreg anyós és könnyes szemmel nyújtotta mind a két
kezét:
- Kérlek, ne
haragudj! - esdekelt, - én kérlek, a hetvenéves agg nő! Legyen nálad a kulcs, legyen nálad
minden! Csak békétlenség ne legyen a háznál!
És megölelte.
- Ne haragudj, ne
gyülölj.
- Hiszen nem
haragszom, - pillogott megilletődve Eszter.
- A mi
családunkban sohase volt zörgés, - folytatta az öregasszony, - a ti
családotokban is a szeretet volt az úr a háznál. Ha kívánod, a cseléd is
maradhat.
Eszter
megcsókolta a kezét:
- Nem, anyám. De
fizessük meg egyhavi bérét a leánynak. És csak gazdasszonykodjék tovább.
Magának a kisujja is többet ért hozzá, mint nekem mind a két kezem. Bocsásson
meg. Ne haragudjon aranyos mamukám. Hiszen én csak azért ingerlődtem fel,
csak azért ostobálkodtam, mert sajnáltam azt a leányt, hogy nem talál most
helyet.
Az arcát is
megcsókolta.
- Nem történt
semmi. Feledjük.
S fogta a
napernyőjét.
- A keztyümet, -
mondotta, - a boltban felejtettem.
Visszasietett a
muzeumkertbe.
De Ábel már nem
volt ottan.
|