|
Eszter alig várta
a következő vasárnapot.
Minden percben
rágondolt Ábelra és nem értette magát, hogy hogyan lobbanhatott fel annyira!
Mintha nem is ő szólott volna akkor az ő nyelvén. Dehát ki? Dehát mi?
Hogyan van, hogy a harag hevületében olyanokat mondunk, amelyek nem voltak
azelőtt sem a lelkünkben, sem a szívünkben? És hogy gyávázta Ábelt,
szegény jó Ábelt!
Az a gondolata,
hogy Ábelra hárítsa a felelősséget, csak abban a pillanatban villámlott
elő. Hiszen ha ő kész volt volna úgy átgázolni a család akaratán,
Ábel bizonyára elvette volna. De neki oly lehetetlennek látszott, annyira
irtózott attól, hogy az anyja arcát szenvedőnek lássa, hogy csak távoli
ködös gondolatokként jelentkezett nála az a vélekedés, hogy hozzámehetne.
Vajjon ott lesz-e
vasárnap a templomban? Vajjon mit gondol most, hogy mi az ő szeretete? És
az a bizalmas édes testvéri érzés, amely eddig összekötötte őket, mivé
válik ezután? Csak mégegyszer meg tudja békíteni, csak mégegyszer beszélhessen
vele azon a régi hangon!
A lelke remegett
a bánattól, s csak azért nem ment el a könyves boltba, mert attól tartott, hogy
Ábelnak a nyakába borul ott az idegenek előtt, vagy letérdel eléje s úgy
kérleli meg.
Végre
elkövetkezett a vasárnap.
Essős szeles
idő. Annál jobb: a
templomban kevesebben lesznek, a homály nagyobb.
S Eszter
szinte remegve nyit be. Ábelt nem látja a szokott helyén.
A szíve összeszorul.
Beül a
hátulsó padba. A pad tulsó végén csak egy betegforma iparosféle térdel. Eszter
is letérdel és keresztet vet magára.
De hol járt
az ő gondolata az Istentől.
Az orgona
megszólal.
Ahányszor
az ajtó világossága bevillan, Eszter mindannyiszor hátrapillant. Nem Ábel, ez
sem Ábel!
Ujjai
görcsösen kapcsolódnak össze. Arcán a halványság egyre fehérebb. Egyszer fölkel
és körülnéz. Ábel nincs!
Másnap
mingyárt ebédután bement a boltba.
Ábel nem volt
ott.
Az asszonyka alig
bírta elrebegni a mondókáját:
- A megrendelésem
olyan természetű, hogy legjobban szeretném Nyéky úrra bízni. Nincs itt?
- Nincs, felelte
nyugodtan a gazda, - beteg.
Eszternek
elnyílott a szeme.
- Beteg? -
kérdezte aztán ijedt elcsodálkozással, - nem nagyon talán?
- Hideg leli vagy
mi...
Eszter nem mert
többet kérdezni. Attól tartott, hogy a hangja rezgése elárulja.
- Hát majd
egynehány nap múltán megint benézek, - mondotta.
És elsietett.
Tehát beteg!
Talán éppen azért betegedett meg... óh szegény Ábel! Bizonyára azért nem jött a
litániára se. Mert eljött volna, el. Ábel nem fog őrá haragudni soha.
De hogyan tudja
meg most már Ábelnak a lakását?
A
rendőrséghez menjen, a lakás-jegyző hivatalba?
Más
könyvkereskedésben kérdezze?
Hordárt bizzon
meg a kereséssel?
De hátha a
férjével találkozik, s a hordár éppen akkor tér vissza?
Föl és alá járt a
Váci-utcán, aztán a Vigadó sarkán megszólított egy öreg hordárt:
- Ösmer maga
engem?
- Nem, nagyságos
asszonyom.
- Hát nézze itt
fogok sétálni a Vigadó mögött. Maga bemegy a könyvkereskedésbe és azt mondja: Sürgős levelet hoztam egy úrtól Nyéky
Ábel úrnak. Erre
azt fogják mondani: Beteg, nincs itt,
hagyja itt a levelet. Maga erre azt feleli: Személyesen kell átadnom: Hol lakik? Most következik a fő
dolog: maga elhozza nekem Nyéky Ábel úrnak a címét. De vigyázzon: ha nem leszek
egyedül, ne közelítsen hozzám. Itt van egy forint, ha történetesen nem leszek
egyedül. Akkor aztán holnap itt megint találkozunk ilyen időtájt.
Tíz perc
múlván a kezében volt Ábelnak a lakása címe: Városháztere, Zöldudvar, I. emelet, 5. ajtó.
Eszter
szinte repült oda.
Az emeleten
egy fehérhajú, de arcra fiatal kis gömböc asszony női posztó kalapot
vasalt a folyosón. Kérdően nézett reá.
- Nyéky úr
itt lakik?
A nő
némán mutatott az ajtóra.
- Hallottam hogy
beteg, - rebegte Eszter, - remélem nem nagyon?
S aggódó szemmel
várta a választ.
- Bizony beteg, -
felelte az asszony a vasalóra hajolva.
Aztán kiváncsian
pillantott Eszterre.
A doktorné
kopogtatott az ajtón.
Gyermekhang
kiáltotta a szabadot.
Eszter világos utcai
szobába lépett. A szoba
egy sarkában felbontott ágyat pillantott meg. Az ágy előtt egy tizenkét
éves forma leányka éppen valami rubinszínü orvosságot kevert pohárban.
Ábel
hőtől pirosan ült inkább mint feküdt az ágyban. A feje be volt kötve.
Eszter felé nézett, de a szeme előtt vörös fényhullámok játszottak.
- Ábel, -
kiáltotta az asszony. - Nem ösmersz meg?
Ábel behunyta a
szemét. Nem felelt.
- Nagy hő
van rajta, - mondotta fanyaran mosolyogva a leányka, - azt véli álmodik.
- És orvos nem
volt még itt?
- Nem. Ő
maga rendelt magának orvosságot.
- Menjen kedves
azonnal orvosért. Lakik itt valahol közel orvos?
- A
szomszédban.
- Hogy
hívják?
- Nem
tudom. Olyan öreg...
- Fusson
érte kedves. Az édesmama bizonyára megengedi.
A leány
vonakodva nézett az asszonyra, aztán Ábelra:
- Nyéky úr
nem akar orvost.
- Fusson édes az
én felelősségemre!
Megfogta Ábel
kezét. Olyan volt az, mint a tűz. Aztán levette a fejéről a
kendőt s frisset kötött reá.
- Nem ismersz meg
Ábel! Ábel!
- Édes Eszter, -
rebegte Ábel szenvedő arccal. - De hány személyben vagy te a világon?
Motyogott,
bolondokat beszélt. Aztán elszenderedett.
- Istenem, -
sohajtott Eszter, - milyen elhagyatott!
S csak
akkor nézett körül a szobában.
Kétablakos
utcai szoba volt az, de szegényes: egy vedlett viaszosvászon-divány minden
lukszusa, meg egy zöldburkolatu mállott karosszék. Ábelnak már akkor hatvan
forint volt a havi fizetése: nemrég költözött oda egy kisebb szobából.
A falon
csak egy kép függött, egy ijedt szemü Mária-kép. Az egyedüli öröksége. Elhozta,
de még nem választotta ketté.
A kisleány
azzal tért vissza, hogy az orvos úr mingyárt jön.
- Kicsoda
maga kedves? - kérdezte Eszter a leányt.
A leányka
mintha álomból rántották fel, hirtelen készséggel felelte:
- Török Berta
vagyok, negyedik osztályos tanuló.
Mindig úgy
szokott beszélni ha szólították, olyan rettenve, de okos szemmel, szíves készséggel.
- Ismerőse
Nyéky úrnak?
- Hogyne. Mióta
ideköltözött, mindennap beszélgetünk. Jó ember.
- És maga ápolja?
- Hol én, hol
mama. Nincs senkije. A takarító asszony csak reggel járhat fel. Megkért bennünket,
hogy nézzünk be minden órában.
- Eszerint maguk
szomszédlakók?
- Igen. Nem. A
szomszédban lakunk, de a mienk ez a szoba is. Mama bérlőnek szokta adni.
- Mama kalapkészítő?
A leányka
bólintott.
- Igen. De csak
ócska kalapból csinál ujat. Tegnap egy bárónénak is. Igen tetszett a bárónénak.
Eleven kis barna
leány volt, soványka, tejképű de pirosfülü. A hajacskájának csak akkora
fonata volt, mint a malac farka.
A hivott orvos
ekközben megjelent. A
fehérhajú asszony is bekisérte.
Leült az
ágy mellé. Megolvasta az érverést. Megtapogatta a beteg mellét.
- Ő
maga akar így feküdni? - kérdezte Esztert.
Eszter
helyett a fehérhajú felelt:
- Ő
maga. Azt mondta, hogy nyilallik a baloldala, ha egyenesen fekszik. Mink is
aggódunk. Jóravaló ember. Pontos fizető.
Az orvos
bólintott. Aztán receptet írt
a térdén.
- Nem nagy a baj?
- kérdezte félénken Eszter.
-
Tüdőgyulladás, - felelte az orvos az írásból felpillantva. - Kegyed a felesége
talán?
Eszter
összerezzent.
- Nem, de rokona
vagyok.
A fehérhajú
asszony széket tett eléje.
Eszter
bólintással köszönte meg.
Az orvos tovább
írt. Nem hallatszott más a szobában, csak az orvos órájának a kecegése.
Eszter
aggodalmasan nézett a betegre.
Az orvos
megszólalt:
- Borogatást az
oldalára, ahol fáj. Aztán rá kell kényszeríteni, hogy ne ülve feküdjön, hanem
rendesen. Időnkint mélyen szívja be a levegőt.
-
Tüdőgyulladás szeptemberben, - szólt Eszter, - hiszen ilyenkor nem lehet
meghülni.
- Bizonynyal
mondom, hogy tüdőgyulladás, - felelte sértődve az orvos.
- Hiszen nem
azért... bocsánat, - dadogta Eszter.
- Ezt az
orvosságot hozassák meg és mikor láza jelentkezik, óránkint egy kanálkával
adják be.
Elment. A
gazdasszony kikisérte.
Gyászos csend maradt
utánok. Eszter a betegre bámult. A leányka mint az ijedt macska Eszterre.
Aztán Eszter
őhozzá fordult:
- Hogy is hívják
kedves?
- Török Berta
negyedik osztályu tanuló.
- Hát nézze
Bertácskám, a betegnek ápoló kell. Ki lesz mellette az éjjel?
Berta vállat
vont:
- Nem tudom.
Talán a takarító néni eljöhetne.
- Tudja hol
lakik?
- Itt a
szomszédban.
Eszter
fölkelt és kiment a fehérhajú asszonyhoz. Valami nevet mondott neki, s komolyan
ismételte, hogy rokona Ábelnak. Aztán megkérte, hogy állítson a beteg mellé
valakit. Elővett az erszényéből öt forintot, s mondta, hogy holnap
ismét hoz pénzt. Könnyes
szemmel kérte, hogy ne hagyják a beteget magára.
Azokban a napokban Eszter maga is gyöngélkedett. Sápadt volt, szinte sárga.
Hirtelenbajok lepték meg. Csak fölkelt és kifutott. Aztán méghalványabban tért
vissza.
- Adjon
valami orvosságot, - mondotta a férjének, - gyomorbaj van rajtam.
A férje
sohse adott orvosságot a családjának. Csak nevetett, legyintgetett a kezével.
- Minden
csekélységre orvosság?
Eszter kedvetlenül
ült vissza. Gondolta: - Ha téged Ábelnak hívnának, bizonyára adnál orvosságot.
A
természete mintha megváltozott volna: olyan ételeket kivánt, aminőket
azelőtt nem szeretett.
Egyszer
hogy vasaltak, a szenet kivánta meg, hogy roppantson belőle.
A környezete
aggódott. A doktor azonban csak legyintgetett:
-
Hagyjátok: hadd egyen.
De a
nők nem nyugodtak meg. Eszter
magaviseletében mindennap volt valami különös. Egy délután sokáig elmaradt.
Aztán a következő nap reggelén a piacról tünt el Lidi néni mellől.
Délután ismét kapta a napernyőjét: lódult a városba. S másnap
délelőtt ez ismétlődött.
Délután már Lidi
néni megint lesre indúlt.
Lihegve tért
haza: kiszólitotta a doktort a rendelőszobából:
- Tudod,
hogy a feleséged kószál?
- Hát
aztán? Csak hagyják.
- De nem
úgy van. Egyhelyre jár!
A doktor
nem értette, csak pislogott.
- Most már
bizonyos, hogy van valakije, -
lihegte a vénkisasszony. - Eredj a városházterére! A Zöld-udvarba! Eredj azonnal! Első emelet
5. szám. Csak nyiss be!
A doktor
kővé meredt: Négy vagy öt beteg várt még reá.
- Pardon, -
mondotta nekik, - mingyárt jövök.
Lidi néni párolgó
fejjel dőlt be a konyhába, ahol a két mama szilvalekvárt főzött.
- Hát megtörtént!
- lihegte, - megtörtént! Előre láttam! Megtörtént!
- Mi történt meg?
- Eszter csalja
az urát!
- Eszter? -
hőkölt el a kövér asszony. - Nem igaz!
- Lehetetlen! -
rebegte a másik.
- Való! Én már
rég gyanakodtam! Mindig gyanus, ha fiatal nő magányosan kószál. Templomba,
jó, de külön házba, emeletre, ez már gyanús.
- Az én leányom,
- rázta a fejét a kövér asszony, - az én leányom nem jár senkihez!
- De jár, -
felelte szigoruan az öregkisasszony.
A réklije ujját
fölgyürte. És izgatottan keverte a lekvárt, hogy el ne égjen.
A doktor
fiákeren robogott a Zöld-udvarba.
Fölsietett
a lépcsőn és benyitott.
A felesége
ott ült egy ősz asszonynyal és egy kisleánynyal az ágy mellett.
Orvosságszag, betegszag, rossz levegő. A beteg feküdt behunyt szemmel,
maga-tudatlanul.
A doktor
kopogás és köszönés nélkül toppant be. A kalapja is a fején maradt. Megállt a
szoba közepén és fagyos szemmel nézett a feleségére.
Eszter
felkelt. Amúgy is halavány arca méginkább elfehérült. De nyugodt volt az arca
és elszánt.
- Kicsoda ez az
ember? - szólalt meg végre Eördögh a betegre mutatva.
- Ez az ember, -
felelte fölvillámló szemmel az asszony, - ez az ember Lachapelle Rosalienak a
testvére.
És
méltóságos-büszkén nézett a férje szeme közé.
A doktor
elsápadt. Egy percig megütődve nézett a feleségére, aztán a beteghez
lépett.
Megfogta a
csuklóját: olvasta az ere verését, megnézte az orvosságot, kitakarta a beteg
mellét. És az öregasszonyhoz fordult: a szokott orvosi rendelő hangon
szólott:
- Piócát rakjanak
a mellére, tízet. Az én felelősségemre.
S még mindig
sápadtan, komoly-udvariasan fordult a feleségéhez:
- Hazajösz?
A felesége
szótlanul megindult.
A kocsiban se
szóltak egy szót se.
Ugyanígy mentek
föl a lépcsőn. A doktor az ajtóban szótlanul előrebocsátotta. Odabent
szintén szótlanul elváltak: a doktor visszatért a rendelőszobájába a
betegeihez.
Kardosné rányitott
a leányára, és az ablakba vonta:
- Mit cselekedtél
szerencsétlen!
A fiatal asszony
arca olyan volt, mint a festett kő: merev és hideg, és fakó. Vállat
vonintott:
- Semmit!
- Semmit? Még azt
mondod, semmit!
- Semmit anyám,
amire a belső kisbíró azt itélné: nem jól van.
- Az a
boltos-legény...?
- Beteg.
Halálán van. Bár vele halnék meg!
Kardosnénak
amúgy is rémült arca mégrémültebbé változott. A kezét összecsapta:
- De az
Isten szerelmére Eszter, hát nem gondolsz arra, hogy asszony vagy?
Eszter
fájdalmasan sohajtott:
- Tehetek
én róla?
Aztán
megölelte az anyját:
- Ne
aggódjék és ne beszéljen erről többet. Igérje meg, hogy Eördöghékkel se
beszél erről semmit. Elvégre is nem tudnak bizonyosra semmit. Ámbár én azt
se bánom, ha mindent tudnak is.
- Károly
meglepett?
- Nem sikerült
neki. A családnál talált. A szeme közé vágtam, hogy... De nem beszélek
erről. Térjen vissza a konyhába és hallgasson mint a ponty.
Eszter aztán
várta, hogy következik a leszámolás. Kemény elszántsággal készült reá. De a
férj a rendelő óráról beteghez ment. Aztán a vacsoránál az volt az
első szava, hogy megkinálta a kacsás tállal:
- Végy még,
hiszen alig ettél.
Ez annyit
jelentett: lássuk: haragszol-e?
Az asszony
szótlanul vett ki egy szárnyat.
Tehát nem
haragszik, - gondolta az orvos.
Mert ő a
leszámolást viszont a feleségétől várta.
De hogy az
asszony nem kezdett, ő se kezdett.
Másnap aztán
tapogatott ide-oda. Hosszan értekezett Lidi nénivel.
- Szokott-e
eljárni a feleségem az én távollétem alatt?
- Nem. Csak
most ebben a három napban.
- És
azelőtt?
- Soha.
Legfeljebb mikor sétáltunk, bement néha egyik-másik boltba.
-
Gondolkozzék csak.
-
Vigyáztunk reá mindig, nyugodt lehetsz. Azért is rohantam azonnal hozzád, hogy
még elején elnyomd a szikrát.
- De hiszen
az egy féligholt beteg, - felelte az orvos a levegőbe csapva.
És nem
talált magyarázatot.
Különösen
az fúrta a fejét, hogy hogyan került össze a felesége a Lachapelle családdal?
Hogyan tudta meg? Hogyan került a Lachapelle fiu Pestre?
Az még csak
eszébe se jutott, hogy mégegyszer elmenjen a beteghez.
A
Lachapelle-ügy tehát maradt hallgatás alá nyomott kellemetlen ügynek. Sem
ő nem merte említeni, sem a felesége nem beszélt róla soha.
Másnap a
doktorné letérdelt az anyja elé:
- Anyám!
Engedelmeskedtem a halottaknak: odaáldoztam nekik az életemet. Engedelmeskedtem
magának is: feláldoztam a boldogságomat. De az az ember beteg! Beteg az, aki nekem legkedvesebb a
világon.
Az anyja szeme elnedvesült:
- Mit
cselekedjek?
- Menjen el
hozzá. Nézze meg, hogy van? Én nem birom meg, hogy mégegyszer kard kard ellen,
szembe álljak a férjemmel, ha már férjem. Ápolja, gondoskodjék róla, hogy
szükséget ne lásson. És ez a mi titkunk anyám, a mienk, kettőnké!
A kövér asszony
tétovázva állott:
- Hát még
mindig... Hát nem birod elhagyni, elfelejteni?
Eszter ingerülten
rándult meg.
- Rögtön magam
megyek, ha...
A kövér asszony
odaidőzött másfél óra hosszáig. Azzal tért haza, hogy Ábel éjfélután két
órakor fordult át a válságon. Az orvos azt mondta, hogy meg fog gyógyulni.
Attólfogva aztán
Kardosnénak mindennap el kellett mennie délelőtt, délután. S mindennap
vitt egy szál fehér rózsát.
A beteg eleinte
nem igen beszélt vele. A fehér rózsát a kezébe vette, megszagolta, s a kezében
tartotta. Csak amikor magukra maradtak, ennyit kérdezett:
- Eszter küldi?
- Ő, -
susogta ijedt szemmel az asszony, - de ne mondja senkinek.
Mikor aztán a
beteg épülni kezdett, az asszony megfogta az alkalmat, hogy a szivére
beszéljen:
- Lássa Nyéky úr,
az én leányom boldog volna, ha maga nem élne Pesten.
Ábel hitetlenül
nézett reá.
Az asszony
folytatta:
- Az ura a
legjobb ember a világon. Más ember, ha úgy rajtakapja a feleségét, mint ő,
hát megöli. Olvastam én már az ujságokban olyat, hogy a férj megölte a
feleségét.
- Nincs joga rá!
Senkinek. Mit tett az az ember?
- Egy rossz szó
nem sok, annyit se szólt.
Ábel
elgondolkodott.
- Mihelyt
felépülök, elmegyek Pestről, - mondotta csüggedt fejjel.
Ezt aztán
Kardosné megujságolta a leányának.
Eszternek
egyszerre szükké vált a szoba. Öt hete, hogy nem látta Ábelt, s vasárnap
délután őrizetlenül járhatott a Szervita-templomba.
Felöltözött és
fogta az imádságos könyvét.
Azon a napon rút
őszi esső pacskolta az ablakokat. Az öreg nők mind otthon
maradtak. Őt sem akarták bocsátani. De ő nem is felelt. Rohant
egyenesen Ábelhoz.
Ábel már az
ablaknál ült és egy piros táblás Bädeckert olvasott. A szoba közepén az
asztalon kettényitott koffer, szanaszét mindenféle ruha, fehérnemü, köpönyeg,
mellények.
Ábelnak csak
lehullt a könyv a kezéből, sugárzó szemmel nézett Eszterre.
- Angyali
látogatás.
Eszter melléje
ült és átölelte:
- Csakhogy
látlak, csakhogy látlak!
- Vártalak, -
felelte Ábel boldogan, - ma reggel izentem anyádtól, hogy jőjj el,
bizonynyal jőjj el.
- Nem mondta meg.
- Nem? Csodálom. Ámbár
igaz, hogy nem igérte. Hát Eszterkém ütött az óra!
- Micsoda óra
Ábelkám?
- A szabadulás
órája! Nézd.
Belemarkolt a
zsebébe és egy marok aranyat tartott Eszter elé. Belenyúlt a másik zsebébe és
megint egy marok aranyat vont elő:
- Tartsd a
markod! A tiéd!
- Nem, nem kell.
Hol vetted?
- Gazdag vagyok
Eszter! Gazdag! A mennyország kulcsát lenyújtotta az Ég! Fogd: tartsd hát a kezed. Itt is van
még, itt is.
- Mi
történt veled?
- Hát
lelkem, megkaptam az örökségemet.
-
Örökségedet?
- Azt. El
akartam menni Pestről ki külföldre. Aztán, hogy a Mária-képet is el akarom
vinni, lebontottam a rámáról. Összegöngyölve akartam elvinni. Hát mit találok a
két vászon között? Mindenféle papirost. Nézem: mifélék? Hát részvények,
bányarészvények. Jók! A rámában is valami nehéz. Nézem: két üvegcső. Bele
van vésve a rámába. Negyvennyolcas aranyak! Ezek voltak a két üvegcsőben.
Eszter leöntötte
az aranyakat az ablak párkányára. Bámult, örvendezett.
- Hálistennek
Ábel! Megsegített az Isten!
És a nyakába
borult.
- No, - mondotta
Ábel - hát most már Eszter az enyém vagy. Az enyém. Holnap megindítod a
válópert, aztán végre-valahára...
Eszter búsan
nézett reá. Sohajtott.
- Nem lehet Ábel:
hát nem látsz! Nem látod, hogy a karcsuságom... az ördögé!
|