IX.

Délután kétóra tájt érkezett Pestre. Kocsin hajtatott a Zöld-udvarba, s lelkendezve robogott fel a széles kopott falépcsőn.

A folyosón Berta futott eléje, s egyszerre a nyakába szökött.

- Ábel bácsi! Ábel bácsi!

Ábel csókot nyomott az arcára, s lerázta magáról: benyitott a mamához.

- Mit tud a doktornéról?

Az asszony vállat vont:

- Ide szerdán szokott jönni az anyja. Ma csütörtök van.

- Meghalt! óh bizonyára meghalt!

- Nem hallottam.

- Hát mikor volt itt utoljára az anyja?

- Egy hete.

- És mit beszélt? Megtörtént már...

- Nem. Éppen arról beszélt, hogy őrá szakadt a háztartás terhe. Az öreg Eördöghné...

- Meghalt, tudom.

- Lidi néninek mintha örökül hagyta volna a köszvényét: most meg az fekszik. Egyebet nem beszélt. Igaz: a levelet kérdezte. El is vitte. Különben igen összebarátkoztunk azóta Kardos­néval. Már ebéden is volt nálam. Én csinálom a kalapjukat valamennyit.

Ábel még csak azt kérdezte, hogy van-e bérlő a szobájában?

- Nincs.

- Hát akkor van, - mondta Ábel.

S elsietett.

- Ha meghalt ezekben a napokban, - gondolta, - koszorút viszek a sírjára. Csupa fehér rózsából csináltatom, és szalag nélkül. Oh szegény Eszter! Szegény Eszter! De miért is voltam akkor olyan gyáva!

A városházán megtudakolta, hogy kik haltak meg az utóbbi tíz napban? Aggódó szemmel nézte végig kétszer is a lajstromot. Eszter nem volt közte.

- Talán még nem jelentették be? Talán még el se temették? Oh ha még a ravatalon találnám! A ravatalhoz mindenki bemehet. A doktor nem ismerhet rám. Megnézem. Mégegyszer látni fogom. Oh Istenem milyen találkozás!

És megállt az utcán. A lába remegett.

- De hátha meg se halt? Csak én gondolom?

Visszasietett Töröknéhez. Útközben vett egy ezüst gyüszüt a kis Bertának. A gyüszü belül aranyozott volt. Odaadta neki, mintha Berlinből hozta volna.

- Ha Kardosné jön, - mondotta Töröknének, - kérdezze meg kérem apróra, hogy a leánya hogy van? Azt ne ujságolja neki hogy hazajöttem. Ámbár azt se bánom ha megmondja.

Délután négy óra volt. Elsietett a Zöldfa-utcába.

Már messziről reszkető szívvel nézett a házra, hogy be van-e vonva gyászba a kapuja? Nem volt. Tehát vagy eltemették vagy nem halt meg.

S nyugtalanul járkált föl és alá a ház előtt. A gallérját fülig felhajtotta. Minduntalan föl­pillantott az ablakokba.

Ha Esztert csak egy pillanatra látja, hazamegy nyugodtan, nem is köszön neki. De nem látta.

Végre is bement a ház gondozójához. Két kártyázó embert talált egy kancsó sör mellett.

- Melyikök a gondozó?

Az idősebbik felállt és ránézett:

- Én vagyok.

- Azt hallottam, hogy a doktor lakása kiadó.

- Nem tudok róla.

- Mert hogy halálozás történt...

- Régen volt a. Akkor is csak az anyja halt meg.

- Hát a felesége nem?

- Az még nem.

S visszaült. Fölvette a kártyát.

- Makk az adutt.

- Az még nem? - fuldoklott Ábel, - hát az is halálán van?

- Nem tudom, - felelte félvállról az ember, - nem tudom.

Ábel visszatért az utcára.

Már sötétedett. Az emeleti ablakok megvilágosodtak. Doktoréknál öt ablak.

Tehát nem halt meg. Él. Ha a fal üvegből volna, látni lehetne hogyan fekszik az ágyában. Látni lehetne az arcát, a keze mozdulatát. Vajjon szenved-e? Vagy mozdulatlanul fekszik? Vagy alszik? Hogyan lehetne róla valamit megtudni?

És a házmester szava a még nem gyászosan rezgett a mellében.

Odaállt a kapuhoz és megszólította az első cselédet, aki kijött.

- Állj meg egy szóra Marcsa.

- Én nem vagyok Marcsa.

- Hát nem a doktorék cselédje vagy?

- Nem. De az se Marcsa.

És nevetve futott tovább.

Más cseléddel kellett másképpen beszélnie.

Csakhamar jött egy vöröskendős, csattogó papucsban. A kezében petróleumbűzös pintes.

- Téged vártalak, - szólt rá Ábel, - állj csak meg.

- Engem?

- Téged ám. Ösmered te ugye a doktorék cselédjét?

- Melyiket?

- Az izét...

- Annát?

- Azt azt, Annát! Nézd csak én annak a falujából jöttem. Izenetet hoztam neki.

- Avval ugyan bajosan beszélhet mostan.

- Mér? Baj van?

- Nagy a dolog a háznál.

És elmosolyodott.

- Micsoda?

A leány a vállát vonogatta:

- Olyan, amit magamnak nem kivánok.

S elcsattogott a papucsban.

Elég volt. Ábel megértette, hogy éppen arra az órára érkezett, amikor új csillagot igazitanak az angyalok az égre.

Szegény asszony! Szegény asszony!

Darabideig még föl s alá járt ott, maga se tudta miért? Aztán hogy az éhség elővette, elment a régi vendéglőjébe a Sebestyén-téri Kékszőllőbe.

Pörkölt borjut rendelt, de akár pörkölt taplót tettek volna eléje: nem érezte mit eszik.

Eszébe jutott, hogy egyszer diák-korában fájdalmas nyögésekre ébredt föl.

Egy gombkötőnél lakott akkor, egy gyermektelen fiatal házaspárnál.

Hogy fölébredt és ijedten emelkedett föl az ágyban, a gazda kiküldte a konyhába. Őmaga is kivonult oda, s ott gondolkodott egy szál gyertya mellett. A belső szobában három asszony is sürgött-forgott. Hallani lehetett a beszélgetésüket.

- Mi a baj bácsi? - kérdezte Ábel ijedten.

- A feleségem beteg, - felelte az, - feküdj le oda a konyhaládára, oszt aludj.

A nyögéseket csakhamar még fájdalmasabb jajok és sikoltások követték, mintha gyilkoltak volna valakit. Egy óra hosszáig is.

A gombkötő nagyokat ivott, de a kezében remegett a pohár.

Végre megszüntek a hangok. Egy idétlen vá-vá siráska hangzott helyette.

A gombkötő akkor fölugrott és bement. Ő meg elaludt.

Hát azok a hangok jutottak Ábelnak az eszébe. Ő is itt ül, mint a gombkötő, - pedig hát nem is az ő kötelessége a remegés.

És mégis remegett, sápadozott. Mikor haza indult, megint csak visszafordult a Zöldfa-utcába.

Az ablakok még világosak voltak, de már csak három ablak.

Ábel szomorúan ballagott haza, a Zöld-udvarba.

- Mi közöm ezzel az ügygyel, - sóhajtotta a fejét lógatva, - holnap reggel visszatérek Berlinbe.

De mégse tért vissza. Reggel már ott állt a Zöldfa-utca és a Szénatér sarkán.

Tán egy órája is ácsorgott már ott, mikor végre megjelent a kövér asszony a cseléddel. Mindenikénél kosár volt. Mentek a piacra.

Ábel utánok járt. Azt a pillanatot várta, hogy az asszonynyal beszélhessen. Sok zöldségszagot, tejfelszagot, hússzagot és egyéb szagokat kebelezett be, míg végre megrakodva hazaindultak. A cseléd elől, az asszony utána.

Akkor Ábel eléje került. Köszönt neki.

- Csókolom a kezét.

Kardosné fagyosan nézett reá, de aztán elmosolyodott.

- Hát maga itthon van?

- Hogy van Eszter?

- Köszönöm jól, a leánykájával együtt. Igen boldog. A vőm is majd megbolondul örömében. Magam is örülök.

- Gratulálok, - bókolt Ábel elszoruló szívvel. - De az asszonyka állapota úgy-e nem valami nehéz?

- Csak ahogy szokott lenni ilyenkor.

- Megmondja neki, hogy részvéttel kérdezősködtem?

- Lehet. Ámbátor azt gondolnám kedves öcsémuram, hogy fölösleges. Remélem most már vége szakad annak a bolondságnak, hálistennek.

S bólintott, és tovább gömbölygött.

Ábel búsan állt a kövezeten. Maga is érezte, hogy az új jövevény teljesen hozzá fogja ölelni Esztert az apjához. Rég számolt ezzel és mégis fájt neki. Eszter, a régi édes kis Eszter nincs többé: csak Eördöghné, - s el is fog hízni, mint az anyja. Vége!