XIV.

Az esküvő után két hétre, Ábel látogatásra nógatta a feleségét. Berta azonban vonakodott:

- A tanártársaid legényemberek, a doktornéhoz meg azelőtt se jártam.

- Az nem ok. Illik. Tartozol neki. Remélem nem leszel hálátlan iránta.

- Oh dehogy.

- Ha nem látogatod meg, ő se jön többé hozzád. Nem is jöhet addig. Nemcsak illetlenség lenne, hanem bántás is.

Az asszony még kissé vonakodott, gondolkodott, de aztán beleegyezett:

- No jó. Délután elmegyünk. Dehát eredj a borbélyhoz, hiszen már hatnapos a szakálad.

Ábel pillogott. A szakálát dörzsölgette. A szoba szögletébe nézett.

- No eredj, eredj, mit tünődöl!

És tréfásan lökdöste a férjét.

- Eredj, eredj!

Ábel odavolt jó eggyóra hosszáig. Úgy tért vissza ahogyan elment.

- Tele van a műhely. Tudod így vasárnap mindenki borotválkozik. Különben is hatnapos szakál már szakál, azzal elmehetek akár a Liszt Ferenc hangversenyére is.

Berta megnyugodott. Délután öt órakor elindultak doktorékhoz.

A doktor nem volt otthon. Eszter maga fogadta őket. Virágos japáni pongyolában volt öltöz­köd­ve. Az arca sugárzott az örömtől és kedvességtől. Testvérként csókolta meg Nyékynét, s bevezette őket a szalonba.

- Hát megjöttetek? Hol voltatok? Merre jártatok? Nem ért az úton baj? kellemetlenség?

És mindezt oly szives érdeklődéssel kérdezte, hogy Ábel elámult rajta.

A szalonban ott ült Lidi néni is a kis Irénnel, aki egy kékruhás bábuval foglalkozott.

Eszter hozzáfordult:

- Lidi néni, ime az én legfiatalabb és legkedvesebb asszony-barátom: Nyéky Ábelné.

Nyékyné kezet csókolt Lidi néninek, aki viszont az arcát csókolta meg.

Berta aztán elcsevegte bőven és apróra, hogy micsoda izléstelen az új divat, hogy főznek a német nők, milyen nagylábuak, és mi a legujabb kalapdivat.

Ábel akközben érdeklődéssel szemlélődött körül. A szalon pompás volt: fehértapétás falain aranyrámás képek, oldalt faragott pohárszék, középen aranylábú asztalka, körülötte sülyedős meggyszinplüss fotelek. A gazdagság melege és előlkelő pompája volt az a szoba.

A doktorné egy skatulya szivart tett eléje, de Ábel nem gyujtott rá. Eszter rá-rápillantott.

A pillantás kérdő volt. Aztán látszott Eszter arcán, hogy megérti, mért nem fogadja el Ábel a szivart. A szemének egy lassu pillantása volt az, rosszaló pillantás:

- A szivar a férjemé, - mondta a pillantás, - s neked semmi se kell ami a férjemé. Dehiszen az én vagyonom fele is benne van itt mindenben.

Bevezette aztán őket a többi szobába is. Berta bámulva dicsért mindent. Ábel a hálószobánál megfordult és visszatért a szalonba.

Lidi néni kávét szolgált be. Eszter a főhelyre Bertát ültette. Ábel eltolta a csészét:

- Én nem kérek nagyságos asszonyom.

Eszter bántódva és kérlelőn nézett reá.

- Dehát mért? Nem szereti?

És a szeme azt mondta:

- Egyszer vendégelhetlek meg, és akkor se fogadod el!

- Az uram nem szereti a kávét, - mondotta Berta röviden.

- Hát akkor teát, - vélekedett Lidi néni, - mingyárt meglesz.

- Nem, köszönöm, akkor már inkább egy ujjnyicska kávét, csak épp hogy én is uzsonnázzak a társasággal.

A doktor akkor érkezett haza. Nyájasan üdvözölte a vendégeit, de érzett a nyájasságán, hogy csak afféle, ahogy a betegeivel udvariaskodik. Vagyhogy az összenőtt szemöldök nem fejezhet ki nagyabb nyájasságot? Leült ő is az asztalhoz, és beöntött egy csésze kávét.

- A feleségem gyakorta emlegeti önöket, - nyájaskodott, - örülök, hogy magam is megismer­hetem. A kislányom meg kérem úgy szereti önt, hogy jobban, mint engem. Mindig: „Ábel bácsi, Ábel bácsi.”

Ábel pillogott:

- A mesterségemmel jár, hogy a gyermekek szivét magamhoz kötöm, - mosolygott, - mindig gyermekek között vagyok: ismerem a gondolkodásukat.

- Nohát az érthető, - biccentett a doktor.

Szivarral kinálta Ábelt. Félreültek az asztaltól, hogy a füst ne kellemetlenkedjen a hölgyeknek.

- Mit tanít? - kérdezte Ábelt.

- Történelmet és nyelveket. Filologus vagyok.

- Érdekes valami az a filologia?

- Minden érdekes, ami lelki. A különféle nyelvek, különféle lélekcsoportok megnyilvánulásai.

- Lélekcsoportok, - tünődött maga elé a doktor, - mi a lélek?

- Az igazi ember, - felelte Ábel nyugodtan. Vagy a hús az igazi ember?

Eszébe jutott a hajón történt beszéd.

- Nem tudom, - felelte a doktor.

- A hús: matéria, föld. A föld nem gondolkodik, doktor úr.

A doktor felvonta a szemöldökét:

- Látott ön valaha lelket?

- Láttam és látok mindig.

- Hol a fenébe?

- Mindenütt ahol ember van. Az ember nekem lélek.

- Test nélkül nincs lélek.

- Nem merném ilyen bizonyosra mondani. Testi szemmel csak a testet láthatjuk. A lelket lelki szemmel.

A doktor leverte a hamut a szivarjáról. Hallgatott.

Ábel se folytatta.

Mind a ketten a nőkre néztek, akik vidám csevegéssel ültek az asztalnál.

Aztán a doktor sötéten nézett maga elé.

- Tudja, tanár úr, - mondotta, - én nem hiszek semmit, amit nem látok, nem hallok, nem szaglok, nem ízlelek, nem tapintok. Irigylem önt, és mindenkit, aki végighiszi a hiszekegyet. Nekem a világ olyan üres! Engem nem lelkesít semmi, nekem nem szép semmi. Ha valamit szépnek érzek, a következő percben elemezem, felbontom, agyongondolom. Semmise szép, semmi, semmi!

- Hát a gyermeke? Hát annak az arcát is agyon tudja gondolni?

A doktor sóhajtott:

- Sajnos. Tudom, hogy mért tetszik; tudom hogy mért szeretem. A fajfentartás ösztöne... Csalás. A természet csal, mindig csal. Vakok vagyunk és ismeretlen erők a vezetőink.

- Ez a hit, - mondotta rá diadalmasan Ábel, - az ismeretlen erőkben való bizalom.

A doktor hallgatott. Hideg életunalommal nézett maga elé.

Ez az ember beteg - gondolta Ábel.

A hölgyek ekközben vidáman beszélgettek. Eszter maga felé legyintett, és mosolygott:

- Micsoda: te szegfüparfönnel szagosítod a ruhádat? Hiszen az kiment a divatból. Most ilang-ilang járja. Adok neked egy üvegecskével.

- Dehiszen a te ruhád is szegfü-parfünös, - felelte Berta.

- Benne maradt. Azt gondolod, hogy új ez a ruha?

És felugrott; egy kicsike üveget vett elő a ruhás szekrényéből. Az orrához tartotta:

- Ugye kellemes?

Berta hálásan fogadta az ajándékot. Nem is sejtette, hogy a kigyótéri patikából való.

Ábel intett neki, hogy menjenek már. Berta helyeslőn pillantott.

Fölkelt. Búcsúztak. Eszter megcsókolta az asszonyt: Ábellal kezet szorított. Talán egy perccel tovább tartott a kézszorításuk, mint kellett volna. Berta szeme elsötétült.

Az utcán szótlanul mentek néhány percig. Végre is Ábel szólt Bertának:

- Igen kedvesen fogadtak.

Berta biggyesztett:

- Dicsekvők.

- Mért?

Berta biggyesztett:

- Dicsekvők.

- Dehát nem értelek. Megbántott valamivel a doktorné? Hiszen a testvérét se fogadhatta volna szivesebben.

S hogy egy utcai lámpás alá érkeztek, ránézett Bertára.

Az asszony kedvetlen volt. Nem felelt. Szótlanul mentek hazáig.

A doktorné már másnap viszonozta a látogatást. Egyedül. Fehér bársony-kabát volt rajta, és kócsagtollas sötétkék völúr-kalpag. Csupa elegancia.

A kályhába aznap fütöttek be először. A doktorné összecsapta a kezét:

- Milyen okosak vagytok! Milyen jó meleg van itt! Az én férjem még nem enged fütenünk. Azt mondja, hogy meghülünk, ha korán fütünk.

Ábel a kályhához ültette:

- Melegedjék nagyságos asszonyom.

És a doktorné odaült: a kezét kinyujtotta a meleg felé. Finom ujjain átsugárzott a tűzfény.

- Milyen szép a kályhátok! Félig kandalló! Szeretem a tüzet.

Bertának egy leánypajtása is ott volt, egy mindig-mosolygó kövér leány. Ábel csodálkozva látta, hogy a felesége többet foglalkozik a doktornéval, mint a régi barátjával: olyan nyájas a doktornéhoz, mintha az előttevaló nap jókedvvel váltak volna el egymástól.

A hölgyek vidáman csevegtek. Ábel szivarozva, hallgatva ült egy karos székben és elmélázva nézte őket. Akaratlanul is összehasonlította Bertát Eszterrel.

Berta fiatalabb volt, de Eszter leányosabb. Berta haja tömöttebb, feketébb, a szeme nagyobb, nyiltabb, az orra szabályos görög orr. Eszter ideges macska-testalkat, az arca vékonyabb, de kifejezőbb. A haja sötét gesztenyeszínű, kevesebb, de finomabb, mint a Bertáé. A szeme mosolygóbb, árnyékosabb, melegebb. És a hangja: milyen más minden szó az ő ajkán! mennyivel szebb, ha ugyanazt a szót ő mondja.

Ha Ábel szobrász volt volna, Bertát szivesebben kifaragta volna, mint Esztert, de ha festő volt volna, Esztert becsülte volna festenivalóbbnak.

Berta szivesen nevetett, s nem azért, hogy szép fehér fogait láttassa. Eszter csak mosolyogni szokott, s olyankor csak egy kis fehér vonal látszott a piros ajkak mögött.

Berta bársony volt, Eszter selyem. Berta a földön járt, Eszter a felhőkben. Bertát lehetett szeretni, Esztert imádni is.

A szoba már homályosodott.

- A lámpást, - mondotta Berta, - most már meggyujthatjuk.

- Ne, ne, - szólalt fel Eszter, - olyan kedves a homály így tűz mellett! Nyissuk ki inkább a kályha ajtaját. Most már úgyis csak a parázs ég.

És lehajolt. Kinyitotta a kályhát. Gyönyörködve nézte.

Ahogy a tűz fénye rápiroslott az arcára olyan volt, mint leánykorában, amikor ott a sziklán a fölkelő napot várták.

Ábel szerette volna neki mondani:

- Emlékszel-e?

Este volt mikor a doktorné elment. A férje érte küldte a kocsit. A doktorné magával vitte a másik hölgyet is, - az is arrafelé lakott.

Ábel levetkezett, s magára öltötte a kamukát. Odaült papucsban és házisapkában a bőrszékbe, s hogy a felesége mellette ment el, magához ölelte.

Berta azonban hidegen fordult ki a karjából.

Ábel csak nézett:

- Mi bajod édesem?

Berta hallgatott, csak az orrát szivogatta.

Ábel megölelte:

- Mi bajod?

- Tudod, - fakadt ki az asszony a szemét meregetve, - az mégsem illik, hogy te folyton a doktornét nézed!

Ábel hüledezett.

- Én néztem? Én? Tán féltékeny vagy Bertácskám?

- Oh dehogy. Arra a papagályra? Arra a - divatkirakati bábura? Arra a...

- Ugyan…

- Ami nem illik, nem illik! - pattogott Berta. - Ha te még ma is szerelmese vagy, minek vettél el engem!?

És sírva borult a diványra.

Ábel alig birta lecsendesíteni.

- Bertácskám. Hiszen ha úgy volna, ahogy te mondod, de magad is érzed, hogy nincs igazad! Én véletlenül úgy ültem, hogy feléje voltam arccal fordulva. Nem vagy-e néha te is úgy, hogy rábámulsz valamire anélkül, hogy látnád amire bámulsz. De fogadom, - folytatta színleges haraggal, - hogy többet soha rá nem nézek! Fogadom, ha mégegyszer ide bejön, hátat fordítok neki és kimegyek. Vagy egyenesen megmondom neki a szemébe: - Nagyságos asszonyom, az én feleségem ideges mostanában: engedje meg, hogy visszakisérjem.

- Nohát azt mégse lehet! - ijedt fel Berta.

- Én bizony megteszem. Elvégre is a mi békességünk az első!

- Nem ennyire nem...

- De még irok is neki, megirom nyiltan...

- De Ábel!

- Még téged se eresztelek. Mától fogva megszünt minden!

- No azt nem engedem.

És akkor Berta megölelte Ábelt. Vidáman terített vacsorára.

Másnap Ábel elment a találkozóra. A nyelvén volt, hogy elmondja a tegnapi jelenetet, de Eszternek mingyárt az volt az első kérdése, hogy mi a véleménye Ábelnak a férjéről?

- Még nem is beszélhettünk azóta. Mondd: milyen neked? Miről beszélgettetek? Fogadni mernék, hogy a világrendet kritizálta.

Ábel pillogott.

- Értelmes úriember a férjed. Az életet kissé a tudomány szitáján át szemléli, de nem közönséges ember.

Eszter nevetett:

- Engem ugyan nem vezetsz félre. Dicséred, hogy nekem kellemeset mondj. Köszönöm. Nekem a régi nyiltságod kell. A mindig-bizalmas nyilt szív. Mit beszéltetek?

Ábel elmondta.

Az asszony bólogatott:

- Ismerem a nótáit, mind ismerem. Hogy a világ üres, az ég is üres, csak az ő feje nem üres. Semmise szép, csak a pénz szép amit a betegek fizetnek. És semmise érdekes, csak a komplikált betegség, meg az a ház, amelyet megveszünk majd a Kerepesi-úton. Látod ilyen emberhez mentem én nőül.

- Nem szabad elégedetlenkedned, - vigasztalta Ábel. - Elvégre gyermeketek is van, és ő megbecsül téged.

- Meg? Azt hiszed? Minden héten elmagyarázza, hogy a nő mennyivel alacsonyabb rendü állat a férfinál? Hogy a nők folyton a jelennek élnek, a most-nak, a férfi azonban mindig előre gondolkodik. Hogy micsoda áldozat a családalapítás, milyen rabja a férfi a családnak. És másefféle. De mindezt csakúgy monologizálva, ásítozva, akadémiai értekezés alakjában adogatja be. Néha kifakadok: A betegeidnek édes porral adod a förtelmes pilulákat, nekem meg azon keserün. Edd meg magad!

- Hát veszekedtek?

- Nem. Csak én. Ő olyankor nevet. És ez mégjobban boszant, mert ez is kicsinylés. Azt mondja vele: mi nekem egy gyermeknek a haragja?

- Nekem sohse beszéltél erről. Azt hittem, hogy csendes békességben éltek.

- Hiszen abban élünk. Ezek csak felhők. Az ég se napos mindig. Dehát mondd: igaz, hogy a nők alacsonyabbrendű hitványabb teremtések?

Ábel a fejét rázta:

- A nő nő és a férfi férfi. A nőnek alacsonyabb kissé az értelme, de a szive meg magasabb. A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női. A szive meg angyali.

Eszter hozzáérintette az ajkát Ábel halántékához.

- Te okosabb ember vagy az uramnál. Mit szólt Berta tegnap, mikor elmentem?

- Semmit. Azt mondta, kedves vagy. Tegnap igazán csodásan szép voltál. Tudod-e mi jutott eszembe, amikor ott ültél a kályha előtt?

- Micsoda, Ábelkám?

- A tűz fénye rádpiroslott. És ahogy ott ültél fehér kabátban, olyan volt az arcod, mint azon a hajnalon, mikor a sziklán állva néztük a napot.

Eszter lehunyta a szemét.

- Mire gondolsz? - kérdezte Ábel.

- Arra a boldog időre, - sóhajtott Eszter.

Harmadnapra ismét elment Bertához, és korholta, hogy nem látogatja meg. A kisleánya is vele volt.

Berta az ölébe vette a kisleányt, és megcsókolgatta:

- Milyen boldog vagy, hogy gyermeked van! - mondotta Eszternek.

- Ez vele jár a szent házassággal, - mosolygott Eszter.

Berta odatartotta a kisleányt a férjének, hogy csókolja meg ő is.

Ábel megcsókolta a kisleányt s egyuttal a felesége arcára is cuppantott egy csókot.

Mért cselekedte? ő tudta.

Vidáman csevegtek tovább.

Berta mintha tüntetni akarna a férje szeretetével, kedveskedve beszélt hozzá. Mikor mellette elment, megsimította a kezét, a haját. A maga teás csészéjéből itatta, és olykor azzal a lélekbe mélyedő meleg érzéssel nézett reá, amellyel csak a boldog nők tudnak nézni.

A doktorné azon a napon nem sokáig maradt. Mikor meghallotta, hogy kocsi áll meg a ház előtt, kitekintett az ablakon, és azonnal búcsúzott.

Másnap a külső találkozásban szomorúbb volt a szeme a szokottnál, hidegebb volt és szótalanabb.

- Történt veled valami, Eszterkém?

- Semmi.

- Ne mondj nekem ilyet Eszter. Látom az arcodról. A férjeddel volt bajod?

- Nem!

- Hát mi?

- Igazán semmi, csak rosszul aludtam.

Valóban halvány volt. Fázott is. A kocsitakarót meg-megigazította a lábán és Irénkén. Ábel segített neki. A meleg gyapjutakarót begyürte a lába alá, s lába köré. Azelőtt nem merte volna olyan bizalmasan betakarni a lábát, de most már ő is férj: mintha csak a maga felesége iránt figyelmeskedett volna.

Eszter ugyanugy fogadta.

Az igaz, hogy hideg is volt. Éjjel fagyott. A föld sara ropogott a kocsi kerekei alatt.

Eszter hallgatott.

Ábel arra gondolt, hogy valami történt Eszterrel otthon; vagy a doktor rontotta el a kedvét vagy Lidi néni. De már nem avatkozott Eszter családjának az ügyeibe.

Végre Eszternek kedvetlen mosolygás jelent meg az arcán, és szólott keserü finoman:

- Örülök, hogy boldogok vagytok, örülök. De...

- De?

- Mégis illetlenség talán, hogy idegenek előtt nyalod-falod a feleségedet.

De akkor már a szeme villámlott.

Ábel megszeppent:

- Te nem vagy idegen. Téged mink hozzánktartozónak érzünk.

- Köszönöm. De azért megkimélhetnél az ilyen látványosságtól.

És hidegen, szomorúan nézett félre.

Hallgatva haladtak tovább a kocsiban. Ábel nem tudta mit mondjon. Látta, hogy Eszter rosszkedvü. Azt is érezte, hogy igazságtalan, azt is, hogy nem.

Eszter elővonta a zsebkendőjét, és a szemére nyomta.

- Eszterkém! - szólt rá Ábel ellágyultan.

Mert mindig ellágyult, valahányszor sírni látta. Eszternek pedig a sírás egyfiókban volt a mosolygással.

- Mennyit kell szenvednem! - szipogta Eszter, - mennyit kell szenvednem!

- Istenem, - sóhajtott Ábel, Eszternek a kezét a kezébe véve, - hát miben vagyok én bűnös?

- Nem, bűnös nem vagy, de mégis gondolhatnál arra, hogy a házi boldogság nem kirakati cikk.

Ábel már értette.

- Hallgass ide Eszterkém: az a csók, amelylyel előtted becsültem meg a feleségemet, nem is annyira csók volt, mint inkább morfium.

- ?

- Morfium a sárgaszemü kis szörnyetegnek, amelyik fölébredt.

Eszter mintha megszúrták volna, felpattant:

- Csak nem beszélted el neki...?

- Hova gondolsz! Dehát nem tudják-e, hogy betegségemben meglátogattál? Nem tudják-e, hogy nekem mindennap egy szál rózsát küldtél? Nem az anyja útján kaptad-e a leveleimet?

- És egyebet semmit se mondtál el nekik?

- Még azt is annyira elrajzoltam, mint mikor a gyerekek a női arcra szakált és bajuszt festenek. Azt mondtam, hogy csak lánykori imádód voltam, és hogy azontúl minden megszünt.

Eszter gondolkodón nézett maga elé.

- Nem megyek többet hozzátok, - mondotta, - Berta hálátlan kigyó. Bocsáss meg a szóért, de igen illik reá. És te se keress fel többé. Megházasítottalak. Köszönd meg te is, ahogy Berta köszöni.

- És te ezt komolyan mondod?

- Látod.

- Hát jó. Kiszálljak?

Az asszony megfogta a kabátját:

- Még egy percig ne! Ne ilyen hamar!

De ezt már fájdalmasan mondta.

Ábel megfogta a kezét, és a szemébe nézett, amely tele volt harmattal.

- Édes Eszterem, te kis okosom, csak gondold meg, hogy itt ülök melletted, én, a fiatal házas.

- Igaz, - bólintott Eszter megengesztelődve.

Aztán csendesen, nyugodtan beszélgettek tovább esti hat óráig.

Mikor Ábel kiszállt a kocsiból, Eszter visszaszólította:

- A gallérodat hajtsd fel édesem, hogy meg ne hülj.

- Köszönöm.

- Eljösz holnap?

Ábel bólintott:

- Holnap és mindennap.

Mikor Ábel hazatért, a feleségét a lámpás előtt találta, amint az iskolai órarendet betüzgette a noteszában.

- Itthon hagytad a noteszodat, - mondotta a szemét meregetve. - Azt néztem, hogy mi dolgod van ennyi ideig?

- Sok, sok minden, - felelte Ábel nyugtalanul.

- Az órarended szerint ma három órakor végeztél. Hol voltál édes?

- Konferencián lelkem.

- Mi az a konferencia?

- Tanári értekezés.

Az asszony megnyugodott. Megsimogatta a férje arcát, aztán egyszercsak eltolta magától:

- Eredj a borbélyhoz: vetesd le ezt a bozótot.

- De kérlek, azt mondják, hogy nekem a szakál illik.

- De ha én kivánom?

Az én szerelmes hangsúlylyal volt mondva. A feleség kivánja, hát akkor mit nyomhat az idegen vélemény?

Egy kicsit vakaródzott, gondolkodott, aztán elment. Félóra múlván kiberetvált állal tért haza.

- No itt vagyok: hogy tetszik?

Az asszony nevetett:

- Micsoda csúfság! Takarodj azonnal vissza, és vetesd le egészen!

- De kérlek a borbély azt mondta, hogy vétek lenne: nekem ez a szakál illik legjobban.

Az asszony aznap gyengélkedett: a fejét fájdítgatta. Este még fokozódott a fájása. Feltálalta a vacsorát, de ő nem evett, csak ült, bágyadozott.

- Mi bajod? - kérdezte Ábel nyugtalanul.

- Nem tudom. Reggel a fejem fájt, most meg a mellemben érzek szurásokat.

- Elmegyek orvosért.

- Ne menj. Semmi: valami rossz falat az oka. Holnapra semmi bajom.

Másnap nem is volt baja, de harmadnap megint étvágytalankodott. Ábel ebédután már készü­lődött, hogy orvosért megyen, de vendége toppant, egy professzortársa, aki az esküvőjén az egyik tanu volt.

Berta megvidámult. Örült mindig, ha vendégük érkezett.

- Legalább, - mondotta, - a férjem egyszer már itthon marad. Ma nincs konferencia?

- Nincs, - felelte a vendég, - hogy volna?

- No ideje is, egye meg a farkas azt a sok konferenciát. Mondja: mit tudnak annyit tanács­kozni?

- Hát a tanulókról kell értekeznünk olykor.

- De mindennap.

- Dehogy mindennap, csak havonkint egyszer.

Berta rábámult Ábelre.

Ábel zavarodottan nevetett:

- Könnyü ennek. Ennek csak egyszer van havonkint, de nekem az Akadémiába is el kell járnom.

Ezen meg a társ csodálkozott el:

- Mi a manó? Hát te oda is jársz?

- Hogyne: külső tag vagyok egy bizottságban.

Berta kifordult, hogy borral kedveskedjen a vendégnek.

Ábel ránézett a barátjára:

- No, nekem befütöttél!

A társ csak akkor ocsúdkodott.

Locsogott, magyarázgatott aztán az akadémiai bizottságukról, de már késő volt. Berta fagyosan hallgatott.

- A feleségem gyöngélkedik, - mentegetődzött Ábel. - Ismersz-e valami jó nőorvost?

- Ismerek. Ideküldjem?

- Nem kell, - rázta a fejét Berta, - majd elmúlik.

A tanár aztán négy óra felé elment. Ábel otthon maradt. Berta tovább is hallgatott. Ábel fel és alá sétált a szobában. Időnkint az órára pillantott. Végre öt órakor megszólalt:

- Lemegyek a Törökcsászárba: az ujságokat még nem olvastam.

Berta rásegítette a kabátot:

- Ne soká maradj!

Ábel fiakeron sietett ki a fasorba. Esztert már nem találta ott. Hogy a kocsipénz kárba ne vesszen, bement egyuttal a nőorvoshoz is, akit a tanártársa ajánlott. De az orvos nem volt otthon, hát nála hagyta a névjegyét.

Mikor visszatért, a feleségét az anyjával találta. Ruhát varrtak lámpásnál.

- No mondd el mi ujság? - szólt Berta nyugodtan.

Ábel pislogott:

- Megvárod tán mig rágyujtok?

S mig a csibukot tömögette, különféle históriákat eszelt ki.

- Hát egy hid leszakadt a Tiszán. A budai várban nyitva felejtették a csatornát a Sándor-palota előtt. Egy asszony beleesett. Hét gyermek anyja. Egy puskaporos torony fölrobbant. A császár nemsokára megkoronáztatja magát. És másefféle.

- És ilyen haszontalanságokért rohantál te fiakeron ide a szomszéd kávéházba?

Ábel csak akkor látta, hogy a feleségének hogyan villog a szeme.

Megszeppent.

- Hát ha már tudod: nem oda siettem.

- Hát?

- Az orvoshoz.

Berta leeresztette a varrást az ölébe, és hideg szemmel nézett az ura arcába.

- Hazudik!

Ábel vállat vont:

- Rossz kedvű vagy, Berta. Sajnállak.

- Jobban sajnálom én magamat, - sóhajtott Berta.

És akkor nagyzokogva az anyjára borult.

Ábel úgy elfűlt, hogy szinte gőzölgött belé.

- Rossz jel, - fakadt ki, - ha az élettárs gyanakvó. Napszámosasszonyok cselekszik, hogy utána lesnek a férjeknek a kocsmába, kávéházba.

Lecsapta a csibukját a sarokba, úgy hogy ezer darabra tört.

De mingyárt meg is bánta, hogy heveskedett.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mormogta.

Föl alá járt vagy kétszer a szobában, de szinte zúgott a feje a haragtól.

A csengő megszólalt. Egy beretvált arcu elegáns úriember lépett a szobába.

- A nőorvos vagyok, - mondotta mosolyogva.

És a névjegyet átnyujtotta:

- Nyéky Ábel úr? Ön hagyta nálam?

Ábelnek kő esett le a melléről.

- Isten hozta. A feleségem... Itt a feleségem...

Az asszony letörölte a könnyeit, s készséggel felelt az orvos kérdéseire.

Az csak bólogatott:

- Mellszúrás… fejfájás...étvágytalanság... ingerlékenység.

Kiküldte Ábelt a szobából, aztán néhány perc múlva visszahívta:

- Gratulálok, - mosolygott, - gratulálok.

Mikor az orvos elment, Berta szinte röpülve borult Ábelnak a nyakába.

- Bocsáss meg! Csak most az egyszer bocsáss meg! te jó! te kedves! te igaz! te leghívebb férj a világon!

Másnap persze megint konferencia volt. Ábel türelmetlenül várta a kocsi megjelenését:

- Eszter! Eszter! - lobogott az örömtől, - tudod-e mi ujság?

Eszter azonban nem örült annyira: egykedvü mosolygással hallgatta.

- Micsoda maskarát csinálsz az arcodból, - szólt Ábelra, - magyar ember létedre császárszakált viselsz?

- Meghagyom újra, - mentegetődzött Ábel.

Aztán elmondta, hogy micsoda veszedelmes délutánja volt.

- A feleségem gyanakszik. Nem tudom hogyan találkozhatunk ezentúl.

Eszter kibámult az ablakon.

- Hát sehogyan. Most már családapa vagy. A feleségedet nem szabad elhanyagolnod.

Ábel pillogott, gondolkodott.

- Valóban jó lélek vagy, - szólalt meg azután, - de az mégse lehet, hogy sohse lássalak.

Eszter szomorúan mosolygott:

- Kijárunk ezután is, mint eddig. Ha valamikor eszedbe jutok, megtalálhatsz.

Ábel nem sokáig időzött aznap:

- Fölösleges mentegetődznöm, - mondotta, - rohanok haza, nehogy a tegnapi jelenet meg­ujuljon.

Eszter a kezét nyújtotta, s nem szorította vissza Ábel kezét. Nem is intett utána mégegyszer búcsút. Behúzódott a hintóba, és könnyes szemmel ölelte a szivére a kisleányát.