|
Ábel kiment
Berlinbe. El se búcsuzott. Ment azon betegen. Eszter az anyjától tudta meg,
hogy elutazott s hogy azt igérte, írni fog. A levelet Töröknének küldi
kettős borítékban.
S következtek a
levelek:
Berlin, nov.3.
Édes jó Eszterem!
Bocsáss meg, hogy búcsuzatlanul távoztam. Nem birtam volna elmenni, ha a te
kedves arcodat fájdalmasnak látom. Azért jöttem ide, hogy távol legyek
tőled, tőled, akihez legközelebb van mindig a lelkem.
Mingyárt az első napon beiratkoztam magántanulónak egy gimnáziumba.
Nem akarok többé könyvkereskedő lenni. Nem mintha gyűlölném azt a
foglalkozást, hanem az az örökös lekötöttség, az a reggeltől estig való
rabság, még hogyha a magam gazdája vagyok is, az nekem elviselhetetlen.
Itt jó kis csendes kerti szobám van. Ablakomba bekandikál az akácfa lombja.
Nem tudom, hogyan szokom meg, hogy téged vasárnaponkint se lássalak. De meg kell szoknunk, mint azt a
gondolatot, hogy egyszer meghalunk.
Írsz nekem? Áldjon meg az Isten, ha írsz! De
gondold meg, hogy a te életed a mostani állapotoddal nagy változáson megy át:
azt gondolom, hogy te most már szíveddel, lelkeddel egybe-olvadsz a férjeddel.
Szeresd őt amennyire csak lehet és feledj el engem, mint egy elviselt
ruhát.
Az utolsó rózsát amit küldtél, elhoztam.
Csókolom a kezed helyett.
Ábel.
Pest, nov.15
Édes Ábelkám!
Hogy tudtál elmenni búcsuzatlanul! Ki tudja mikor látlak viszont. Legalább
az én kézszorításom lett volna az utolsó melegség, amit Magyarországból
elviszel magaddal.
És hogy elmentél, oly gyönge egészséggel! Oh mennyire elbúsított a
távozásod! Egy hétig sírtam. Az a gondolat fájt, hogy közénk mindig új falakat
épít a sors. A férjemhez egy hétig nem szóltam semmit. És gondolkodtam, hogy a
te óhajtásod szerint lehetett volna-e határoznom? Természet ellen való
őrültség lett volna, hogy ilyen állapotban házasságot bontsak: s neked
szüljem meg Eördögh gyermekét. Várjunk. Az élet tele van csodás véletlenekkel.
De minden megváltozhatik, csak a szívem nem.
Írd meg, hogy vagy? Ne élj magánykodó életet. Járj el néha mulatságokba. És
írj mindent, mindent, hiszen tudod, hogy engem minden érdekel, ami teveled
kapcsolatos.
Isten veled Ábel! Isten veled!
Érezd itt, hogy a gondolatom homlokon csókol téged.
E.
november 25.
Kedves Eszterem!
Vettem tegnap egy könyvet, amelyben a te állapotodról olvashattam. Azt
mondtad egyszer, hogy nevet a férjed, ha valami baj ér. Hát arra gondoltam,
hogy elküldöm neked a könyvet. Megceruzáztam benne egynehány sort. Legjobban
azt, hogy mozogj a levegőn akár jó az idő, akár rossz. Továbbá, hogy
ha valami különöset kívánsz enni, csak egyél bátran, mert van abban valami, ami
a mostani állapotodban hasznos. Sört is igyál, ha jólesik. Azt mondja a könyv,
hogy tápláló ital.
Az életem csendesen folyik. Napestig tanulok, csak délutánonkint sétálok
egy órácskát.
De a gondolataim többet sétálnak tekörülötted. Mintha az én betegem volnál,
mintha rám volnál bizva az Égtől, hogy felelős vagyok teljes
életedért.
Á.
december 20.
Kedves Báránykám!
A könyvet köszönöm. Elolvastam. Bölcs könyv ez és igazán sok jótanács van
benne. A férjemnek is megmutattam. Azt mondta: Szamárság! De ő minden
orvosi munkáról így nyilatkozik és minden orvosról.
Máskülönben annyira figyelmes irántam, hogy szinte szerelmes belém. Mindig
elkisér, ha sétálni megyek és takargat, babusgat, kedveskedik.
Pedig megirom neked Ábel, hogy sohse voltam olyan rút mint most.
Szégyenkeznék, ha látnál.
Az anyósom beteg. Máskülönben megvagyunk. A kritikus napot április közepére
várjuk.
Boldog karácsont édes Ábelem! Menj el valahova társaságba. Karácson estén
pont kilenc órakor nézz az órára és érezd, hogy reád gondolok.
Csókollak testvéri szeretettel:
E.
december 26.
Édes!
Karácson estéjét óhajtásod szerint társaságban töltöttem. Egy magyar család
van itt, egy festő családja. A szomszéd házban laknak.
Ugy ismerkedtem meg velök, hogy a család feje Erdőssy Miklós úr
összeveszett a házi úrral és a szomszédház folyosóján pogányul káromkodott.
No sohse hittem, hogy a menydörgősménkü emlegetése kedves lesz valaha
a fülemnek. Fölmentem hozzá és bemutatkoztam. Felesége és egy férjhezmenő
leánya is van. Meghivtak karácsonestére. Velök töltöttem.
De ahogy ott ültünk a kétaraszos karácsonfa mellett, mindig rád gondoltam
és kilenc órakor alig birtam visszatartani a könnyeimet.
Azt irod, hogy elrútultál. Én csak azt érzem, hogy ez fáj neked. Mert én
sohse láttalak rútnak és el nem képzelhetem, hogy milyen vagy, mikor rút vagy?
De mért nem is lehet az emberi arcot a tükörbe belefogni? Hogy mindig
láthatnám a te édes kis rút arcodat.
Itt Berlinben most erős a hideg.
Bizonyosan Pesten is. Vigyázz, nehogy a sikos kövezeten táncolj.
Szilveszter estéjét ismét Erdőssyéknél
töltöm. Éjfélkor boldogságot kivánunk egymásnak. És én egy gondolatban Neked a
legtöbbet.
Á.
január 8.
Édes Bujdosóm!
Örülök, hogy olyan jó emberekre találtál. Írd
meg, hogy milyen az a leány? Művelt-e? kedves-e? szép-e? hány
esztendős? És hogy mi a neve?
Ne mosolyogj: bizony mondom, hogy szeretném, ha mentül többet beszélnél
vele, ha össze is barátkoznátok, - ha lenne melletted egy szív, amely
helyettesítené az enyémet. Hiába most már: olyan vagyok, mint a könyvből
kiszakított lap, amelyet más könyvbe ragasztanak bele.
Az élelmezésed jó-e? Gondolnak-e veled? Nem hideg-e a szobád? Vigyázz: meg
ne hülj! A hideg mindenkinek árt, de neked kétszeresen. Ámbár remélem
Erdőssy kisasszony bőven sugároz reád meleget...
E.
január 18.
Kedves Betegem!
A
kérdezett kisasszonynak Örzsike a neve. Barna mint te vagy. Náladnál valamivel kisebb.
Kissé nagyfejü, de az arca akár a milói Vénuszé. Sajnálom, hogy ritkán beszélgethetek
vele. Vőlegénye van: egy magyar vasuti mérnök. Engem a sors arra
választott ki, hogy csupa olyan leányokkal ismerkedjek össze, akiknek
vőlegényük van. Mához egy hétre lesz az esküvőjük.
És így következtek aztán is tíznaponkint a levelek.
Március végén
Eszter arról értesítette Ábelt, hogy az anyósa meghalt. És így végezte a
levelét:
„Nem tudom, hogy azon a válságos napon nem utazom-e el én is az anyósom
után? Fiatal asszonyok sohse tudhatják, hogy fölkelhetnek-e az első
gyermekágyból.”
Abban az időben még sok helyen foglalkoztak az asztaltáncoltatás
csodáival, s néhol még tudományosan is vizsgálták. Erdőssyék házában egy
természettudós lakott. Az is kutatta a titkot, Erdőssy is. Magyarázzák
emberi mágnességnek, idegrezgésnek, vérkeringés izgalmának, de bizony ma sincs
még annak megfejtése.
Erdőssyéknél
esténkint megindult a háromlábu arasznyi kis asztal és írt.
És csodálatos
válaszok jelentek meg a papiroson.
Ábel eleinte a
festőre gyanakodott, hogy az pajkoskodik a némettel, hiszen azért is múlt
divatja az asztaltáncoltatásnak, mert minden társaságban akad valaki, aki
szivesen nevet a markába. De egyszer az ő keze volt az asztalkán s az
asztal azonnal megindult. Látszott, hogy ő a társaságban a legjobb médium,
s ő maga csodálkozott ezen legjobban.
Egy áprilisi
estén is az asztalkára teszi a kezét, s néz a többire: várja, hogy mit
kérdeznek?
Az asztalka inog
és mozog. Ábel fölemeli, hogy mi jegyeket irhatott, holott még semmitse
kérdeztek?
A papiroson
girbe-görbe vonalak látszottak, de tisztára olvasható volt ez a szó: Eszter.
- Ki az? -
kérdezték Erdőssyék.
Ábel
elhalványult.
- Egy
ismerősöm.
De aztán a fejét
rázta:
- Bolondság. Ez a
szó gyakorta eszemben van és írni is gyakorta leírom. A betegségem óta ideges
vagyok. Bizonyára magam írtam le akaratlanul.
Mégis hogy
hazaért, igen elgondolkodott.
Hideg áprilisi
nap volt az, még hó is esett. A kályhájába begyujtott, hogy ne kelljen hideg
szobában vetköződnie.
S ahogy ott ült a
karosszékében, a kályha előtt, félig ébren, félig szendergőn, ugy
rémlett neki, mintha valaki a nevén szólítaná:
- Ábel...
A szempilláin át
opálszín női arcot látott, Eszternek az arcát. De csak olyan volt az, mint
a füst, olyan lengő, bizonytalan.
- Ábel...
Ábel érezte, hogy
haj simul az arcához. Érezte a selymét, a melegségét, az illatát annak a
hajnak.
- Ábel...
Akkor megnyitotta
a szemét.
Senki.
A kályha
halkan mormol. A lámpás is ég.
Ábel
bámult.
Ha megvizsgálta
volna a karosszéket, ott látta volna a prémes kabátját. Odadobta, mikor
hazaérkezett, s hogy elszendergett, az arca ahhoz hajlott.
De Ábel nem
vizsgált semmit. Nyugtalanul bámult a lámpása lángjába. Az arca színe elhalványult.
Fölkelt.
Föl és alá járt a szobában. Aztán sohajtott.
Levetkezett.
Lefeküdt.
De csak
könyökölt a párnán s maga elé bámult. Egyszer aztán kilódult az ágyból.
Megnézte az óráját. Megnézte a vasuti járatrendet.
Éjfélre
künn volt az állomáson.
|