VI.

Aztán a barátságuk ismét a régi Csendes tengeren vitorlázott.

Ábelnak akkor már minden szerda délutánja szabad volt. Az asszony a hét többi napján úgy viselkedett otthon, hogy gyanut ne keltsen. Ha valahova ment, csak az anyjával vagy Lidi nénivel ment. Könnyű volt hát szerdán délutánonként egy-egy kis időre átfutnia a Muzeum­kertbe.

Mindig azt az órát választotta, amelyben a férje a Rókus-kórházban hivataloskodott, s mindig mintha valamelyik közeli boltba menne le ötpercre. Az ötpercből néha két óra is lett, de az nem keltett gyanút otthon. Tudták, hogy csevegő természetű. És Eszter el is mondta, hogy ezzel vagy azzal az asszonynyal miket beszélt.

Pedighát Ábellal töltötte ő azt az időt.

A Muzeumkertbe jobbára a köznép járt akkoriban, meg a környékbeli gyerekek. Ők ketten elhú­zódtak egy csendes padra, többnyire a Kisfaludy-emlék alá, és nézték egymást, beszél­gettek.

Ábel sokszor eltünődött, hogy mi köti őt egy olyan asszonyhoz, akinek a sorsa más férfihoz van kötve s aki abból a kötelékből nem is oldózkodik, nem is oldozkodhatik: minden méze azé a másik férfié, - az övé csak üvegen át. Mi köti hozzá? Nem talált reá választ. Eszter kedves volt neki. Szerette nézni, szerette hallgatni. Az asszony érdeklődött minden ügye iránt, és őt is érdekelte, hogy hogyan él az asszony? micsoda gondjai vannak? micsoda boszuságai? micsoda örömei? micsoda gondolatai?

Mert az asszony mindent elcsevegett és mindent kérdezett.

A lobogó láng gyöngéd testvéri érzéssé szelidült bennök lassacskán. Ábelnak nem volt senkije az anyja eltávozása óta ezen a Földön, hát jólesett neki, hogy valaki érdeklődik az élete folyása iránt. Testvére se érdeklődhetett jobban.

- Hogy viselkedik a gazda? - kérdezte egyszer Eszter.

- Egyre több terhet rak rám, - felelte Ábel, - most már nekem kell fogadnom a segédeket is, én vagyok értök felelős. Üzlettárs vagyok…

- Haszon felezése nélkül.

- Krajcárkaparó fösvény medve.

- Szegény Ábelkám. Ne zugolódj azért rá. Az életed egyszer majdcsak megkönnyebbül. És ha éppen valami pénzszükség szorítana...

- Nem, köszönöm, annyira én soha nem jutok. Nem iszok, nem kártyázok. Hát nálatok történt‑e valami?

Eszter erre a kérdésre mindig fölhúzta a Panaszos malom zsilipjeit. A két vénre panaszkodott, hogy milyen fontoskodók. Hogyan ostobáznak minden más gazdasszonyt. Azt gondolják, hogy a húst senkise tudja megmosni csak ők, a füszeres mindenkit megcsal, csak őket nem, hogy egy ruhát háromszor is megfordítanak, és hogy mindig sokalják azt, amit a férje őrá költ.

- De én nem türök tovább! - lázadozott az esernyő hegyével böködve a földet, - a férjem elé állok, és kivágom a kérdést, hogy én vagyok-e az asszony a háznál?

Akkor aztán Ábel csendesítette Esztert:

- Türelem, türelem Eszterkém. Ha a békességet boltban árulnák, aranyon is meg kellene vennünk. Látod az én boldogult apám mondott nekem valamit, amit sohase felejtek el. Mikor Kufsteinba vitték, szabad volt vele egy órát töltenem. Az anyám is ott volt szegény. Akkor mondta, hogy valahányszor felindul a magyar ember, jól tenné, ha inkább egy meszely vérét eresztené ki, mintsemhogy cselekedne. Ha április 14-én reggel minden országgyűlési képvi­selőn eret vágtak volna, nem mondták volna ki a trónfosztást, nem következett volna ránk a muszkatábor. Azt a trónfosztást akkor cselekedték volna meg, mikor már győztek.

- Okos ember lehetett az a te apád.

- Az volt, ha nem is afféle könyves tudós. De látod, azóta ha valami felizgat, megharagít, mindig arra gondolok, hogy egy messzely vért kellene a karomból kicsapolnom.

Eszter nevetett:

- Hát mikor én férjhez mentem, akkor is arra gondoltál?

- Arra Eszter, bizonyisten arra. És ha arra nem gondoltam volna...

- Beszélj bizalmasan.

- Nem tudom mi történt volna velem Eszter. Olyan voltam mint az agyonvert ember, akiben már csak pislog a lélek. És egyetlen gondolatom az az óhajtás volt, hogy bárcsak meghalnék.

- Szegény Ábel.

- De apám szava jutott az eszembe, s mintha erre valósággal eret vágtak volna rajtam, nyugodtabban gondolkodtam.

Eszter rátette a kezét Ábel kezére, és könnyes szemmel nézett reá.

Így találkoztak ők minden szerdán, s így biztatgatták egymást.

A férjével Eszter megvolt jó egyetértésben, de a lelki egység hiányzott a házasságukból. A doktor gyengéd volt iránta, mint valami gyermek iránt, de a lelke elburkolt maradt előtte. Eszter sose olvashatta le az arcáról, mit gondol. Soha nem tudta a szándékait, gondjait, örömeit, bajait. Olyan volt mint az ismeretlen ház, amelynek csak egy-két szobája van nyitva. Mi van a belső szobákban? sohse tudható.

A jó házastársak úgy forranak össze, mint az ojtott ág a törzszsel. A léleknek is megvan a maga vérkeringése. A jó házastársak vére-keringése egy.

És ez az egység különbözteti el az anyóst is a vőtől vagy menytől. Az anyós még mindig magát érzi egynek gyermekével. A másik idegen neki. Akaratlanul is küzd a maga egységéért mind a két fél. És ahol az egyik házastárs az anyjával marad lélekegységben, ott a házasság pokoli szerződés.

De Eszter az anyjával se volt egységben. A házasságra az anyja kényszerítette. De lehet-e kényszeríteni meleget is a szívbe?

Az egységet Ábellal érezte az asszony. Ábel arca nem takart el előle semmi gondolatot. Ha hallgatott is, Eszter tudta mit gondol. A férje előtt neki is voltak titkai, de Ábel előtt nem. Neki mindent elmondott. S ha Ábel annyira testi ember lett volna, mint amennyire nem volt, olyasmiket is kérdezhetett volna tőle, amiket a nők egymás között se igen beszélnek. Ábel nem kérdezett affélét soha.

Egy szeptembervégi napon szerda délután kisírt szemmel s ideges-izgatottan jelent meg az asszony a Muzeum kertjében.

- Eszterkém! Mi bajod?

- Megaláztak! - rebegte az asszony kiomló könnyel. - Megaláztak! Megaláztak!

Aztán hogy az izgalmát elsírta, töviről-hegyire elbeszélte, hogyan történt a megalázás:

- Ma délelőtt elbocsátást mondott az anyósom a cselédünknek, Rózának. Jó lány, csendes kis teremtés, csak kissé szunyók. De hogyisne: este éjfélig is dolgozik, reggel meg már öt órakor fölcsengeti az anyósom és szidja, zaklatja. Szegény leánynak már a szeme pillája is kihúll a sok álmatlanságtól. Mindig vörös a szeme. Hát ma vége a szegődségnek. Ott rídogál szegény a konyhán, s panaszkodik nekem, hogy hova menjen? Így aratás után szinte özönlenek a falusi lányok Pestre. Hol kap helyet? Megsajnálom. Azt mondom neki:

- Hát ne menj el Rózikám, itt maradsz.

Az anyósom erre rám herreg:

- Mit avatkozol az én dolgomba!

- Bocsánat anyám, - felelem - ez az én dolgom, nem a magáé.

- Hogy vóna ez a te dógod!

- Hát hogyne vóna! Hát mi vagyok én a háznál: kanári madár vagy papagáj? Nem én vagyok-e a ház asszonya?

Szó szóba: összecsatáztunk. Az anyám csak kérlelt. Aztán a férjem is délben. De én meg­kemé­nyedtem:

- Mától fogva nálam a kulcs, nálam a pénztár: én vagyok az asszony!

Ábel hüledezett.

- És a férjed? Mit szólt a férjed?

- A férjem az anyjára nézett, arra a konok kálvinista boszorkányra, az meg azt mondta, hogy ha ő egy cseléd miatt megszégyenül, elbujdosik a háztól! És a fiát is leszidta, hogy ő neki már nincs becsülete a háznál, hogy jobb lett volna nem szülnie és mindefféléket.

- No és aztán?

- Aztán az lett a vége, hogy a férjem rámparancsolt, hogy kérjek bocsánatot az anyjától. Rám­parancsolt, mint a kutyára!

S a szava zokogásba fulladt. Az arcát a zsebkendőjébe temette.

Ábel gondolkodott:

- Jól tetted, hogy engedtél.

- De nem tettem jól! - pattant fel Eszter. - Ostoba voltam! Gyenge voltam! Muja voltam! Ilyen megalázás!

Ábel csillapította:

- Mégis tudod ő öregebb. És ha ezzel az ügy elintéződött...

- Így beszélsz? Te is így beszélsz! - toppantott Eszter, - a te gyávaságod az oka!

- Az én gyávaságom?

- Csakis a te gyávaságod! Mert az juttatott engem ide! Ezek közé a pogányok közé! Mert ha tebenned akkor, akkor akarat van, ha te akkor azt mondod nekem: Jössz! Viszlek! Akarom! én nem tudtam volna ellentállni!

- De Eszter!

- Mit nekem szegénység? Mit nekem családi szamárságok? Éltünk volna kenyérhajon, de az én kenyerem lett volna! Laktunk volna pince-szobában, de az az én szobám lett volna! És elvégre is az az anyámnak is kötelessége, hogy a boldogságomat ne ellenezze.

- De Eszter!

- De te gyáva vagy! gyáva! gyáva!

Fölpattant és dühében remegett, szinte lángot fújt.

- Gyáva!

És elsuhogott.

Ábel utána lódult, hogy elérje. De az asszony csaknem futva haladt át a játszó gyermekek cso­portjain. Jobbról-balra lökdöste őket. Mikorra Ábel utólérhette volna, már künn volt az utcán.

Mikorra Eszter hazaért, maga is lehült. Lehült, mint a zivatar, amely eldörögte a villámait, s lezuhintotta a záporát.

Ahogy leszórta magáról az utcai ruháit, mintha a dühét is levetette volna. Nem maradt belőle más, csak a szeme előtt Ábel képe, amint halvány képedezéssel hebegi:

- De Eszter! Eszter!

És akkor a kis madáreszü asszony bánni kezdette a hevességét.

- Milyen igazságtalan voltam!

Meregette a szemét maga elé, mint a dühös apa, aki haragjában agyonütötte a gyermekét és aztán meg világot adna érte, ha föltámaszthatná.

Megfordult és újra felöltözködött.

De az anyós lépett be akkor hozzá, az öreg anyós és könnyes szemmel nyújtotta mind a két kezét:

- Kérlek, ne haragudj! - esdekelt, - én kérlek, a hetvenéves agg nő! Legyen nálad a kulcs, legyen nálad minden! Csak békétlenség ne legyen a háznál!

És megölelte.

- Ne haragudj, ne gyülölj.

- Hiszen nem haragszom, - pillogott megilletődve Eszter.

- A mi családunkban sohase volt zörgés, - folytatta az öregasszony, - a ti családotokban is a szeretet volt az úr a háznál. Ha kívánod, a cseléd is maradhat.

Eszter megcsókolta a kezét:

- Nem, anyám. De fizessük meg egyhavi bérét a leánynak. És csak gazdasszonykodjék tovább. Magának a kisujja is többet ért hozzá, mint nekem mind a két kezem. Bocsásson meg. Ne haragudjon aranyos mamukám. Hiszen én csak azért ingerlődtem fel, csak azért ostobál­kodtam, mert sajnáltam azt a leányt, hogy nem talál most helyet.

Az arcát is megcsókolta.

- Nem történt semmi. Feledjük.

S fogta a napernyőjét.

- A keztyümet, - mondotta, - a boltban felejtettem.

Visszasietett a muzeumkertbe.

De Ábel már nem volt ottan.