XVII.

Az éveknek hosszu sora szállt el.

A fővárosban körútak, új utcák, új hidak keletkeztek. A régi Zöldudvar helyén a Klotild-palota áll. A fasorból is utca lett. A kürtös lóvonatok helyett csengő villamos kocsik száguldoznak a fő-utakon. Az utcákon más arcok nyüzsögnek, másszabású ruhákat viselő emberek. A városok szépülve öregszenek.

Egy októberi napsugaras délben a Lánchidnál egy nyírott szakálú, piros orrú öregúr lépett fel a villamosra. Bő szürke felöltő lötyögött rajta. A szemén cvikker volt, a kezében gumis végü bot.

A kocsiban csak éppen egy hely volt, az is a belső sarokban.

Az öregúr áttipegett az utasok során és leült.

- A Ligetbe, - mondta a kalauznak.

Napközi ujságot vont elő a zsebéből. Megigazitotta az orrán a szemüveget, s olvasásba fogott.

A kocsi haladt a szokásos búgással és siketek világába illő csengetéssel. Megkerülte az Aka­dé­miát s kanyarodott az Országháznál a Ligetnek. Közben beszálltak-kiszálltak. Az öregúr olvasott elmélyedten.

Valami érdekes cikk volt a lapban. A címe kiáltó betükkel feketélt a papiroson. Kinai munká­sok Magyarországon! A cikk néhány nagy uradalom szervezkedéséről szólott. A szocialisták ellen azzal védekeznek, hogy ötvenezer kinai parasztot hozatnak hajón. A cikkíró arra szólítja a kormányt, hogy küldjön hajókat Amerikába magyar munkásokért.

Az öregúr elképedve rázta a fejét. S tovább olvasott.

S amint az ujságot tartja, egyszerre egy kis feketekeztyüs kéz jelenik meg a szeme előtt. A kéz gyöngéden rámarkol az ő kezére.

Az öregúr föltekint. Egy fehérhajú vén hölgyet lát magával szemben. Fonnyadt arc és mosoly­gó ráncos szemek.

Az öregúrnak ismerős volt az az arc, igen ismerős. De hirtelenében mégse tudta kicsoda? Csak bámult rá. Közben rápillantott az asszony ruhájára is. Fekete bő bársonykabát, a fején hollótollas fekete posztókalap. A kezében elefántcsontkeresztes imádságos könyv.

Az öregúr csak bámult. Az asszonyka nézett bizalmas örvendő mosolygással.

- Nem ismersz? Ábel.

Az öregúr megrezzent:

- Eszter!

S az ujság kiesett a kezéből.

Az asszony bús mosolygással bólogatott:

- Ugye megvénültem?

Valóban vén volt: hervadt arcu, csorba fogu, fonnyadt szemü. Csak a ruhájának finomsága, választottsága nem változott.

- Hogy kerülsz ide? - rebegte végre Ábel, mintha kisértettel szólana.

- Itt lakom.

- Budapesten?

- Budapesten.

- A családoddal?

- Magam.

- Magad?

- A férjem már nem él.

- És a leányod?

Az asszony behunyta a szemét:

- Meghalt.

A kocsi búgva haladt fel a Podmaniczky-utcán. A napfény rásütött az ablakon át az asszony bársonykabátjára és arcának hervadt bőrére. Fölemelte a fejét és újra örvendezve pillogott Ábelra:

- És te?

Ábel legyintett:

- Én is csak magam lődörgök a világban.

Az asszony sajnálkozva és nagy érdeklődéssel nézett.

- Hogyan?

- Az én családi életem is átalakult temetkezési vállalattá: először meghalt a feleségem, aztán sorra a gyerekeim. Így állok Eszter.

S fölemelte a mutató ujját. A szeme elnedvesült.

Eszter sajnálkozón csóválta a fejét.

- Szegény Ábel! Azt hittem már unokáid is vannak.

Ábel vállat vont:

- Már elfeledtem, hogy családos voltam valaha. Csak olyan mintha álmodtam volna. Te is olyan voltál. És most ha elválunk, holnap azt is álomnak gondolom, hogy veled találkoztam.

Az asszony szemébe könny gyülemlett.

- Hova mégy?

- Csak ki a Ligetbe. Wampeticshoz. Ott szoktam ebédelni néha.

- Jer hozzám. Ebédeljünk együtt. A Délibáb-utcán lakom... a Liget mellett.

- És van ebéded két személyre?

- Ha nem volna, akkor is lenne, ha te jösz hozzám.

A kocsi a végső állomásra ért. Leszálltak. Ábel elől, s a kezét nyujtotta az asszonynak, hogy lesegitse.

Ekközben végig-pillantottak egymáson.

Az asszony látta, hogy Ábel meggörbült, s hogy lötyög rajta a kabát is, nadrág is.

A férfi látta, hogy az asszonykánál vastagnyelü esernyő van s támaszkodik reá.

- Mi lelte a lábadat? - kérdezte sajnálkozón.

Az asszony mélyen behunyta a szemét.

- Csak egy kis hűlés, - felelte szomorúan.

- Nyujthatom a karomat?

Az asszony beleöltötte a karját, és szótlanul bicegtek, a Nagy János-utca nyirkos kövezetén be a Délibáb-utcába.

És ahogy így bicegnek, Ábel az asszonyra pillantott.

Könnycseppet látott a szeme pilláján.

- Istenem, Istenem... - susogta az asszonyka maga elé.

Ábel maga is elfogódottan gondolt arra, hogy az élete őszén újra együtt sétál azzal a nővel, aki csak emlék volt már neki.

Beléptek egy nyaralóforma házba. Az ajtót egy apáca-képü vén cselédasszony nyitotta ki.

- Eredj be, csak eredj be Ábelkám, - mondotta az asszony egy üveges ajtóra mutatva. - Ne kopogtass. Nincs odabe senki.

Ábel belépett. Eszter egy percre kivül maradt, - bizonyosan konyhai rendelkezés végett.

Ábel addig körülszemlélődött a szobában. Megismerte a régi meggyszin-plüs székeket, a fara­gott pohárszéket, az aranyozott lábu szalonasztalt. De hogy megvénültek a butorok is! A plüsbe foltokat rágott a moly. Az aranyos lábu asztal vörösre hámlott.

Az ablak-fülkében már ott volt a teriték egy teaasztalkán. Egy teriték. Mellette üvegkancsóban viz és egy zsemlye.

Ábel tovább nézgelődött. A falon négy nagy olajfestésü arckép: Eszter fekete selyemruhában és egy rövidnyaku csontos arcú leány csipkés sárga selyemben. Mily csunya leánynyá fejlődött! A leány mellett az első férj, az összenőtt szemöldökü és tüskés haju komor ember. Eszter mellett a második férj, beretvált arcu kos.

De ő csak Esztert nézte. A kép abban az időben készülhetett, mikor elváltak. Csak éppen hogy nyájasabban néz onnan a falról.

Egy sor apró olajkép függött a nagy képek alatt. Egy szőkeszakálu ember szinte kiviritott közűlök. Ábelnak hogy odatévedt a tekintete, a szive is eldobbant.

Az ő arcképe volt.

Közelebb hajolt, hogy lássa a képet. Megismerte, hogy fényképről készült. A szőkesége sárgább volt, mint ahogy ő emlékezett magára, dehát a kép mégis őt ábrázolta, s ez a látvány a szivére olvadt. Nézte aztán a mellette függő képeket is: azok is olyan korú fiatal emberek, - ki szőke, ki barna, ki bajuszos, ki bajusztalan, de mind harminc év körül való, s három katonatiszt. A fejét rázta: nem tetszett neki.

A szoba sarkában magas zöld cserépkályha lehelte a meleget. Ábel odaállt és reá tapasztotta fázó két kezét. Közben bekandikált a másik szobába is, amelynek félajtaja tárva állt. Magá­nyos rézágy, fölötte fekete feszület, és egy nagy szines Mária-kép, Bugrónak az a képe, amely a holt gyermeket gyászoló anyát ábrázolja, amint vigasztalást kér Máriától. Almaszag illato­zott mind a két szobában.

Eszter mosolyogva tipegett be, s mind a két kezét nyujtotta Ábelnak:

- Isten hozott! valóban Isten hozott!

S gyöngéden megölelte, arcát egy percre a mellére hajtotta.

Ábel meghatottan nézett reá. Az emlékek olyan kavarodással rohanták meg a szivét, hogy nem birt szólani.

Leültek a kopott plüs-székekre, talán ugyanazon székekre, amelyeken az utolsó estén ültek. Eszter a szemét törölgette: elő-előcsillant egy könnycsepp a pilláin.

Elmondták egymásnak, mi történt velök mióta elváltak.

- Hát tudod hogy én férjhez mentem, - kezdte Eszter. - Igen megharagudtam akkor este reád, s azonnal irtam a doktornak, aki a férjem halála után udvarolgatott. Nem szerettem őt, de lásd igen fájt... Még az nem fájt annyira, hogy a feleségedtől és gyermekedtől nem válsz el az én kedvemért, de az nyilallott belém, mikor te fontolgatva azt mondtad: Férjhez kellene menned, de kihez? Az a kihez fájt, hogy éppen tetőled hallom. Igazságtalan voltam és vak, most már elitélem magamat érte. De akkor... Aztán mikor már a doktor nagysebten eljegyzett, szerettem volna kibontakozni. És vártalak, hogy eljösz, és összeszidsz, vagy mentegetődzöl, vagy akármit csinálsz is, de legalább megbékülünk, és élek tovább is özvegyen, és boldogan ha hetenkint csak egyszer látlak is. Te azonban nem jöttél...

- Hát...

- Láttad a képedet? Irén festette, szegény boldogult jó Irénem.

- Láttam. De ki az a többi fiatal ember?

- Irénnek az udvarlói. Mindnek megnagyíttatta a fényképét, és ő aztán szinezte. A tied a legsikerültebb, csak kissé sárgább, mint voltál.

Elmondta aztán, hogy a második férj egy zágrábi kórházban vállalt állást. Eleinte igen szerető férj volt, később azonban...

Eszter beszéde itt megtört. A szeme pillája félig összeereszkedett.

- Később azonban, - folytatta - megmondom neked... miért is hallgatnám el... eldurvult. Az első férjem... hiszen tudod milyen volt, de durva nem volt soha. A második... ha rossz kedve volt, úgy bánt velem... Meg is ütött egyszer. Pofon ütött...

- Ejnye disznó gazember! - hörkent fel Ábel. - Dobd le onnan a falról!

Eszter vállat vont.

- A házasság az égben köttetik. A rossz házasság is. Mégiscsak uram volt...

- És a leányod? Hogy is hivták?

- Irén. Hát Irén férjhez ment egy közöshadseregbeli kapitányhoz. Wassermann nevü német emberhez. Annak nincs itt a képe.

Ábel hümmentett.

Eszter megértette:

- Jó családból való ember volt, - mentegetődzött, - és Irén már akkor elmult húsz éves. Nem várhattunk tovább, mig előjön az ismeretlenség homályából valami magyar ember. Gondolhatod, hogy csak muszájból adtam németnek. Mennyire szeretett téged Ábelkám! Emlékszel rá? Egy hétre az után a szomoru est után egyszer ketten ültünk a kandalló előtt. Ő a porcellán macskával játszadozott s egyszercsak a térdemre könyökölt és rám nézett:

- Anyácskám mért nem jön hozzánk Ábel bácsi?

Az asszony mélyen sóhajtott és a fejét rázta.

- Mily gyönyörü leánynyá fejlődött: ha láttad volna! De nem hozzám hasonlitott, hanem az apjához. A természete is olyan volt: hideg és vakmerő. A kapitányhoz csak boszuból ment férjhez. Egy hadnagyot szeretett volna, egy bárót. Annak sincs itt a képe. Szép fiu volt, csak kissé hebegett. Hát azt szerette. De valamin aztán megkülönböztek, - mint mink. Csakhogy ők aztán megint megbékültek. De már akkor késő volt. És tudod mi vége lett az én szegény egyetlen leányomnak? A kapitány agyonlőtte.

Ábel elhőkölt:

- Mért?

Eszter sokáig tartotta a zsebkendőt a szemén.

- A báró miatt, - rebegte aztán. - A bárót is agyonlőtte.

Közben a szakácsasszony megszélesitette az asztalt és másik teritéket is tett reá. Egy üveg sört és egy üveg bort állitott a vizes kancsó mellé.

Ebédközben aztán Ábel beszélte el, hogy neki három fia volt. Mind a hármat fölnevelte húsz-huszonegy éves koráig, s mind a három tüdőbajban pusztult el. A feleségét is az ölte meg. Csendes élete volt vele.

- Persze, - fakadt ki Eszter. Teveled csöndes élete lehetett. Ahogy ő akarta...

- Hát az igaz, hogy kerültem a perpatvart. De igazán mondom Eszter, nem volt rossz asszony. Csak éppen hogy könnyen kifolyt a pénz a kezéből. Nem volt neki elég soha a pénz hónap végéig. Beh jó leves ez.

Borsóleves volt, de borsó nem úszkált benne.

Eszter mosolygott. Megizlelte a levest.

- Szegedi asszony a szakácsom. És mondd Ábel: szeretted, igazán szeretted azt az asszonyt?

Ábel egy késhegynyi paprikát vetett a levesbe.

- Megszoktam.

- De úgy nem szeretted, mint ahogy engem szerettél... leánykoromban?

Ábel gondosan kavargatta a paprikát.

- Az volt a szerencsém, különben vele is olyan szerencsétlenül jártam volna, mint veled. A sors kegyetlen volt irántam. Mindenkit elragadott tőlem akit szerettem. Mindenkit. Még a kutyám is megdöglött. Ámbár igaz: az később volt. Te nem ismerted a kutyámat. Picurka volt a neve.

- Nekem még csak kutyám sincsen.

- Hász most nekem sincsen. Nem is tartok többé.

- Ne is tarts. Utálatos állat.

Hallgattak néhány kanálnyit. Aztán Ábel szólalt meg:

- Azt mondod: szegedi asszony, iszen ez nem magyar leves.

- De huslébe főzte bele a borsót, azért magyar. Jó még a fogad Ábelkám?

E szomorúságokkal elegyes beszélgetés közben jóizüen evögelődtek-ivogalódtak. Leves után rántott csirkét ettek. Eszter a két combot, mellet Ábel tányérára tette. A salátára bőven csor­gatott olajat. Sört és bort is töltött neki. Végül a szakácsasszony négy szelet mogyoró-tortát vitt be. Látszott, hogy akkor hozták a cukrásztól.

- Bocsáss meg, hogy ily gyenge ebédre fogtalak el, - mentegetődzött az asszony, - de lásd nem is álmodtam...

- De kérlek, - szólt Ábel, - hiszen ez pompás ebéd! Te azonban alig eszel valamit, Eszterkém.

Az öregasszony szeme pillája megrezdült a neve említésére. Mily rég volt az, mikor így hallotta a nevét. A két ura csak Esztert mondott, Eszterkémnek nem hivta senki, csak Ábel.

Felkönyökölt az asztalra, és hervadt fehér kezére támasztotta az arcát. Rámélázott Ábelra.

- Hol lakol?

- Budán, - felelte Ábel a tortát aprózva.

- És hogy lakol? Hány szobád van? Ki visel rád gondot?

- Csak kettő. Van egy bejáró asszonyom, aki takarit, meg megkeféli a ruhámat.

- És miből élsz? Van vagyonod?

- Van valamelyes. Nem sok. Öt-hatezer korona. Nem is kell több. Kapok nyugalomdíjat. Azt se költöm el.

- Én is úgy vagyok. A második férjem után kapok özvegyi díjat három ezer koronát minden évben. A vagyonom bizony... tudod az átkozott vagyon, az bizony megcsappant. Elkártyázta a katona. De nekem elég ami maradt. Sőt egynehány száz forintot az árva leányok házának is juttatok minden esztendőben.

S könnybe lábadt szemmel folytatta:

- A házassági fundusba adom, hogy ahhoz menjenek férjhez, akihez akarnak.

Fehér zsebkendőt vont elő a zsebéből, és fölitatta egy mozdulattal a könnyeit.

Aztán megnyomott egy csengőgombot az ablakfalban. A cseléd kihordta az edényt és kis csésze fekete kávét tett a másik asztalra.

Ábel kezet csókolt az asszonynak.

- Jó ebéd volt kedves, igen jó. De ez igazán különös, hogy...

S elővonta a szivartárcáját.

Eszter azonban lefogta a kezét:

- Várj, várj. Nálam is van egy szivarod.

S a régi-módi körtefa-sublóthoz bicegett. Kivonta a felső fiókot, abban megint egy kis fekete fiókot. A kis fiókból kivett egy kis gyöngyházas japáni skatulyát, és a skatulyából meg még egy tenyérnyi selyempapírosból egy sárga bőrtárcát.

- Ismered?

- Nem.

- Nézd ezt az ezüst lapot. Sokszor elolvastam az iratát. Sokszor.

- Nini! Hát nálad maradt?

- Nálam. Benne van egy szivarod is. Lásd éreztem, hogy ezt a szivart még elszivod.

Ábel nevetett. Fölnyitotta a tárcát. Egy pöttyös kubaszivart látott benne.

A fejét csóválta. Mosolyogva nézett Eszterre.

- Hogyan van, - mondotta, - hogy nem kerestél meg engem, mikor a fővárosba visszatértél?

Eszter lesütötte a szemét:

- Azt hiszed nem kerestelek? Pedig csak látni akartalak, meglátni messziről... Bemenni hozzád nem mertem volna.

- Bizonyosan nyáron kerestél.

- Nyáron.

- Persze, persze. Tavasszal én mindig falun lakom. Hol Verőcén, hol Visegrádon. Ahol éppen lakást kapok. Node ez kedves, hogy mégis találkoztunk!

S ahogy az öregasszony mellette ült a karosszékben, rátette a kezét a kezére.

Eszter megfogta a kezét és szomorú mosolygással bólongatott:

- Találkoztunk.

Hallgattak egy percig. Aztán a betegségükről beszélgettek. Eszter a reumájáról panaszkodott. Ábel arra jó orvosságot tudott. A menthol-bedörzsölés: másnapra elmúlik.

Ábel viszont a háta fájásáról panaszkodott. Arra Eszter tudott jó orvosságot: jól meggyúrni a hátat alvás előtt.

Közben beesteledett.

Ábel az ablakra pillantott.

- Nini már este van. Ejnye de itt maradtam.

- Hát maradj itt vacsorára is.

- De itt is maradnék, hanem estére a kaszinóban, a budai kaszinóban beszámoló ülés lesz. Választmányi tag vagyok.

- No jó hát akkor nem tartóztatlak. Csak még egy kicsit maradj. Negyedórát vagy félórát. És holnap...holnap gyere el megint. Eljösz ugy-e? Délben. Aztán ha szép napos idő lesz, kocsikázzunk ki együtt...

- Szives örömest. De mehetünk tán villamoson is.

- Mehetünk kocsin is. Budára... ha neked is kedves...

- Budára? - kérdezte Ábel tréfás megijedéssel. - Csak nem akarsz tán táncolni?

- A Zugligetbe gondoltad? Nem oda.

- Azért. Mert én már... az én lábam már nem táncol.

- Enyém se. Oda gondoltam, ahol először beszéltünk... Nem tudom áll-e még az a kis villa ott az út mellett?

- Bizonyosan. No ez kedves gondolat Eszter. Visszaérezzük magunkat a multba Eszterkém.

- És ha még ott az a szikla...

- Együtt nézzük ismét Eszterkém a nap fölkeltét. Ámbátor...

Eszter szomorún mosolygott:

- A nap nyugvását édes Ábelkám.

VÉGE.