|
Az első
percekben nem tudtak egyebet mondani, csak egymás nevét. Lihegtek, csak
szaggatott szavakat rebegtek:
- Ábel!
- Te kedves! Te
édes!
- Hogy megleptél!
- Te leptél meg!
És Ábel magához
szorította, ezer csókkal borította el az arcát.
- Most már
az enyém vagy! Az enyém! Viszlek! Most már nem él az anyád! A családi
tekintetnek vége!
Eszter
mámorosan nézett reá.
- Ábel...
- Menjünk
el azonnal! Ki se szálljunk ebből a kocsiból! Menjünk el bárhova! Ha akarod messze! Ki
külföldre! A férjednek levelet írsz, csak ennyit: Elválok tőled! Indítsd meg a válópert! És elválsz. És a magunk
boldog fészkében várjuk meg az oldást.
- Amint akarod, -
rebegte mámorosan az asszony.
S Ábelnak a
mellére dőlt:
- Amint akarod!
- Még ebben az
órában elutazunk! A pénzem nálam van. Csak egy percig fog állani a kocsi a
lakásom előtt. Ha most nem jösz, ezt az órát Isten nem adja többé vissza!
Jer! Repülünk, szállunk, mint két boldog vándormadár. Bécsben egy napot
pihenünk. Aztán ki Berlinbe! A kis kerti szobámat talán még ki se adták.
Ideiglen odahuzódunk.
Az asszony Ábel
nyakához fonulva nézett rá mámoros szemmel. A szivét szinte sodorta a láng,
amely Ábel szivéből fölcsapongott. Itta a szemével az arcát. A mondatok
végét csókkal pontozta.
Aztán egyszercsak
letágult a karja Ábel nyakáról. A szeme elborult.
- És a
leányom?
- Visszük
magunkkal!
Az asszony
Ábel vállára hajtotta a fejét! Fájdalmas mély sóhajtás szakadt föl a
melléből:
- Szegény
Ábel!
Ábel
elszomorodva nézett reá:
- Hát még mindig
köt valami? Még mindig van,
ami erősebb a mi szeretetünknél?
- A leánykám... -
felelte nedves szemmel az asszony, - Irénkém.
- Visszük!
- Nem lehet,
Ábel!
- Nem lehet? Mi
az, ami nem lehet, ha két szív egylánggal akarja!?
Az asszony
szeméből leperdült a könny az arcára:
- A
gyermekemtől hogy váljak meg?...
Elhallgattak.
Ábel elővette a zsebkendőjét és fölitatta vele az asszony pilláin
csillogó könnyeket.
- Dehiszen
mondom, hogy visszük.
- Az apja
szeretetéből nem vihetjük ki, - rebegte az asszony. - És ha úgy gyülölném
is a férjemet, mint a varangyos békát, a gyermeket nem lehet megfosztani az
apja szeretetétől.
Ábel hallgatott.
- Neked sohase
volt gyermeked, - folytatta az asszony ellágyultan, - te nem tudod, mi az. Az a
gyermek egyik kezével az én kezemet fogja, másikkal az apjáét. És ha
erővel kiszakítom az apja kezéből, akkor is feléje fogja nyujtani. És
ha mégis megteszem, a gyermek fel fog nőni és egynapon elém áll, és azt
kérdezi: Mért hagytad el apámat?
Ábel elszorult
szívvel sülyedt a kocsi belsejébe. Ime egy újabb ellenség. A régi meghalt,
született helyébe új. Mindig köztük áll valaki, mindig köztük van egy
elválasztó kéz.
Az asszony
folytatta:
- És a gyermekem
szemében itélet lesz. Ha
nem mondja is ki, itélet lesz.
Hozzásimult
Ábelhoz és átölelte:
- Bocsáss
meg, hogy fájdalmat okozok neked! éppen neked!
- Hol
lakol? - kérdezte csüggedten Ábel.
- Ábel! Ne
haragudj rám Ábel!
- Nem haragszom.
- De haragszol.
Azt kérded magadban: mért veti ez az asszony magát az én szivemre, ha nem akar
ott maradni? Azt mondod magadban: Eszter nem szeret úgy, mint azelőtt! De
én csakúgy szeretlek. Mióta nem láttalak, mióta nem írtál, minden vasárnap
elmentem a templomba, és imádkoztam érted, hogy Isten boldogítson ahol élsz. De
a gyermek! A gyermek az anyjának élő lelkiismerete.
Ábel nem
erőltette tovább. Ime, gondolta, ott vagyok ahol Mádi Mózes. Kezdődik
ismét a sétálás a Paradicsomkert kerítése körül, kívülről.
Elkísérte az
asszonyt kocsin. Ha véletlenül az orvos meglátja őket, azt fogják mondani,
hogy Eszter elájult a tolongásban, és ő az idegen, humánus kötelességet
teljesített. Az is lehet, hogy valami ismerős látta őket. Igy nem
kelt gyanút.
Az asszony a
Kerepesi-úton a Nemzeti Színház közelében lakott. Mikor a kocsi odaért,
mégegyszer megcsókolta Ábelt:
- Ne haragudj!
- Hiszen nem
haragszom.
- Délutánonkint
mikor szép idő van, kimegyek a Városligetbe a kislányommal. Négykor
szállunk le a Lövőház-téren, és onnan kifelé sétálunk a fasoron.
Ábel kezet
csókolt az asszonynak, s gondolta:
- Nem, nem, soha
többé!
Visszatérőben kötelességének érezte, hogy bemenjen Törökékhez, és bocsánatot
kérjen tőlük az elmaradásért.
- Egy
ismerősöm, - mondotta, - elájult a tolongásban. Haza kellett kísérnem.
Törökék éppen
vacsoráztak. Hideg arccal hallgatták. Berta rá se nézett.
- No persze: a
doktorné, - szólalt meg aztán az asszony elburkolt gúnynyal. - Hiszen
előre látható volt...
Ábelnak nem tünt
fel sem a hidegség, sem az, hogy nem kinálják meg leüléssel. A kedvetlenségüket
arra vélte, hogy otthagyta őket. De Törökné szavának az éle mégis
megérintette.
- Bocsánat Török
néni, - mondta, s leült, - a doktornéról valami görbét gondol maga. Megengedi
talán, hogy elmondjam mi az ismeretségem vele?
S hogy Törökné
kiváncsian fordult feléje, folytatta:
- Azt hiszem egy
nő tisztességének sem árt az, ha leány-korában sokan vágyakoznak a kezére.
Én is vágyakoztam. Hogy mennyit nyomtam a szíve fontján, láthatják abból, hogy
nem hozzám jött nőül.
Akkor már Berta
is ránézett Ábelnak az arcára. Nyugodtan és hidegen nézett reá, de a szeme
kételkedést fejezett ki.
- Elég régen
ismernek, - folytatta Ábel, - hogy tudhatják, szoktam-e hazudni, vagy nem?
Tisztességes ember vagyok-e vagy nem?
- Kérem Nyéky úr!
- szólt az asszony, - hiszen mi nem mondtunk semmi rosszat a doktornéról.
- De én azt
szeretném, hogy ne is gondoljanak. Idegen nőt is kötelesség megvédeni a
gyanutól, hát még azt, aki igazán tisztességes. Hát hogy folytassam: ő a
doktorhoz ment nőül. De tudott arról, hogy én is szerettem volna elvenni.
A nők képzelődése nála is erős. Mikor az a tüdőgyulladásom
volt, azt gondolta, hogy szerelmi búbánat vetett ágyba. Eljött és megnézte,
hogy milyen az állapotom? Ha nekem akkor viszonyom volt volna vele, bizonyára
nem utaztam volna külföldre.
- De ön még
nem is vacsorázott, - mondotta Törökné, - megkinálhatjuk?
Hideg
borjuhus volt az asztalon.
- Köszönöm,
- felelte Ábel, - egy barátommal fogok vacsorázni a Kékszőllőben. De
hallgasson csak kérem tovább. Én hát elutaztam külföldre, nehogy félreértések
keletkezzenek. Másrészről meg kellemetlen volt nekem, hogy férjes
nővel tartsak fenn ismeretséget. Igy aztán szerelem helyett tisztességes
baráti viszony fejlődött ki közöttünk. Ez volt az oka a levélváltásunknak
is. Az a templomi véletlenség meg igazán furcsa volt: hogy épp akkor szédül el
a hőségben és tolongásban, mikor én ott vagyok. Ha teljesen idegen volnék
is, hazakisértem volna.
- De egy
pohár bort csak tölthetek? - kérdezte Berta mosolyogva.
|