XIII.

A következő hetek fészekrakással teltek el. Ábelék a Zöld-udvar mellett egy új házban béreltek lakást. Háromszobás kis lakás volt az. Az anyós megmaradt a régi helyen, mert oda volt szokva a közönsége. Berta helyett segítő kisasszonyt fogadott, kettőt is.

A lakás bebútorozásában a doktorné is segített. A városligeti jelenet óta nem volt kedvesebb barátja Bertának. Már másnap meglátogatta a doktorné, és tegeződtek. Jövet-menet csókkal üdvözölték egymást. Törökné második leányának nevezte.

A doktornéval tanácskozták meg a legapróbb kérdést is. Vele választották a bútorokat, a szőnyegeket, a fali képeket, - még a gyúródeszkát is.

Az esküvő aztán a belvárosi templomban történt meg. Ugyanabban a templomban, ahol Bertát keresztelték, áldoztatták, bérmálták.

Köznapi csendes esküvő volt. Ábel magyar ruhába öltözött, a tanár-társai is. A menyasszony nyulánk termetére jól illet a fehér ruha.

A templomba gyalog mentek át, mert hiszen a Zöld-udvar a szomszédságban volt. Tanu­képpen Ábelnak két tanártársa szerepelt. Kívülök csak a doktorné volt jelen, meg Bertának három leánybarátja.

A doktorné még mindig félgyászban járt, hát nem állt az oltár mellé, csak az első padba. Az arca kissé halavány volt.

A néptelen templomban ünnepien visszhangozták a falak, amint a pap eléjök mondta az eskü szavait: „Szeretvén házastársul veszem... Soha el nem hagyom...”

Aztán a pap megáldotta az új házaspárt. Berta az anyja nyakába borult és hosszan meg­csókolta. Aztán a doktorné nyakába borúlt és a csókjában mély hálát fejezett ki iránta. A doktornénak Ábel is kezet csókolt, de csak alig pillantott reá. Zavarodott és meghatott volt a jó ember.

Aztán elvonultak. Az egyik tanár a karját akarta nyújtani a doktornénak, de az nem fogadta el.

- Köszönöm, - mosolygott szomorúan - én még egy percre itt maradok imádkozni az új házaspár boldogságáért.

A templom kiürült. A doktorné ott maradt az első padban, és a zsebkendőjére borúlt.

Az új pár aztán rövid vacsorára ült össze az Arany-sasban. A doktornét sokáig várták, de aztán megnyugodtak abban, hogy még nem tette le a gyászt.

Az új pár még aznap este elutazott. Egyheti nászútra mentek Bécsbe, Linczbe, Szalczburgba.

Az anyós addig a doktornéval a konyhát szerelte fel. Cselédet fogadtak, egy ügyes palóc leányt, aki főzni is tudott. Uj házaspárnak mi kell több?

Berta csakugyan vitt pénzt is a házasságába: tizenkét ezer forintot. Hosszú takarékosságnak a gyümölcse volt az. Ábel egyszerre jómódba került. Neki is szépen volt fizetése.

Mikor megérkeztek a nászútról, Ábel már másnap a fasor végén álldogált.

Hideg, borult idő volt pedig. Az égből nagy pelyhekben szállongott az első hó.

Vajjon kijön-e Eszter? Ki kell jönnie: azt mondta, hogy a férje rossz időben is kiküldi a gyermeket a levegőre. A doktor hintója zárható. A doktor most már csak délután fogad otthon beteget: a kocsija szabad.

Négy óra felé megjelent a kocsi. Eszter örömtől megrebbenve intett neki, s megállította a kocsit.

- Hogyan? már megjöttetek?

- Az este érkeztünk, - felelte Ábel.

S hogy az asszony beljebb húzódott a mellette alvó Irénkével, beült a kocsiba.

- És a szakálad mért vetted le?

Ábel meg volt borotválkozva. Nevetett.

- Az asszony mondta, hogy minek az a bozót!

- No azt rosszul mondta. Neked igen illett a körszakál Ábelkám. Férfiassá tett. Szőke ember nem férfi, ha nincs szakála.

- Hát akkor meghagyom.

- No és jól mulattatok? Nem történt baj, kellemetlenség?

- Nem.

- Bertával meg vagy elégedve?

- Meg. Igazán hálára köteleztél, hogy megházasítottál.

És kezet csókolt az asszonynak.

- Nekem, - folytatta fénylő szemmel, - fogalmam se volt arról, hogy mi a házasélet? Barátom, az a tágasság! azok a puha székek! diván!... az a nyugodtság! az a saját otthon! mindenütt az asszonyi gondos kéznek a melege! Aztán tudod Bécsben vett nekem a feleségem egy hagyma­színü vörös kamuka háziköntöst. Puha és könnyü mint a pehely. Azt esténkint felöltöm, hozzá papucs, hálósapka, csibuk. Beleülök a plüss-székbe. Előttem illatos tea párolog. Az asszony mosolyog rám. Cirógat, kedveskedik. Oh Eszterkém nekem sejtelmem se volt arról, mi a házasélet.

- Örülök, hogy boldog vagy, - sohajtott Eszter.

- Neked köszönhetem édes! örökké hálás vagyok érte! Milyen jó vagy te! milyen angyali! milyen okos!

- És Berta?

- Egészséges, vidám, sürög-forog, dolgozik.

- Boldog?

- Hát hogyne! Tudod hogy nem is kivánt mást férjül.

- Hát boldog? nagyon boldog?

- Csakúgy sugárzik, annyira.

Eszter bágyadtan mosolygott. A szemét félig lehunyva csendesen kérdezte:

- Szereted?

- Hát hogyne, - felelte Ábel könnyedén, - hiszen feleségem. Kedves, jó teremtés! Mintha csak azért született volna, hogy nekem feleségem legyen!

Eszter a szemére nyomta a zsebkendőjét.

Ábel elijedt:

- Mi bajod?

- Valami ment a szemembe, - fuldokolt Eszter.

És heves sirásra fakadt.

- Oh Istenem! Istenem!

Ábel zavarodottan nézett reá:

- Eszterkém... dehiszen... hát nem te akartad...

- Én Ábel, én, de a szivem megszakad!

És sírt. Azelőtt ha sírt, Ábelnak a vállára vagy a mellére borult. Akkor csak hátrahanyatlott.

Ábel megfogta a kezét.

- Dehát Eszterkém, hiszen semmise változott. Látod itt vagyok.

- Nem szeretsz többé! nem szeretsz már!

- Dehogynem…

- Nem, nem... Mindennek vége van, vége, vége!

- De Eszterkém bizonyisten rád gondoltam a nászúton is mindig. Már másnap vettem neki egy üveg szekfü-parfönt. Magam is nevettem magamat.

Eszter erre magához tért. Megtörülte a szemét és mosolygott:

- Milyen ostoba vagyok. Igaz a férjem szava, hogy a nők fejében nem forognak rendben a kerekek. Bocsáss meg, hogy elérzékenyültem. De ez csak egy egyheti essőzésnek az utólja volt.

Ábel megértette. Szegény asszony azt szenvedte át, amit valamikor ő. De hogyan el tudta nyomni a fájdalmát! Milyen vidám érdeklődéssel forgolódott Berta körül. Valóban a nők született szinészek!

És mély sajnálkozással nézett reá.

- Én, Eszterkém, nem érzek semmi lelkifurdalást, - mondotta a vállát megvonva, - tudod hogy sohse nősültem volna meg. Te löktél be a házasság szentségébe. De mondom semmise változott. Sőt most még jobb: eljársz hozzánk. Ahhelyett, hogy künn találkoznánk, nálunk fogunk találkozni.

Eszter szeme megvidámult:

- Ti is eljöttök hozzánk! A téli estéken együtt teázunk: hol nálunk, hol nálatok!

És tapsolt, mint a gyermek.

Aztán megint elkomolyodott.

- A férjem nem megy sehova látogatóba. Mink se fogadunk vendégeket.

- Hát rábeszéled.

- Nem lehet azt rábeszélni semmire. Gyöngéd, figyelmes férj, de ha valamire azt mondja: nem, - abban konokul megmarad. Kálvinista faj.

- Akkor hát hol a gyöngédség, figyelmesség?

- Hát azért nem durva. Csak hallgat, és az arca elsötétül, ha valami nem tetszik neki. Én nem bírom a mogorva arcot nézni. Szenvedek. Hát inkább úgy van minden, ahogy ő akarja.

- Dehát nekünk kötelességünk is hogy meglátogassunk téged. Az esküvő után kéthétre minden új házaspár meglátogatja azokat, akik az esküvőn jelen voltak. S házasság-szerzőt éppen.

- Hiszen az meglesz. Eljöttök, szives is lesz a fogadástok. De meglásd, hogy a férjem mégse lesz annyira nyájas, mint várod, legalább nem annyira, hogy téli estéken összejárhassunk. Néki egyáltalán nincsenek barátai. Ő csak magának él, jobban mondva a vagyongyüjtésnek.

- No majd meglátjuk, - mondotta Ábel.

És az órájára pillantott:

- Sietnem kell haza. A szemed mosd meg édesem hideg vizzel, mielőtt a férjed elé kerülsz.

És gyöngéden kezet csókolt.

Eszter görcsösen szorította a kezét: nem bocsátotta el. S fájdalmasan nézett reá:

- Azelőtt nem siettél soha.

- Akarod, hogy visszaüljek? Szivesen Eszterkém. De nézd: a feleségemnek azt mondtam, hogy uzsonnára hazamegyek. Egye meg a holló azt az uzsonnát, azért nem mennék haza: de tudod az első, a legelső uzsonna.

Eszter elmosolyodott:

- Hát csak eredj.

És Ábel kezét a két kezébe fogta. A szemébe nézett búsan, melegen:

- Eljösz holnap?

- El.

- De talán el vagy foglalva. Tudom még rendezkedtek. Talán négy-öt nap múltával. Türelmes leszek.

- Eljövök holnap is, - felelte Ábel.

S megcsókolta Eszternek mind a két kezét.

Eszter gondolkodó arccal sülyedt vissza a kocsi belsejébe.