XV.

Ábel azután már otthon töltötte a délutánjait. Négy óra felé mindig nyugtalankodott, de mégis otthon maradt.

Berta mintha testben-lélekben megujult volna, olybá tünt föl neki. Már bámulta. Uj szép­ségeket fedezett föl az arcán, a szemén, a homlokán, a lelkében. Gyakorta megcsókolta a kezét és az arcát, és meleg szavakat rebegett neki:

- Milyen jó vagy, milyen áldott vagy! Én meg sem érdemlem, hogy az Isten nekem adott.

Berta boldogan mosolygott. Már egységes egy volt a férjével. Eszterre már nem féltékeny­kedett, nem is beszélt róla. Megbocsátotta, elfeledte.

És szinte versenyeztek a gyöngédségben és figyelemben egymással. Ábel mindennap elvitte sétára. Vigyázott, hogy jól felöltözzön, hogy el ne csússzon, ártalmas ételt ne egyen. És Berta tapadt hozzá, lelke beleolvadt Ábel lelkébe, mint a cukor a kávéba. Mind a ketten érezték, hogy a házasságuk meg van szentelve. Oh, mert a fővárosi ember szivéből kiszáradhat a hit, de mégis megérzi olykor, hogy van valami fölöttünk uralkodó csodás hatalom. Megérzi különösen akkor, mikor két lélekhez a harmadik csatlakozik.

Honnan jön az a harmadik lélek? Mért csatlakozik a szivünkhöz? Azt mondjuk: nincsenek csodák, pedighát mindennap ezrével látjuk a csodát. A természet minden jelensége csoda. A rügy a leggyönyörübb csoda, a rügy az életünk fáján.

Talán tíz nap telt el, hogy Ábel nem látta Esztert. Olykor rágondolt és csodálkozott, hogy él és lélekzik nélküle. Azelőtt ha egynap nem látta, már éhezett a szeme. Hiányzott neki, és fájt neki az a hiány. Hát Eszter nélkül is élet az élet?

Szinte megrezzent hát, mikor egy délelőtt óraközben ott pillantotta meg az iskola folyosóján.

Egyedül volt. Az arcán fátyol. Föl és alá sétált.

Ábel bevezette az iskolai múzeumba, ahol magukra maradhattak. Széket tett neki az asztalhoz.

- Bajod történhet édes!

- Nem, - felelte az asszony, - csak egy percre jöttem ide, hogy lássalak.

És szomorúan nézett Ábelnak fülig simára borotvált arcára.

Ábelnak a melle elszorult:

- Milyes jó vagy!

- Vártalak minden délután, - mondotta alig mozduló ajakkal az asszony, - pedig tudtam, hogy nem jösz el. Nem is akarom. Megértem, hogy új érzésekben élsz. De mégis látni kivántalak.

És szomorúan nézett Ábelra.

- Holnap elmegyek Eszter.

- Nem, nem engedem. A kocsim már nem arra jár. Nem találsz ott. Csak néha, legalább havonkint egyszer lássalak.

És a szeme pilláján könny csillant meg.

Fölkelt és letörülte.

S ahogy igy állott, Ábel gyöngéden megölelte, megcsókolta az arcát.

- Szegény Eszter!

Eszter szomorúan mosolygott:

- Látod, így fordul az élet. Azelőtt én mondtam mindig: Szegény Ábel! most te mondod: Szegény Eszter.

És kezet nyujtott. Kifelé indult.

- Holnap hol leszel?

Az asszony mintha nem is hallotta volna. Az ajtóban az arcára vonta a fátyolát, és vissza­fordult:

- A jövő hónapban megint eljövök.

S mielőtt Ábel megcsókolhatta volna a kezét, elsietett.

S nem is találkoztak többé, csak így. Eszter minden második héten ellátogatott az iskolába. Ott időzött tiz percig, negyedóráig. Keveset beszélt. Csak nézett Ábelra elgondolkodón, szomorún.

- Hogy vagytok otthon?

Ábel elmondta. Eszter bólogatott. Már nem nézett olyan melegen, olyan édes-mosolygón Ábelra, mint azelőtt. A maga családjáról se beszélt semmit.

Ábel mindig valamelyes kis meglepődéssel fogadta, szinte ijedten, mintha valami bűn terhelné a lelkét, de ez csak futó érzés volt: mikor már mellette ült, fölmelegedett, úgy nézett reá, mint azelőtt.

- Nem tudom mi bánt téged, - mondotta egyszer Eszternek, - annyira fáj-e az neked, hogy egy gyermek azt mondogatja majd nekem: Apám.

- Oh nem, - rettent meg Eszter, - ha valami fáj, nem az fáj.

- Hát mi? Mondd meg nyiltan, tudod, úgy mint máskor.

Eszter arca erre mégbúsabbá vált. Látszott rajta a küzdelem, hogy nyilatkozzon-e vagy hall­gasson?

- Már lelkileg se vagy az enyém, - mondotta végre csendesen.

Ábel megfogta a kezét:

- A tied vagyok.

- Csak az ajkad mondja ezt Ábel.

- Hát ki változott: én? vagy te? Nem te voltál-e az, aki leintett arról, hogy mindennap talál­kozzunk?

- Mert éreztem, hogy neked teher ez. Éreztem, éreztem. Tudod, a nők szive érzékenyebb a kénesőnél is. Megérzi a legeltitkoltabb meleget is, hideget is.

S hogy Ábel némán csókolgatta a kezét, mosolygott:

- Lásd, érzem azt is, hogy ebben a pillanatban a régi vagy, az enyém vagy. De mikor haza érsz, nem viszel be engem a szivedben az ajtón.

Ábel tagadón ingatta a fejét:

- Hol leszel holnap?

Az asszony gondolkodott.

- Sehol, - felelte aztán. Élj most a feleségednek. Ebben az állapotában szükséges, hogy osztatlanul a magáénak érezzen.

Ábel hálával csókolta meg Eszternek a kezét.

- Milyen jó vagy! Milyen okos vagy!

S valóban úgy történt, hogy mikorra hazaért, Bertával telt meg ismét a szeme és lelke. Az akadémiai konferenciákra se járt már el. Berta láthatta az órarendről, hogy az ura minden idejét otthon tölti.

És Eszterrel egyre ritkábban találkozott. Csak olyan volt már néki, mint egy elmúlt édes emlék, amely havonkint egyszer-kétszer megjelenik, - mint valami visszatérő álom.

A következő nyáron Ábelnak fia érkezett.

Az érkezés éjjel történt. Ábel csaknem táncolt örömében.

Az első érzése az volt, hogy bárcsak már délután volna: rohanna Eszterhez. De ez csak egy nagy szívdobbanás volt. Mingyárt érezte, hogy Eszter épp úgy nem örül az ő örömének, mint ahogy ő nem örült, mikor Eszternek a leánya született. Az érzésük mindig mindenben egyesült, csak a bölcsőnél vált el.

Ábel reggel feküdt le és aludt délig. Akkor alig kapta be az ebédet, lódult a városba. Bölcsőt keresett, meg valami tea vételével bizták meg. Utközben egy szép sárga selyem-napernyőt pillantott meg egy kirakatban: megvette azt is a feleségének. Éjjeli lámpáskát is vett, tulipán alakut, vörös üvegből.

Mikorra hazafelé kanyarodott, négy-öt csomólék is nehezlett már a hóna alatt.

Közben megszomjazott. Betért a Korona-kávéházba. Szórakozottan forgatta az ujságokat, amíg a kávéra várakozott.

Egy lapon gyászkeretes név fogta meg a tekintetét:

Dr. Eördögh Károly

s utána valami hosszú hír.

Ábelnek elnyilt a szeme. A hír arról szólt, hogy a doktort halott-boncolás közben fertőzés érte, s attól halt meg.

Ábellel fölfordult a kávéház, a napos ég, a nagy világmindenség.

- Eszter özvegy!

A levegő megtelt szegfűillattal! holdsugárral! csipkerózsa-lombbal! fülemüle-dallal.

Ha ez egy évvel ezelőtt történik!...

De egyben arra is gondolt, hogy Eszterre ez mégis szörnyű menykő-csapás. Ki van mellette? Ki törli le a könnyeit? És ki intézkedik a temetésről?

Ledobott az asztalra egy huszast és kisietett. Bérkocsiba ült. Öt perc nem telt belé, ott volt a halottas háznál.

A kapu gyásszal volt bevonva. Az orvos a betegek várótermében feküdt a ravatalon. Az arca épp oly hideg volt, mint életében, csak nagy fekete bajusza borzolódott széjjel.

Ábel belépett a szalonba. Nők és férfiak ültek ottan, lámpás mellett, a szomszédos szobából odaérezhető viaszgyertyák és koszoruk nehéz szagában, - nem látta őket tisztán.

Az egyik nő fölemelkedett:

- Ábel! Ábel!

És zokogva omlott a karjai közé.

A vendégek, - Ábel nem látta kik, - bámultak.

Ábel az ablakmélyedésbe vezette Esztert.

Az asszony fájdalmasan pihegett.

- Tudtam, hogy eljösz! Vártalak! Ki is vígasztalna engem, ha nem az én egyetlen testvérem!

Ábel megvárta míg lecsillapul. A szalonból elvonultak a vendégek. Talán az öreg kisasszony átvitte őket a másik szobába. Vagy talán elmentek.

- Mit tehetek érted? - kérdezte Ábel. - Rendelkezz velem. Én csak most értesültem az újság­ból. Egyenesen idejöttem. Még a bolti holmit is otthagytam a kávéházban.

- Semmitse kérek, Ábel, csak maradj mellettem. Oly hirtelen jött ez a csapás, mint mikor anyám halt meg. Irtózom a haláltól. Nem tudok odamenni a ravatalhoz.

- Nem is szükséges. Dehát mit sirsz? Elvégre... Nem hagyott szegénységben.

Azt akarta mondani: Nem szeretted.

Eszter megértette a hangjából, mit gondol.

- Igaz, - felelte, - de az szörnyü nekem, az a gondolat, az a sejtelem, hogy akarta ezt.

- Hogy akarta? Azt gondolod, hogy...

- Azt. Egyre sötétebb és sötétebb volt a lelke. Az utóbbi napokban már azt fejtegette, hogy nincs értelme az életnek: lótás-futás, gondok, vesződségek. Mindennap, mindholtig. Egyszer meg azt mondta, hogy ő soha életében nem szeretett senkit. Se apját, se anyját, se engem. Nekem a nyelvemen volt Lachapelle Rosalie, de nem mondtam ki. Ő ahogy rámnézett, le­olvasta az arcomról mit gondolok. Azt mondta: Azt se! És kiment a szobából. Őt az a gondolat kínozta, hogy nem tud szeretni senkit, még a gyermekét se.

- De lelkem, te ennek oka nem vagy.

Eszter sóhajtott:

- Nem tudtam boldogítani.

S lecsüggedt a keze, ahogy a szárnyatörött galamb lecsüggeszti a szárnyát.

Ábel vállat vont:

- Hát ő? boldogított téged?

Az asszony mélyen behunyta a szemét. A feje lecsüggedt.

Aztán könyörgő szemmel nézett ismét Ábelra:

- Ne hagyj el!

- Itt maradok ameddig akarod.

- Ugy-e te is azt véled, hogy akarattal sebezte meg magát?

- Nem. Az ilyen mérgezés kinos. Az ujság is írja, és ő is bizonyosan tudta. Ha ő meg akart volna halni, morfiummal pusztította volna el magát.

Az asszony a fejét rázta:

- Nem félt ő a szenvedéstől se. Tavaly harmincezer forintot biztosított a halála esetére a leány­kánk­nak egy új biztosító-társulatnál. A szerződésbe bele akarta tétetni, hogy bármiképpen hal meg... De nem fogadták el.

És ismét megeredtek a könnyei.

- Boldogtalan volt! Én vagyok az oka, én, én, én.

Ábel vigasztalta:

- Mindenki maga irányitja a hajóját az életének. Ha maga vitte zátonyra, te nem vagy az oka.

- Hogy háljak itthon? - mondotta az asszony rémledező szemmel. - Félek tőle! Elmegyek hozzátok. Ott hálok. Adtok tán szállást egy éjszakára?

Ábel elmosolyodott.

- Én édesem adnék, de tudod mi történt?

- Mi?

- Fiam született! Az éjjel!

Eszter elnyitotta a szemét, aztán szomorú sohajtással nyujtott kezet.

- Gratulálok.

Új vendégek jöttek, férfiak, orvosfélék. Koszorúkat hoztak.

Az egyik orvos egy fiatal angolos arcu ember az özvegy elé állt, és néhány szóval az iskolás­társak gyászát fejezte ki.

Elmentek.

Az asszony a karosszékbe rogyott, s hallgatva nézett maga elé.

Ábel nyugtalankodott:

- Haza kell mennem, - mondotta. - Most már szedd össze az erődet édes Eszterkém. Vonulj más szobába, a halottól lehető legtávolabb. Mégis itt kell maradnod. Ezt el kell szenvedned. Minden gondolatom veled lesz ezen az éjszakán.

Eszter mégegyszer a keblére dőlt.

- Ugye nem fogsz engem elhagyni?

- Nem lelkem, édes eggyetlenem. Holnap már reggel eljövök, és veled maradok estig. Csak igérd meg nekem, hogy nem rémledezel, hogy okos maradsz, amilyen mindig voltál.

Eszter megszorította a kezét. A szeme könnyel telt meg, s a könnyeken át hálásan nézett Ábelra.

A doktort aztán eltemették. Ábel mindvégig ott volt Eszter mellett. A koporsónál is az ő karja támogatta. A sírba is együtt vetették az utolsó marok földet.

Mindenki azt gondolta, hogy rokon.

Berta azokban a napokban csak esténkint látta az urát. Nem is kérdezte hol járt. Minden gondolata a gyermeké volt.

Ábel pedig szívbeli kötelességének ismerte, hogy azon a szomorú héten Eszterrel legyen, és ezt Eszter is rendjénvalónak érezte.

Ábel keresett neki új lakást is. A gimnázium közelében bérelt neki tágas, világos háromszobás lakást. Oda kerültek az aranyrámás képek, a faragott szekrények, a meggyszínplüss fotelek. A többi szoba fölösleges bútorát eladta az asszony. Az orvosi műszereket és könyveket az angolképű iskolástárs vette meg, aki azelőtt mint afféle nőtlen ember gyakran volt vendégük is.

Egy szobát Lidi néninek szántak, de az öreg kisasszony elhagyta Esztert. Nem mondta meg, hogy miért, de a tekintetéből lehetett látni: Ábelnak a megjelenése a gyászestén és maga­viselete a temetésen, Lidi néni régi gyanújának a megfejtése volt.

Elment csaknem búcsuzatlanul. Valami józsefvárosi házacskába költözött. Csak vasárnap délután jelent meg Eszternél, hogy megnézze Irénkét.

Ábel immár szabadon járhatott az özvegyhez.

A gyász első napjaiban minden délután megfordult nála. Néha csak negyedórára, néha továbbra is.

Az asszony mindig sugárzó arccal fogadta és mély ránézésekkel, meleg kézszorításokkal bocsá­totta el. A szeme kérdezett valamit, amit nem mondott ki, de Ábel már nem olvasott úgy a szemében, mint azelőtt. A beszélgetésükbe máskor ha szünet szakadt, mindig az asszony öltött új fonalat. Ez a szokása megszünt. Mindig azt várta, hogy Ábel megszólal, hogy egyszer arra a néma kérdésre felel. Azonban hetek multak el anélkül.

Eszter idegessége érzékenysége fokozódott. Az arca mindig halvány volt és szenvedő. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy menjen el hat hétre valami erdős helyre, ahol semmi se emlékezteti a fővárosra. Még az őszi szezon alkalmas reá. De ő csak maradt: hátha elmulik a gyöngesége itthon is?

Olykor órákig ült a tükör előtt és nézte benne sovány arcát, sovány kezét, apadt halántékát. Végre is megrémült attól a gondolattól, hogy tovább fonnyad! Szép akart lenni, még szebb mint volt!

- Eredj, - biztatta Ábel is, - hiszen csak a levegőváltozás is orvosság lesz az idegeidre.

Hát végre is engedett. Ábel kisérte ki a vasutra is.

Marienbadba ment. A fürdő még népes volt, és pesti ismerősök se hiányoztak. Esztert hárman-négyen is kisérgették a sétákon. Még az angolos képű orvos is. Eszter még java virágában volt, s a gyászruha minden nőnek illik. Csak persze vidámkodni bajos benne. S Eszter igazán szomorú volt.

Ábel megigérte, hogy írni fog neki. Váltottak is valami három levelet.

Ábel legutóbbi levele így szólt:

Kedves Eszterem.

Bocsáss meg, hogy nem írok mindennap, de az életünk járása olyan egyforma, mint az óráé. A fiam már mosolyog. Ha engem lát, szinte röpdös. Látszik rajta, hogy még érzi a szárnyat a vállán, s nem tudja, hogy már nem a magasban van. Oh a csöpp lélek! Micsoda nagy érzés elgondolni, hogy a teremtésnek ez a csodás titka az én hajlékomban is megjelent s mihelyt megszólal, azt fogja mondani: apám!

Sokszor gondolok rád Eszterem, hogy hogyan vagy? miképpen töltöd az idődet? szeret­nék melletted ülni és hallgatni a te lágyan zengő édes szavadat.

De ugy-e megérzed, hogy a gondolatom veled van, és mindennap megcsókol

Ábel.

Eszter háromszor is elolvasta ezt a levelet, és búsan nézett reá. S másnap is elolvasta, mintha azt gondolná, hogy másnap többet ért belőle. Végre is abban nyugodott meg, hogy Ábel a gyászruhát is látja, amikor a gondolatával meglátogatja.

A fürdő vagy tán a levegő javított az egészségén. Az arca kissé megtelt. A szemében is látszott ismét a régi életerő.

Mikorra visszatért, már megkezdődtek az iskolák. Ábel több munkát vállalt, mint azelőtt. Több a költség most már a háznál.

Bizony gyéren látogathatta Esztert.

Pedig milyen szivesen várták! S ő is szivesen járt oda. Mintha az is az ő családja volna.

Irénkének mindig vitt cukrot, vagy képet vagy játékszert. Eszternek valami érdekes könyvet, vagy ujságot, amelyben valami szép novella volt, vagy vers, vagy ujdivatról szóló közlemény.

És leült melléje: olvasott neki. Vagy a lábához ült a zsámolyra, és úgy olvasott. Eszter mosolyogva hallgatta. Aztán beszélgettek.

Ábel ha ujságolt valamit, mindig a fiáról ujságolt. Hogy már a foga jön, már megszólalt, már mindenképpen járni akar.

Az asszony bús mosolygással hallgatta.

Aztán olykor percekig tartó csend szakadt közéjök. Ábel maga elé nézett. Eszter meg őrá. És olyankor Eszter mégbúsabbá vált.

Mikor aztán Ábel az órára tekintett, Eszter mindig megkérdezte:

- Mikor várjalak?

És ő mindig azt felelte:

- Hacsak lehet holnap megint eljövök.

Az asszonynak olyankor megvidult a szeme. Egyszer az ajtóban a keblére dőlt és forrón megölelte. Valamit akart mondani, de ismét kifejlett a karjából.

A büszkeség zárta-e az ajkát? Vagy Ábelra várt, hogy ő szólal meg majd egyszer?

Vélte, hogy Ábel ismét az övé, mint valamikor, azokon a holdas harmatos éjszakákon, azokon a titkos találkozásokon. Csak a gyászruha van még köztük, meg talán kisideig még a bölcső.

Azonban eltelt néha három nap is, hogy Ábel nem látogatott fel. Eleinte mentegetődzött. De azért mindig boldog volt az arca mikor megjelent. Megcsókolta Esztert is, Irénkét is mind a két orcájukon, mind a két kezükön.

Egy korán leszállott téli estén Eszter fehérbe öltözött. A mély-gyász ideje úgyis rég letelt már, és ő arra gondolt, mennyire tetszett Ábelnak azon a hajnalon, amikor fehérbe öltözötten nézte a nap felkeltét. A ruhát meglocsolta szegfüparfönnel. A haját egycsomóba kötötte, mint akkor.

Ábel már négy napja nem volt nála, most bizonyosan eljön. Négy órakor szokott jönni.

A kandallóba jó tüzet rakatott, és oda igazította a két széket. Magának a nagy karos meggy­szín­plüss széket, Ábelnak amellé a kis puffot. A lámpást meggyujtotta és narancs-szín selyemernyőt tett reá.

Hát Ábel meg is jelent. Csupa öröm volt az arca. Porcellán macskát hozott Irénkének, és mosolyogva ujságolta, hogy a fia mivel lepte meg ma reggel:

- Fölkapaszkodott a kis vasgyúró a díványra, s lábára állott. Ma már lovat kap! Hazamenet veszek neki egy szép kis falovat.

És nevetett. Mindig mosolygott, ha a fiára gondolt.

A kandalló elé ültek. A kis Irénke is oda telepedett a szőnyegre eléjök és háttal Ábel bácsi lábához támaszkodva játszogatott a porcellán macskával, meg a bábujával:

- Cic, mondd: cic...

Eszter várta, hogy a fehér ruhára mond valamit Ábel, de Ábelnak a feje tele volt azon a napon a fiával, meg egy különös ügygyel, amely aznap az iskolát foglalkoztatta. Az egyik kisfiu tanítványát a professzorok a vendéglőben házaláson kapták. Már éjfél felé járt az idő, mikor a fiucska belépett, és gyujtót árult. Mikor a tanárokat meglátta, megijedt. A tanárok hazaker­gették. Ma aztán arról beszéltek, hogy nem járhat az a gyerek iskolába: de mi okon tegyék ki?

- A szülőkkel kell előbb beszélnünk, - vélte Ábel. - Hátha a szülők késztették rá. Akkor is a szülőket büntessük, ne a gyermeket.

Nem volt rest, elment a szülőkhöz. Hát az apa vak, az anya köszvényes. Csak egy leánytestvér keres a háznál: könyvjegyző valami üzletben. Az a leány meg a fiucska tartja fenn a családot.

Amíg Ábel mindezt apróra elbeszélte, az asszony gondolatokba merülve nézett reá.

Látta, hogy Ábelnak az ajka mozog, a keze olykor fölemelkedik, hallotta a hangját is, de a beszédére nem ügyelt.

Arra gondolt, az jutott eszébe, amikor Ábel hazatért külföldről és a templom előtt találkoztak, s Ábel beemelte őt a bérkocsiba, s ott magához ölelte: „Jer velem! viszlek! Hagyj itt mindent! Kimegyünk külföldre! Élünk a magunk világában!” Mindez olyan volt akkor, mint egy rapszodikus zene. Ime most ő özvegy, fiatal és szép. Ha most ő ragadná meg Ábelt itt a szeretetnek azzal a mindent elsodró lángjával; ha azt mondaná: „Ábel menjünk! Menjünk! Menjünk! ahova akarod: Hagyj itt mindent!” És ahogy ő szólott: „Ha most nem jösz, ezt az órát Isten sem adja többé vissza!”

És a szeme már kigyulladt, az arcára rózsaszinek vonultak.

Ábel elvégezte a megható történetet és Irénkére nézett. A szobába egy percnyi csend szakadt. Az óra tik-takkolt halkan a csendességben.

A kisleány, aki addig áhítattal hallgatta Ábelt, megmozdult és Ábel elé állott. Két kicsi kezével megsimította Ábelnak az arcát, és ábrándosan komolyan nézett a szemébe:

- Ugye Ábel bácsi, most már te vagy az én papám?

Eszter kezén remegés futott át. Arca édes várakozással hajolt Ábel felé.

Ábel megsimogatta a leányka haját:

- Én kedves, én, meg a jó Isten.

Térdére emelte a leánykát, és a félkarjával a szívére ölelte. Gondolkodva nézett a tüzbe.

- Bizony Eszterkém, - bólogatott, - férjhez kellene menned.

Az asszony arcát halotti sápadtság fehérítette el. Lehajtotta a fejét. Nem felelt.

Ábel lebocsátotta a leánykát. Fölkelt és szivart vett elő a tárcájából. Meggyujtotta. A gyujtót bedobta a tűzbe.

- Férjhez kellene menned, - folytatta nyugodtan, - hiszen még fiatal vagy, szép is vagy. De kihez?

Végig ment a szobán, s a karját összefonva gondolatokba merült arccal nézett Eszterre:

- Kihez?

Eszter megrázkódott, fölpattant a székről. És büszkén, haragtól megvillanó szemmel felelte:

- Ha az a szándékom, hogy férjhez menjek, nem szorultam arra, hogy te keress nekem férjet! poltron!

És méltóságos-hidegen bevonult a másik szobába.

Ábel elkövülten csodálkozott utána. Egyet lépett az ajtó felé. De megállt, és zavarodottan pislogott a kisleányra, mintha attól várna tanácsot.

De a kisleány csak némán, ijedt szemmel bámult reá.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mormogta Ábel.

Elvörösödve nézett maga elé. Aztán az ajtóhoz sietett: megnyomta a kilincset.

- Eszter, - könyörgött, - Eszterkém!

De az ajtó be volt már zárva.