|
Ábel darabig csak
bámulta a kilincset. Végre is megboszankodott, haza lódult.
Életében
először történt, hogy megharagudott Eszterre, s haragudott reá szivének
legérzékenyebb vonaglásával.
- Ő nem
hagyta el énértem az urát, én meg hagyjam el most a gyermekemet, a feleségemet!
Ő tisztességes volt akkor. Én
nem vagyok tisztességes, hanem poltron! Micsoda maga-szereti bestia az
asszony!
S vörösen
duzzadozott a képe a haragtól.
- Punktum! Vége!
Többet nem lépem át a küszöbét!
Aztán arra
gondolt, hogy értelmes embernek nem szabad haragudnia. Mindig az állati részünk
haragszik, mikor haragszunk. Minél okosabb valami, annál ritkábban haragszik. S
ha volna olyan okos ember, akinél okosabb már senkise lehetne, az olyan ember
nem haragudna soha.
- Gondolkodjunk
csak nyugodtan!
És akkor arra
emlékezett, hogy hányszor pattant már így Eszter a szeme közé! Eszternek ilyen
a természete. Felforr egy-két percre, aztán meg lehiggad, s bánkódik. Azóta
bizonyára megnyílott már az ajtó, s Eszter kinézett rajta könnyes szemmel.
Bizonyos hogy kinézett, és bánatosan rebegte a leánykájának:
- Elment már Ábel
bácsi?
De hogyan van az,
hogy ő máskor mindig nyugodt birt maradni az ilyen apró zivatarokban, most
meg - életében először, - maga is felháborodik és haragszik Eszterre!?
Kedvetlenül
vacsorázott és szótlanul bámulgatott a lámpásra. A feleségének fel is tünt a komorsága:
- Bántott valaki?
- Nem. Csak
gondolkodom, - felelte Ábel.
S bement a
dolgozó-szobájába. Ott járkált fel-alá. Ujra meghányta-vetette, hogy miben
hibázott?
Abban hogy
megnősült?
Hát Eszter nem
ment-e férjhez?
Abban hogy nem
hagyja el a családját?
Hát Eszter
elhagyta-e?
Eszter nem volt
akkor poltron?
Én poltron
vagyok?
Akármint
fordította az ügyet, hibásnak csupán Esztert látta. Epés keserűség
szorította a szívét.
A zsebére
tapintott: szivarra akart gyujtani, hogy felszabaduljon a nyomás alól. De a
tárca nem volt a zsebében. Bizonyosan ottmaradt Eszternél.
Értékes tárca
volt pedig, sárgára fényezett borjúbőr, és a sarkán két ezüstlap; az
ezüstlapon ez a szó: Viszontlátásra!
Egy külföldre
utazott jóbarátjától kapta. S még egy szivar maradt benne, egy ötkrajcáros
pöttyös kubaszivar.
Elmosolyodott,
hogy arra az ezüstlapra gondolt.
- Aludjunk rá
eggyet, - sohajtott aztán, - pihent szem jobban lát.
De érezte, hogy
mély szakadék keletkezett köztük. Hidat építeni azon már bajos vállalat.
S valóban másnap
mégmélyebbnek látta a szakadást. Eszternek az a kevély hideg nézése... Soha nem
nézett az a nő úgy reá! Máskor ha haragudott, lángot vetett a szeme, s
látszott rajta, hogy a vére forr. De tegnap... dermesztő volt, mint kígyó.
- Nem megyek
többé hozzá, - mondotta a fejét rázva. - Hiszen valósággal kidobott!
A munkában
keresett feledést. De azért nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna reá. S
minél inkább haladt az idő, annál fájdalmasabban.
- Tehát nem ír,
se nem jön. Meghaltunk egymásnak!
S újra meg újra
fontolgatott:
- Lám én
ragaszkodtam hozzá azután is, hogy férjhez ment, azután is, hogy nem hagyta el
a férjét a kedvemért, ő elhajít mikor azt látja, hogy az ő kedvének
nem áldozom fel a feleségemet, fiacskámat. Hát mi voltam én? Tartalékférj?
Hogyha ő özvegységre jut, legyen kihez férjhezmennie? oh kis utálatos!
Egy tavaszi szép
estén a felesége haragtól villogó szemmel lépett a szobába.
Vacsora-bevásárláson volt. Izgatottan dobta le az asztalra az esernyőjét
és a keztyüjét.
- Képzeld mi
történt velem, - lihegte halvány arccal: - a doktornéval találkoztam a
Váci-utcán. A doktornéddal! Egy beretvált képű úr karján pávázott a
sétálók között. Ugy nézett rám, olyan méltóságosan, mintha legalább is egy
miniszterrel sétálna. Pedig valami lakáj lehetett az az úr! No de én is
visszanéztem ám...
Ábelnak mintha
egy zsák jeget öntöttek volna a hátára. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt
maradhasson. Egykedvü szinnel vont vállat:
- Jól tetted.
S azon éjjel azt
álmodta, hogy pisztolyt vásárolt. A pisztolylyal bemegy Eszterhez. Egyedül
találja. Ott áll a szoba közepén kevélyen hidegen. S a fejét fölemelve idegenül
néz reá.
Ábel megáll
előtte, és csak ennyit szól:
- Szereted?
Eszter
fagyos-nyugodtan nézi vissza, s feleli dacosan:
- Mi közöd benne,
poltron!
A pisztoly
durran. Eszter fölemeli a jobbját, mintha a füstöt akarná elcsapni, de egyet
fordul, s végig zuhan a szőnyegen.
Szörnyű álom
volt, Ábel kábuldozva, szinte betegen ébredt ki belőle.
Néhány nap mulván
olvasta, hogy az egyetemi templomban esküvő volt. Eszter férjhez ment. Egy
zágrábi orvos vette el, - az angolképü.
|