|
Visszatért
Berlinbe.
Esztertől
két hónap múlván érkezett csak egy rövid levélke.
„Lányom
van, Isten ajándéka. Sorsnak kárpótlása. Levelet nem kaptam tőled március
óta. Beteg vagy-e? vagy anyám elsikkasztja a leveleidet? Vagy Törökné megbizhatatlan?
E.”
Ábel
eltünődött: egy anya aki most kel föl a betegágyból, először is neki
ír, a Senkinek. Hát ki ő most már neki? Hiszen ha valaki anya, minden
gondolata a gyermekéé. Rossz anya volna? Elképzelhetetlen. Hiszen leánya lett
neki. A leány kétszeresen kedves minden anyának.
Nem felelt. Mit
is feleljen? Ha Eszter a feleletet várja, úgyse őrá gyanakszik a levél
elmaradásáért, hanem a két öreg asszonyra.
Jobb, ha
lassankint közéjük száll az idő s elfelejtik egymást.
Mégis sokszor
eszébe jutott. Képzeletében látta, hogyan dajkálja a gyermekét, hogyan vonja a
lábára az első cipőcskét, hogyan örül a mosolygásának, hogyan megy
vele először sétálni, bizonyára a Múzeum-kertbe.
Szeretett volna
mégis ott lenni, az első sétán, amikor a nap először süt Eszter
halvány arcára. Szerette volna a karját nyújtani, hogy rátámaszkodjék. Szerette
volna látni, látni.
Dehiszen ha
odamenne is, ott a férj. Az vezetgeti, az ül mellette, az vigyázgat rá, arra
mosolyog, annak beszél, azzal eggy az élete.
Hát nem írt, nem
írt. De sokszor ha rágondolt, mély zúgás támadt a szívében, mint mikor a malom
kerekére ráeresztik a vizet. Az élet csupa igazságtalanság. Mért kellett annak
a nőnek ahhoz mennie, akit nem szeretett! S még az ilyen házasságot
gyermekkel erősíti meg a Sors!
Valóban azt kell
hinni, hogy a Föld a Végtelenség számüzöttjeinek a telepe. Lelkek vagyunk. Bele
vagyunk láncolva egy hús és csont épületbe. Nem gondol velünk ezen a Földön az
Ég.
Minek lett volna
ezeket a gondolatait papirosra is leirnia s elküldenie?
Künn maradt s
tanult. Minden évben elvégzett két osztályt. Az érettségit is letette.
Akkor aztán arra
gondolt, hogy mi legyen? Künn maradjon-e külföldön? vagy hazatérjen abba a
városba, ahol a sors oly kegyetlen volt iránta? Hiszen ahányszor megpillantja
Esztert, vagy a doktort, mindig tőrdöfést fog érezni.
Pénze még volt
valami háromezer forintja. Kevés költségen élt. Azon a pénzen elvégezhet még
valami felső iskolát: mérnök lesz, vagy tanár, vagy erdész, vagy
törvényszéki bíró.
Amint így a
pályaválasztáson tünődik, egy vendéglőben fiatal házaspár telepedik
az asztala mellé. Ábel megmozzant, amikor a nő rápillantott. A szeme
nézése olyannyira hasonlított Eszter szeméhez, hogy Ábelt szinte átnyilalta.
Pedig nem Eszter volt. Magasabb termetü, szélesebb vállu volt Eszternél. Csak a
szeme, a szeme!
Ábelnak nem
izlett többé az étel. Olyanféle érzés szállotta meg, mint aki virágzó
orgonabokor mellett ül és a lágy tavaszi szél reáfuval a bokron által.
Minden emléke
fölébredt.
Látnia kell
Esztert, mégegyszer látnia, és hallania mégegyszer, amint az a kellemes csupaérzéshang
azt mondja: Ábelkám.
Sokszor felébredt
benne ez az érzés, de úgy mint akkor, soha. Akármivel foglalkozott, mindig
Eszter képe lebegett előtte. Látta a mozdulatait, a fejetartását, a
mosolygását, a haját, a kezének kedves feléje nyújtását, és leginkább a szemét,
azt a mosolygó bizalmas nézést, amely tavaszi verőfényként sugárzott bele
a szíve mélyébe. „Ábelkám! Ábelkám!” De vajjon mondja-e? Hiszen oly régen nem
látták egymást!
Próbált aludni
egynehányat, próbált utazni ismeretlen városokba: Weimárba, Drezdába. Dehát
magyar ember csak a szemét hordozza ott, nem az érzéseit. Bizony meg-megújult
benne az a gondolat, hogy Esztert mégegyszer látnia kell.
Hát mi is van
abban? mondotta. Egyszer beszélünk, aztán ismét nem látom, nem látom talán
többé sohase. Az is meglehet, hogy olyan állapotban találom, amely újabb eleven
lánccal köti a férjéhez. Annál jobb, legalább könnyebben elviselem a sorsomat.
Levelet irt
Töröknének, hogy visszatér. Értesitést kér, hogy üres-e a szoba?
Törökné azt
felelte, hogy a szoba nem üres, egy klaviros kisasszony lakik benne. De
meneszti, csak jőjjön. Két hét multán jöhet, de jobb, ha még egypár nappal
később jön: a szobát megmeszelteti.
Ábel elküldte a
szobabért, de őmaga akkor mégis meggondolkodott: ha az érzése ennyire
eleven még, lehetetlen, hogy újra bolygójává ne essék annak az asszonynak.
Éshát azért menjen haza? Ujra lappangani? Ujra rettegni, hogy meglepik? És hogy
újra epedjen az üveg alá zárt tortáért. Hiszen ez mártirság.
Beiratkozott az
egyetemre a filológiai szakra. Professzorságra készült.
És azt gondolta
nem tér többé haza.
Mégis mikor
letelt a szobabér, újra meg újra megküldötte.
Ekközben ismét
kitavaszodott. A levegő langyos áramlata szállt be az ablakon.
Ábel takarító
asszonya kis szegfűcsokrot tett Ábel asztalára. Az emeletről hozta
egy asszonytól, aki azt mondta neki, hogy vesse a szemétbe. Az asszony
sajnálta még szemétbe dobni, pohárba tette Ábel asztalára.
Ábel a csokor
illatára édes megmozdulást érzett a mellében. Eszterre gondolt: Hol van? Él-e?
Szép-e még? Emlékszik-e még reá?
És ismét kishijja
volt, hogy vonatra nem ült.
De legyűrte
az érzését. Hogy mehetne annyi idő után ismét Eszter elé?
Mégis szeretett
volna hazatérni. A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha
nem vágyakozna, nem térne vissza. Ábel lelkében is föl-fölébredt a haza képe.
Az ember is csak egyhelyen van otthon, másutt mindenütt idegen.
Végre egy tavaszi
napon földhöz csapta a cilinderét:
- Hát muszáj
énnekem bujdosnom? Nekem otthon a helyem! Az a fiatalkori bolondság elmúlt.
Eszter is más lett, én is megváltoztam. Ha találkozunk is véletlenül,
tünődve fog rám nézni, hogy ki vagyok?
Harmadnapra
hazatért.
Törökné
összecsapta a kezét amikor betoppant.
- Szent Isten,
hogy megváltozott!
Ábel szakált
eresztett míg odajárt, sárgán szőke puha körszakált, s a szakál tíz évvel
is véníti az arcot. Különben is öt évet volt oda. Fiatal legényből férfivá
érett.
- Megváltoztam? -
kérdezte elégedetten.
S a szeme
tünődve állt meg egy magas barna leányon, aki pipacs-szín arccal nyujtotta
neki a kezét.
- Nem ismer meg?
- Berta? Maga
volna a Bertácska, az a kicsi?...
- Az a
nagy, - nevetett az anyja.
Sok mindenféle
női kalap hevert körülöttük. Látszott, hogy Berta az anyja mesterségét
gyakorolja.
Csinos nyulánk
leány lett belőle. Az arca csakolyan tejszínü volt, mint gyermekkorában,
de a szeme annál feketébben ragyogott Ábelra. És Ábel kérdő szavára
csakugy hirtelen, mintegy álmából rezzenve felelt, a szemét meregetve.
Kulcsot vett
elő a szekrényből, és megindult Ábel előtt, hogy megnyissa a
szobáját.
Ábelnak olyan
volt, mintha haza érkezett volna. Az a kis szoba volt neki a haza, meg az a
fehérhajú asszony, meg az a gyermekleány lett volna, de az bizony elváltozott
nagyleánynak.
Ábel szinte
röstelkedve nyújtott át neki egy kisleányos kék-bársony ládikát.
- Varróeszközt
hoztam magának Bertácska.
- Oh Nyéky úr,
hogyan nem feledkezett meg rólam!
És összebámultak.
A leánynak furcsa
volt, hogy Ábel nem tegezi. Ábelnak furcsa volt, hogy a leány nem bácsizza.
De egyik se
mondta ki, amit gondol.
- Vizet hozzak
ugye? - szólalt meg aztán a leány. - Hozok azonnal.
És eltünt.
Ábel körülnézett.
Csakazok a bútorok, de a székeken új cseresznyeszín vörös szövet pompázik. A
falon ott függ az ő Mária-képe. Az ágy is ugyanazon a helyen, az
ablaksarokban.
Megmosdott és
átöltözködött, aztán szivarra gyujtott, és visszatért a nőkhöz a kalapos
műhelybe.
Elkérdezte
tőlük: hogy vannak? Mi történt velök? Csodálkozott közben Töröknén, hogy
mennyire megráncosodott a képe. Most már nem olyan szembeötlő a fehér haj
a fején. Aztán maga is elmondta, hogy külföldön iskolákat végzett; még itthon
is tanul egy évig, aztán professzor lesz.
- Hát doktorék
hogy vannak? - kérdezte aztán egykedvüen.
Berta
rápillantott, s mélyen ráhajlott a varrására.
Törökné szeme csodálkozásra nyílott:
- Hát nem
leveleztek?
Ábel némán
legyintett.
- Igaz, hiszen én
tudnám, - szólt Törökné. - De azt gondoltam, hogy talán direkte folytatják.
És egy nagyszélü
szalmakalapot lakkozva beszélt tovább:
- Hát a doktorné
megvan, de az anyja meghalt. Szegény. Jó vidám kövér asszony volt. Guta ütötte
meg. Azt mondják: szerencsés halál. Most már csak Lidi néni él. Eljön néha ide.
Az ősszel a doktorné is járt itt. Én igazítom a kalapjait. De nem sokat. A
férje jól keres. Telik neki újra. Csak Lidi néni kalapjai a régiek. Az sohse
vesz újat. Fösvény. A szalmakalapja már másfél fontos a sok lakktól.
És nevetett.
Ábel
érdeklődéssel hallgatta. Várt még valamit. De Töröknének az eszevilágában
csak kalapok kerengtek. Végre is látszólag egykedvüen odavetette a kérdést:
- Szegény kis
doktorné. Ugyan
kérdezte-e, hogy hol vagyok?
Berta
elpirult s ráhajlott a munkájára.
- Kérdezte,
- felelte Törökné, - de akkor mink se tudtuk. Ugye maguknak gyermekkori az
ismeretségük?
S hamisan
rákancsalított.
- Az, -
bólintott Ábel, - igen gyermekkori.
Mert abban
a pillanatban megmozdult a lelke, mint mikor szél támad az erdőn, s a néma
és a mozdulatlan fáknak egyszerre megrezdül minden levele.
Törökné
másik kalapot vett a kezébe, körülforgatta, ollóval csipegette róla a
tolldíszt.
- Berta igen
örül az ajándéknak, - mondotta, - szép, hogy nem feledkezett meg róla.
- Hogy
feledkeztem volna meg az én kis barátomról, - felelte Ábel szórakozottan, -
csak az lepett meg, hogy ennyire megnőtt. Tegnap még gyermek volt, ma meg
már tessék: férjhez menő hajadon. Hogy repül az idő?
Azt gondolta,
hogy Eszter elmúlt álma neki, mégis amikor először kiment a szobából,
egyszer csak meglepődve látta, hogy a Zöldfa-utcában van.
Ha már most ott
volt, végigbandukolt az utcán s rápillantott a házra. Szinte jólesett neki,
hogy a doktor címtábláját nem látja rajta.
Tehát
elköltöztek.
Megállt.
Elmerengve nézett az ablakra, amelyben Eszter arca bizonyára gyakorta
megjelent. Aztán tovább andalgott, s valami árvaszomoruságot érzett a szivében.
Átment a
Múzeum-kertbe. Elsétált a fák közt. Rápillantott a padra a Kisfaludy-emlék közelében.
Egy buldogg arcu fiatalember olvasta ott a Pesti Naplót. Odább meg gyermekek
zajongtak.
Ha véletlenül ott
látta volna Esztert, nem szólította volna meg, csak ránézett volna
messziről, s tovább ment volna, tán kissé megsajduló szívvel, de tovább
ment volna.
Jobb, ha nem
ismerik egymást. Valamikor majd később, mikor már öregek lesznek, egyszer
véletlenül találkoznak, meg fogja szólítani:
- Nagyságos
asszonyom, talán fölösleges magamat bemutatnom?
És ő
elmosolyodik majd azzal a finom mosolygásával, és tétován nyújtja
mindig-keztyüs kezét:
- Ah igen, igen.
Csak a neve nem jut az eszembe. Hol is találkoztunk?
Másnap elment az
egyetemre, hogy tudakozódjék, micsoda vizsgákon kell átjutnia, hogy professzor
lehessen?
Örömmel fogadták.
- Semmi
vizsgálat! Olyan szükség van professzorokra, hogy csaknem kötéllel fogják.
És az egyik
gimnáziumban már harmadik napra tanította a történelmet.
- Új életet
kezdtem, - gondolta, - új szántást, új vetést. A sors letörülte a multat a táblámról. Új
jegyek kerülnek rá.
Vasárnap mégis
eszébe jutott a Szervita-templom. Vajjon jár-e még oda? Csak egykicsit szeretné
látni, csak a fejét hátulról, csak a kezét amint fordít az imádságos könyve
levelein. Csak úgy szeretné látni, mint azt a kardot, csákót, falovat,
amelylyel gyermekkorában játszott. Csak megnézné, de már nem játszana vele.
Vajjon ha
odaállana a régi helyére, megérkezne-e az a gyöngéd érintés?
De nem jár ő
már oda! Hogy is járna! A gyermekének az arca az imádságos könyve.
Benézett délután
Törökékhez. Éppen sétára indultak.
- Járkálunk
kissé, - mondotta Törökné, - köznap mindig a szobában ülünk. És ma különösen
szép az idő.
Május első
hete volt.
Ábel hozzájok
csatlakozott. A téren virágárus kofák orgonát, nárciszt és olasz-jázmint
árultak. Ábel vett egy csokor nárciszt Bertának.
A leány kedves
mosolygással köszönte meg. Világoskék ruhába volt öltözve, sötétkék bársonypántok
diszitették a ruhát a vállán és a mellén. A virág jól illett a kék szinhez a
mellére.
Sétáltak a
Dunaparton. Fölmentek a Lánchidig, a Lánchidon túl is. Megnézték az épülő
Magyar tudományos akadémiát. Körül is járták. Bizony csúnya kavicsos helyre
építették. Mögötte vízzel telt gödrök bűzlenek és szemét éktelenkedik.
Aztán
visszafordultak a Váci-utcának, hogy lássák a divatos ruhákat. Ahogy a Nagy
Kristóf szobrához érnek, Ábel lépése meglassúdik:
- Ne menjünk-e be
egy percre a Szervitatemplomba?
Berta
elmosolyodott:
- Lássa mama: a
litániánk elmaradt a séta kedvéért. Most a mi lelkiismeretünk szólalt meg a
Nyéky úr ajkán. Mink a belvárosi templomba szoktunk járni.
És betértek a
templomba.
A litánia javában
folyt: zúgott az orgona, zengett az ének. A Mária-oltár föl volt diszítve
gyöngyvirággal. A hölgyek is tavaszias tarka ruhában. A tömjénfüsttel
egybekeveredett a sok virág illata.
A hölgyek
beültek a padba. Ábel állva
maradt.
Nem az az ötlet
vonzotta be, hogy Esztert ott találja, csak Eszternek az emléke. Hányszor ültek
ők ketten, szótlanul egymásra nem nézve, csupán azért az érzésért, hogy
egymás mellett vannak.
Az idő
elmúlasztja az érzéseket. Ábel
azt kereste: mi maradt belőlük?
A hátulsó
padokban csakúgy ott seppegnek-sóhajtoznak a szegényes öltözetü anyókák, mint
akkor. Nem változott meg semmi. Az anyókák nem fogynak el soha.
A szeme egy
divatos ruháju hölgyön állt meg, aki az úriasszonyok között ült s fehér
csipkével környezett hosszu finom nyaka feltünő volt, amint arccal a két
imádkozó kezére hajolt.
Ez a nyak!
Ez a haj! És éppen ott ahol azelőtt! Ábel hátán édes borzongás bizsergett
végig.
Oldalt került,
hogy profilban lássa.
Ő az,
Ő, Ő, Ő!
S a szive nagy
lökkenetekkel vert. A szeme káprázott. A templom aranyozott angyalai és festett
szentjei zavarogva táncoltak a szeme előtt.
Tehát idejár! Még
mindig eljön minden vasárnap! A vallás hozza-e ide? vagy az emlék?
A templomnak
gyertyavilágos félhomályában nem látta tisztán az arcát, de megismerte. És
végigzendült-zúdult a szívén valami édes érzés, mint mikor a tavasz első
meleg lehellete száll át a téli világon, és minden alvó virág megmozdul,
fölébred.
Mintha csak álom
volt volna, hogy évekig nem látta; mintha úgy állna ott mint régen, s mikor
kijönnek, boldogan csatlakozhatna hozzá, hogy két utcán át elkísérje.
De kirázta a
szívéből ezt az ábrándot. Eszternek nem szabad őt látnia többé.
Törökéktől is el fog költözködni, nehogy véletlenül ott találkozzanak. S
megmondja nekik, hogy: ha kérdezősködik, ne tudjanak semmit.
Visszavonult
a templom homályába, s onnan nézte tovább. Mikor Eszter megmozdult, mikor az
imádságos könyvét becsukta, amikor keresztet vetett, minden mozdulata édes
sajgást keltett a mellében.
A litánia
véget ért. A hivek megindultak kifelé.
Ábel az
ajtó közelében állott. Hamar kijutott.
Hova
állhatna úgy félre, hogy lássa Eszter arcát, de úgy hogy Eszter ne lássa
őt.
Milyen
ostoba vagyok! - nyugtatta magát, - hiszen ha belém botlik, akkor se ismer
reám. A szakál elváltoztatta az arcomat.
S a templom
elé állt, közel az ajtóhoz, hogy közelről lássa, közelről.
Ha Eszter
véletlenül rátekint, nem fog köszönni; egy arcizma se fog megmozdulni. Csak
látni akarja, látni! látni!
És jönnek,
tolongnak egymásután kifelé férfiak, nők. A levegőben pacsuli illat
szállong. Törökék bizonyosan később érkeznek ki, mint Eszter.
És Ábel arca
izgalomtól piros, a lába remeg.
- Gondolkodjunk
csak nyugodtan! - rebesgeti.
De mégis úgy ver
a szíve, mint a kallós malom.
Ime előtünik
Eszter is. A régi édes finom arc, csak kissé teltebb. Templomi nyugalom a
vonásain. Kilép. A szeme megáll Ábel arcán. Megáll és elnyílik. Kétszerakkorára
nyilik, mint szokott. A következő percben egy megrázkódó „Ábel!”
kiáltással omlik a mellére.
Összeesett volna,
ha Ábel el nem kapja.
A tolongók
bámulva állják körül.
- Elájult! -
susogják az asszonyok.
De Ábel a karját
erősen az Eszter karjába fűzi, s elvonja onnan egy fiakerba.
- Városliget!
Törökék akkor
léptek ki. Látták, hogyan vezeti karon fogva, hogyan emeli be a bérkocsiba.
Berta elsápadtan
nézett utánok. A keblére tüzött nárciszt leszakította, s eldobta.
|