|
És ismét
folytatódott az epedés végtelen éneke.
A doktorné minden
délután kocsira ült a kisleányával és levegőre vitte. Ha napos volt az
idő, leszálltak a fasor végén és Ábel csatlakozott hozzájuk. Ha essős
volt az idő, Ábel beült a kocsiba.
A leányka már
akkor három éves múlt; kis komoly hallgatag bábu, barnabőrü, mint az apja,
csak a szeme és az ajka olyan mint az anyjáé.
Ábel először
idegenül nézett reá, sőt gyülölettel. De a leányka a gyermekek ártatlan
bizalmával, mingyárt az első találkozásnál a térdére mászott és vékonyka
karjait Ábel nyaka köré fonta: megcsókolta az arcát.
Eszternek könnybe
lábadt a szeme:
- Nézd, hogy
szeret. Hogyan eggy a szive az én szivemmel!
És akkor Ábel is
megmelegedett a gyermek iránt: magához ölelte és megcsókolta.
- Úgy szeretsz,
mint mama?
- Úgy, - felelte
a gyermek.
És azután
is mindennap találkoztak ottan. Az a hely látszott legbiztosabbnak. Az út többnyire
néptelen volt. A kocsistól se kellett tartaniok. A doktornak csak kocsija volt,
lovat és kocsist egy fiakeres vállalkozótól bérelt. Más-más ló került a kocsi
elé és más-más kocsis a bakra. Hogy másutt is találkozzanak, arra nem is kérte
az asszonyt. Talán megtette volna, ha nagyon kéri, de bizonyára sok lelki
nyugtalansággal és akkor se párizsiasan. A francia irodalom még akkor nem árasztotta el állati lehelettel Európát.
Mégis, hogy
mindenről oly bizalmasan beszéltek, mint ahogy testvérek szoktak, fordult
szó köztük arról, hogy a házasság mekkora bilincscsel köti a nő lelkét,
testét a férjéhez. Eszter leánykorában bimbózó bokor volt, most virágzó bokor:
csupa szín és csupa édesség. Ábel ajkán egyszer kitört a panasz:
- Lánykorodban
egyszer azt mondtad, hogy érzed: nekem vagy eljegyezve Istentől. Az én fám
voltál. Másnak virágzol, másnak gyümölcsözöl. Ez az amit nem értek. Hogy te oly
megadással tetted a fejed alá a hetedik szentség párnáját.
Az asszony
szomorúan mosolygott:
- Mit tudod te
azt?
- Hát még van
amit nem tudok?
- Mit tudod te
azt a lelki harcot, amit én harcoltam. Mit tudsz te arról, hogy én oly
tudatlanul mentem férjhez, mint egy porcellán bábu. Sejtelmeim voltak, de még
sejtelemnek se lehetett nevezni. Anyám meg, - Isten nyugtassa, - olyan
gondatlan volt, hogy úgy eresztett útnak, mint ahogy a tyúkot kiröpítik a
ketrecből. És még rá a menyekző estéjén bort ittam, hogy ne légy
mindig az eszemben. Kábult akartam lenni. Öt pohár bort ittam meg.
Ábel búsan
bólintott:
- Hiszen elvégre
nem tehettél egyebet. Nem is vádollak.
- Aztán, -
folytatta az asszony, - mikor a gyermekem megszületett, megmondtam a férjemnek
kereken, hogy... Éva büntetését nem fogom mégegyszer elszenvedni. Azóta...
- És azóta?
- Beszéljünk
Ábelkám másról.
- Szivesen. De lásd
nekem jólesnék, ha úgy beszélnél velem, mint valami bizalmas nőbarátoddal.
- Hát... azóta
csak tiszteljük egymást.
És nevetett.
- De most már
igazán beszéljünk másról.
Ábel gondolkodón
nézett reá:
- És nem vagy
féltékeny? Nem gondolod, hogy megint találsz egy aranyozott szegélyü levelet? Igaz: mi lett abból a
Lachapelle-ügyből?
- Semmi. Nem
tudok ma se többet.
- Sohse rántottad
elő a férjednek?
- Nem lehetett.
Ha én előrántom, bizonyos hogy egy csimborasszói hazugságot kapok, s a
végén ő fogja tudakolni, hogy miképpen kerültem ismeretségbe a
kisasszonynak az öccsével vagy bátyjával? Én aztán belezavarodnék. Mert egy
mondatot én is tudok hazudni, de tovább már ellenmondásokba keveredek. Jobb
így. Ő nem tudja, hogy mennyire ismerem a multját, hát óvakodik, nehogy
azt a kényes húrt megpendítse. Én meg hát, - tudod.
- És sohse
beszéltetek róla?
- Sohse.
- Ez mégis
különös.
- Mikor
kimondtam, kivágtam hogy: Ez az úr
Lachapelle kisasszonynak a testvére! egyszerre megnémult. Átváltozott
orvosnak, és soha nem kérdezett, soha, soha.
- Milyen okos
vagy, milyen eszes!
És megcsókolta a
kezét.
- Nem, ez nem
érdemem, - mosolygott a fejét rázva Eszter, - nem készültem reá. Jóformán azt
se tudtam, hogy mit mondok. Villám volt, amelyről nem tudtam, hogy a
fejemben van. Elvillant. Sujtott. Bizonyosan valami égi lélek sugalta abban a
feszült pillanatban.
Padon ültek egy
ákácfa alatt. Irénke a gyepen kocsikát húzgált. A melegben elálmosodott. Ábel
az ölébe vette. S amig tovább beszélgettek, elaludt.
Ábel aztán az
ölében vitte a kocsiba. Mikor betette az anyja mellé, Eszternek az ajka
érintette a homlokát.
Egy szeptemberi délután azt mondja Eszter Ábelnak:
- Ősz
szál van a hajadban, nem is egy Ábelkám.
- Öregszem
barátom. Apám is korán őszült.
- Mért nem
házasodol meg? Meg kellene neked házasodnod Ábelkám.
- Erős
tréfáid vannak Eszterkém. Hogy jut ilyesmi eszedbe?
- Már régen
gondolkodok rajta. Elvégre is így nem maradhatsz. Nézd: tűt és cérnát
hoztam ki. Már három napja lóg ez a gomb itt a kabátodon. Mindig látok valamit,
ami asszonykézért kiált. No tartsd ide.
És míg a gombot
varrta, tovább csevegett:
- Még
mindig abban a nyomorult szobában lakol?
-
Megszoktam.
- Dehát van
szép jövedelmed. Lakhatnál szebben is.
-
Megszoktam. Törökné olyan jó hozzám, mintha fia volnék. Én sohse tudom
gondozni, rendberakni a fehérnemüimet. Én nem tudok fát rendelni télen. Én nem
tudok olajat önteni a lámpásomba. Nekem kell ő, mert ösmeri a
gyengeségeimet.
- Éppen
azért kell megházasodnod Ábel. Törökné öreg, édes lelkem. Aztán egyszercsak
meghal. És mi lesz akkor: másik hónapos szoba? Látod így nem élhetsz
mindenkoron. Az idő napról-napra mulik, s egyszercsak ráncos arcot mutat a
tükör és fehér hajat. Ma már harminc éves vagy ugye?
- Bizony.
- Keresek
neked valami jóravaló leányt.
Ábel vállat vont.
- Hát keress.
- Hiba, hogy nem
jársz társaságba. Csodálom
is. Annyi szép lány van Pesten. Hogyan nem akad meg a szemed eggyen? Hozzánk
vasárnaponkint ismerősök jönnek. Már gondoltam egyikre-másikra. Beleegyezel, hogy én válasszak?
- Bele,
Eszterkém. De megengeded talán, hogy megmondjam milyen legyen?
Eszter
elmosolyodott. Látta Ábelnak a szeméből mit mond tovább. Hiszen ismerték
egymásnak a gondolatait.
- Ilyen mint én,
nem lehet, - mondotta Ábelnak a kezét megszorítva, - hiszen két falevél sincs
egyforma.
Ábel sóhajtott:
- Hagyjuk abba
ezt a kérdést Eszter. Az én életem már olyan, mint a keletlen tészta. Ha már
egyszer el van hibázva, eldobhatjuk.
- Dehát így nem
maradhatsz Ábel. Ha valaki tudná, hogy te hogyan ragaszkodol hozzám...
- Azt
mondaná, bolond vagyok. Bánom is én. Nekem kell, hogy mindennap lássalak. Olyan
része vagy a napomnak, mint az ebéd, mint az alvás. Ha egy nap nem látlak,
valami hiányzik.
- Dehát mit
nézel rajtam?
- Nem
tudom.
- Elvégre
elmúlt az a regényes idő, mikor a holdfényben gyönyörűségtől
dideregtünk, mikor egymás karjába borulva sirdogáltunk, hogy a sors milyen
kegyetlen. Minden láznak van magas heve és lefolyása, - ezt már a
férjemtől tanultam. A lázunk elmúlt Ábel, és te még mindig nem nézed
józanul az életet.
Ábel a
fejét csóválta:
- Óh
Eszter!
- Rosszat
mondtam, bocsáss meg.
- Igaz az a
mondás, hogy a házastársak gondolkodása egybealakul. Már te is olyan hidegjózan
kezdesz lenni, mint a férjed,
Akkor Eszter
szeme megnedvesedett. A kezét Ábel kezére tette:
- Szegény
barátom!
Egy őszi napon Ábelnak levelet vitt egy hordár az iskolába. Kuszált
ceruza-vonások. Megismerte Eszter irását:
„Ma ne csatlakozz hozzánk. Irénke délben azt kérdezte
tőlem:
- Mért nem jön hozzánk Ábel
bácsi?
Képzelheted hogy
megrőkönyödtem.
A férjem rám-néz:
- Ki az?
- Egy úr, - feleltem
egykedvűen, - aki a menyasszonyával szokott sétálni a Ligetben. A
gyerekkel nyájaskodnak.
Holnap csald ki Törökéket
sétálni. Lehet, hogy Lidi néni velünk lesz. Az is lehet, hogy a férjem. Lehet,
hogy az arcom mégis elárult. Gondolj hát arra, hogy ha a férjem netalán
kijönne, egy fiatal nővel lásson téged.
E.
Ábel megdöbbent.
Szombat volt
aznap. Könnyen rábeszélhette Törökéket, hogy másnap kimenjenek a Városligetbe.
Néha esténkint
különben is szokott velök sétálni a Dunaparton. Olyan bizalmas viszony volt
köztük, mintha rokonok volnának.
És kedves
is volt a társaságuk. Berta iskolát végzett eszes leány. Lehetett vele beszélni
nemcsak a zsemlyemártásról. Hogy mind a két nő folytonosan érintkezett a
felsőbb társadalmi körrel: ragadt reájok egy kis lelki parfön.
Hát másnap
kimentek a Városligetbe.
Már
sárgultak a fák. A vadgesztenye-fasor már el is hullatta a levelét. Októberi
napfény melengette a levegőt.
A fasorban
a doktornéval találkoztak. Kocsiban ült a kisleányával. A lovak lépésben
haladtak.
A doktorné
örömmel intett nekik üdvözlést. Megállította a kocsit, és kiszállt:
- Milyen
szerencse! Mily ritka szerencse! - örvendezett. - Mink is sétára jöttünk.
Törökék
kelletlen nyájassággal viszonozták az örömét, s hogy a doktorné hozzájuk csatlakozott,
vele sétáltak tovább.
- Ez a
kegyed kisleánya nagyságos asszonyom? - kérdezte Ábel.
- Igen
tanár úr. Mutatkozzál be Irénke.
És Irénke készséggel
engedelmeskedett:
- Öjdög
Ijén vagyok.
Ábel az
ölébe kapta, s odatartotta Bertának:
- Ugye
milyen szép? És ördög a neve!
A doktorné
a kislányához hajolt:
- Ez Berta
néni, ez Ábel bácsi, ez Török néni.
És
mosolyogva fordult Törökékhez:
- Meglássák,
hogy nem feledi el.
A kisleány
néhány perc múlván csakugyan megszólalt:
- Ábel bácsi,
gyerünk a hattyukhoz!
A tóparton
voltak. A kisleány perecet kapott és a hattyuknak dobálta. A hölgyek leültek a
padra.
Ebben a
pillanatban feltünt a tóparton egy kacsajárásu, szürke-cilinderes,
fekete-bajszos úri ember.
- Nini a férjem!
- mondotta Eszter.
A doktor sietve
kacsázott hozzájuk:
- Itt vagytok? A
kocsiért jöttem lelkem: Budára hajtatok át az egyik Karácsony grófhoz. Gyertek
haza majd fiakeron.
S hogy a társaságra
nézett, a doktorné megnevezte őket:
- Törökné, a
lánya Berta, Nyéky úr, Berta
kisasszonynak a vőlegénye.
Berta
elpirosodott: olyanná vált az arca, mint a ribizli.
A doktor kezet
szorított Ábellal. A nőket csak mosolyogva üdvözölte.
- Hát csak
mulassanak, - mondotta, - nekem sietnem kell.
Felkapta a
kisleányát. Kétszer megcsókolta. S elhajtatott.
Egy percnyi kínos
csend fagylalta át a társaságot.
A doktorné
csak akkor sápadt el. Berta még mindig lángoló arccal ült mellette. Nyékynek
még a bokája is megmerevedett.
Aztán a
doktorné szólalt meg erőltetett nevetéssel:
- Bocsánat,
hogy elcsúszott a nyelvem. Néha szórakozott vagyok. De mindennek megvan a
magyarázata, - folytatta aztán visszanyerve a nyugalmát. - Hogy önöket együtt
láttam Bertácska, arra gondoltam, mennyire összeillenek. Lássa Nyéky úr, maga
elvehetné Bertát. Az Isten is magának teremtette.
Arra aztán Ábel
zavarodott meg. De hamar kerékvágásba talált:
- Én el is
venném, - mosolygott vállat vonva, - de neki bizonyosan jobb az izlése, hogysem
ilyen öreglegényhez hajlana.
Törökné
elvörösödve nézett Bertára, akinek a szeme könnybe lábadt.
- Ilyesmivel nem
szabad tréfálni, - rebegte a leány.
- Mért volna ez
tréfa? - mondotta a doktorné. - Különben hagyjuk abba, ha Berta annyira
érzékenyen fogja fel. Sétáljunk talán tovább.
És a kisleányát
kézenfogta. Megindult Töröknével.
Ábel Bertához
csatlakozott. Néhány percig némán izzadtak egymás mellett, Ábel aztán megszólalt:
- Bertácska, -
mondotta, - a doktorné nyelvén néha az angyalok szólalnak meg. Én igazán el is
venném magát, ha ez csak a szív kérdése volna. De hogyan gondoljak én
házasságra, amikor olyan csekély a fizetésem, hogy magamnak is alig elég.
Mindezt
egykedvű beszélgetésképp mondotta, csak éppen, hogy ne hallgassanak.
- Nekem van annyi
hozományom, - felelte halkan Berta, - hogyha férjhez megyek, nem kerülök
költségébe a férjemnek.
- Mi a manó?
- Tízezer
forintom van, sőt több is.
Ábel elámulva
állt meg.
- És énhozzám,
hozzám jönne?
- Oh, - rebegte
Berta könnyes szemmel, - hiszen nekem gyermekkorom óta ez volt az egyetlen
álmom.
Ábel csak
nézte. A leány lesütötte a szemét. A hangja remegett. Ha nem a Ligetben vannak,
idegen járókelők között, bizonyára a nyakába omlott volna Ábelnak. De így
csak álltak mint két gőzoszlop.
-
Gondolkodjunk Bertácska nyugodtan, - rebegte Ábel.
S
megszorította a leány kezét.
És
szótlanul sétáltak tovább.
Másnap aztán Ábel ismét maga ment a találkozóra.
- No te jól
felzavartad a vizet, halacskám, - mondotta Eszternek. - Mégis hallod pogány
tréfa volt.
- De én nem
tréfáltam lelkem. Nagyon is nagy komolyság szállt meg. Bertát ismerem gyermekkora
óta. Tudni akartam, hogyan érez irántad?
- Dehát
nekem a te gondolatod oly képtelen valami, hogy te, éppen te ugratsz engem házasságba,
- hogy te egyedül-uralkodója a szivemnek, átadod csupán egy ötletből a
hatalmadat, birtokodat, egy másik nőnek!
- A
szíved?... Mi köze a szívnek a házassággal? Én csak arra gondoltam, hogy te
árvaéletet élsz, hogy a te ruhádon, a te lakásodon nincs rajta egy gondozó
kéznek a nyoma. Mi lesz veled, ha netán mégegyszer ugy megbetegszel, mint
egyszer?
- Bemegyek a
kórházba.
- És ha
megvénülsz? Micsoda ágrul szakadt szomoru figura az agglegény! Kabátja gyürött,
kalapja keféletlen, inge sárga. Otthona nincs. Mindenki lopja, csalja. Csak
lézeng a világban, mint a gazdátlan kutya.
Ábel
elgondolkodva rajzolgatott a porba a botjával.
- Igaz, -
mondotta, - igaz. De hogy éppen te...
- Ha anyád élne
még, vagy volna testvéred, nőrokonod, akit magadhoz vehetnél, de senkid
sincs. Hónapos szobában lakni, vendéglőkben hányódni, nem élet, barátom.
- És te azt
gondolod édesem, hogy Berta nekemvaló lenne.
- Senki jobban.
Jámbor, jóerkölcsű, kevéskivánságú, csinos is, fiatal is, kedves is.
- Tudod, hogy
tízezer forintja van?
- Annál
jobb. Annak a kamatja fizeti a ruháit.
Ábel
nevetve rázott a fején.
- Nekem
valami bolond képtelenség ez mégis!
Aztán
megragadta Eszternek a kezét, és sokszor egymásután megcsókolta:
- Te áldott
jólélek te! Azt hittem ösmerlek lelkednek minden szálában. De csak most látom,
hogy a te angyali jóságodat nem ösmertem.
És
elérzékenyülten nézett az asszonyra.
- Angyali
lélek, te!...
- Csak vedd
el nyugodtan. Az én lelkem is nyugodtabb lesz, ha látom, hogy az életed folyása
rendes, és nem kell vádolnom magamat, hogy miattam maradtál agglegény.
- Hát jó, -
sohajtott Ábel, - elveszem. Elveszem,
mert te akarod Eszter. És hát nekem csakugyan kell valaki, aki gondozzon. Dehát
hogy leszünk mink akkor?...
Eszter vállat
vont:
- Hogy? Hát Berta
a feleséged lesz testileg. Lelkileg meg az enyém maradsz.
|