VII.

Eszter alig várta a következő vasárnapot.

Minden percben rágondolt Ábelra és nem értette magát, hogy hogyan lobbanhatott fel annyira! Mintha nem is ő szólott volna akkor az ő nyelvén. Dehát ki? Dehát mi? Hogyan van, hogy a harag hevületében olyanokat mondunk, amelyek nem voltak azelőtt sem a lelkünkben, sem a szívünkben? És hogy gyávázta Ábelt, szegény jó Ábelt!

Az a gondolata, hogy Ábelra hárítsa a felelősséget, csak abban a pillanatban villámlott elő. Hiszen ha ő kész volt volna úgy átgázolni a család akaratán, Ábel bizonyára elvette volna. De neki oly lehetetlennek látszott, annyira irtózott attól, hogy az anyja arcát szenvedőnek lássa, hogy csak távoli ködös gondolatokként jelentkezett nála az a vélekedés, hogy hozzámehetne.

Vajjon ott lesz-e vasárnap a templomban? Vajjon mit gondol most, hogy mi az ő szeretete? És az a bizalmas édes testvéri érzés, amely eddig összekötötte őket, mivé válik ezután? Csak mégegyszer meg tudja békíteni, csak mégegyszer beszélhessen vele azon a régi hangon!

A lelke remegett a bánattól, s csak azért nem ment el a könyves boltba, mert attól tartott, hogy Ábelnak a nyakába borul ott az idegenek előtt, vagy letérdel eléje s úgy kérleli meg.

Végre elkövetkezett a vasárnap.

Essős szeles idő. Annál jobb: a templomban kevesebben lesznek, a homály nagyobb.

S Eszter szinte remegve nyit be. Ábelt nem látja a szokott helyén.

A szíve összeszorul.

Beül a hátulsó padba. A pad tulsó végén csak egy betegforma iparosféle térdel. Eszter is letérdel és keresztet vet magára.

De hol járt az ő gondolata az Istentől.

Az orgona megszólal.

Ahányszor az ajtó világossága bevillan, Eszter mindannyiszor hátrapillant. Nem Ábel, ez sem Ábel!

Ujjai görcsösen kapcsolódnak össze. Arcán a halványság egyre fehérebb. Egyszer fölkel és körülnéz. Ábel nincs!

Másnap mingyárt ebédután bement a boltba.

Ábel nem volt ott.

Az asszonyka alig bírta elrebegni a mondókáját:

- A megrendelésem olyan természetű, hogy legjobban szeretném Nyéky úrra bízni. Nincs itt?

- Nincs, felelte nyugodtan a gazda, - beteg.

Eszternek elnyílott a szeme.

- Beteg? - kérdezte aztán ijedt elcsodálkozással, - nem nagyon talán?

- Hideg leli vagy mi...

Eszter nem mert többet kérdezni. Attól tartott, hogy a hangja rezgése elárulja.

- Hát majd egynehány nap múltán megint benézek, - mondotta.

És elsietett.

Tehát beteg! Talán éppen azért betegedett meg... óh szegény Ábel! Bizonyára azért nem jött a litániára se. Mert eljött volna, el. Ábel nem fog őrá haragudni soha.

De hogyan tudja meg most már Ábelnak a lakását?

A rendőrséghez menjen, a lakás-jegyző hivatalba?

Más könyvkereskedésben kérdezze?

Hordárt bizzon meg a kereséssel?

De hátha a férjével találkozik, s a hordár éppen akkor tér vissza?

Föl és alá járt a Váci-utcán, aztán a Vigadó sarkán megszólított egy öreg hordárt:

- Ösmer maga engem?

- Nem, nagyságos asszonyom.

- Hát nézze itt fogok sétálni a Vigadó mögött. Maga bemegy a könyvkereskedésbe és azt mondja: Sürgős levelet hoztam egy úrtól Nyéky Ábel úrnak. Erre azt fogják mondani: Beteg, nincs itt, hagyja itt a levelet. Maga erre azt feleli: Személyesen kell átadnom: Hol lakik? Most következik a fő dolog: maga elhozza nekem Nyéky Ábel úrnak a címét. De vigyázzon: ha nem leszek egyedül, ne közelítsen hozzám. Itt van egy forint, ha történetesen nem leszek egyedül. Akkor aztán holnap itt megint találkozunk ilyen időtájt.

Tíz perc múlván a kezében volt Ábelnak a lakása címe: Városháztere, Zöldudvar, I. emelet, 5. ajtó.

Eszter szinte repült oda.

Az emeleten egy fehérhajú, de arcra fiatal kis gömböc asszony női posztó kalapot vasalt a folyosón. Kérdően nézett reá.

- Nyéky úr itt lakik?

A nő némán mutatott az ajtóra.

- Hallottam hogy beteg, - rebegte Eszter, - remélem nem nagyon?

S aggódó szemmel várta a választ.

- Bizony beteg, - felelte az asszony a vasalóra hajolva.

Aztán kiváncsian pillantott Eszterre.

A doktorné kopogtatott az ajtón.

Gyermekhang kiáltotta a szabadot.

Eszter világos utcai szobába lépett. A szoba egy sarkában felbontott ágyat pillantott meg. Az ágy előtt egy tizenkét éves forma leányka éppen valami rubinszínü orvosságot kevert pohár­ban.

Ábel hőtől pirosan ült inkább mint feküdt az ágyban. A feje be volt kötve. Eszter felé nézett, de a szeme előtt vörös fényhullámok játszottak.

- Ábel, - kiáltotta az asszony. - Nem ösmersz meg?

Ábel behunyta a szemét. Nem felelt.

- Nagy hő van rajta, - mondotta fanyaran mosolyogva a leányka, - azt véli álmodik.

- És orvos nem volt még itt?

- Nem. Ő maga rendelt magának orvosságot.

- Menjen kedves azonnal orvosért. Lakik itt valahol közel orvos?

- A szomszédban.

- Hogy hívják?

- Nem tudom. Olyan öreg...

- Fusson érte kedves. Az édesmama bizonyára megengedi.

A leány vonakodva nézett az asszonyra, aztán Ábelra:

- Nyéky úr nem akar orvost.

- Fusson édes az én felelősségemre!

Megfogta Ábel kezét. Olyan volt az, mint a tűz. Aztán levette a fejéről a kendőt s frisset kötött reá.

- Nem ismersz meg Ábel! Ábel!

- Édes Eszter, - rebegte Ábel szenvedő arccal. - De hány személyben vagy te a világon?

Motyogott, bolondokat beszélt. Aztán elszenderedett.

- Istenem, - sohajtott Eszter, - milyen elhagyatott!

S csak akkor nézett körül a szobában.

Kétablakos utcai szoba volt az, de szegényes: egy vedlett viaszosvászon-divány minden lukszusa, meg egy zöldburkolatu mállott karosszék. Ábelnak már akkor hatvan forint volt a havi fizetése: nemrég költözött oda egy kisebb szobából.

A falon csak egy kép függött, egy ijedt szemü Mária-kép. Az egyedüli öröksége. Elhozta, de még nem választotta ketté.

A kisleány azzal tért vissza, hogy az orvos úr mingyárt jön.

- Kicsoda maga kedves? - kérdezte Eszter a leányt.

A leányka mintha álomból rántották fel, hirtelen készséggel felelte:

- Török Berta vagyok, negyedik osztályos tanuló.

Mindig úgy szokott beszélni ha szólították, olyan rettenve, de okos szemmel, szíves kész­séggel.

- Ismerőse Nyéky úrnak?

- Hogyne. Mióta ideköltözött, mindennap beszélgetünk. Jó ember.

- És maga ápolja?

- Hol én, hol mama. Nincs senkije. A takarító asszony csak reggel járhat fel. Megkért bennün­ket, hogy nézzünk be minden órában.

- Eszerint maguk szomszédlakók?

- Igen. Nem. A szomszédban lakunk, de a mienk ez a szoba is. Mama bérlőnek szokta adni.

- Mama kalapkészítő?

A leányka bólintott.

- Igen. De csak ócska kalapból csinál ujat. Tegnap egy bárónénak is. Igen tetszett a bárónénak.

Eleven kis barna leány volt, soványka, tejképű de pirosfülü. A hajacskájának csak akkora fonata volt, mint a malac farka.

A hivott orvos ekközben megjelent. A fehérhajú asszony is bekisérte.

Leült az ágy mellé. Megolvasta az érverést. Megtapogatta a beteg mellét.

- Ő maga akar így feküdni? - kérdezte Esztert.

Eszter helyett a fehérhajú felelt:

- Ő maga. Azt mondta, hogy nyilallik a baloldala, ha egyenesen fekszik. Mink is aggódunk. Jóravaló ember. Pontos fizető.

Az orvos bólintott. Aztán receptet írt a térdén.

- Nem nagy a baj? - kérdezte félénken Eszter.

- Tüdőgyulladás, - felelte az orvos az írásból felpillantva. - Kegyed a felesége talán?

Eszter összerezzent.

- Nem, de rokona vagyok.

A fehérhajú asszony széket tett eléje.

Eszter bólintással köszönte meg.

Az orvos tovább írt. Nem hallatszott más a szobában, csak az orvos órájának a kecegése.

Eszter aggodalmasan nézett a betegre.

Az orvos megszólalt:

- Borogatást az oldalára, ahol fáj. Aztán rá kell kényszeríteni, hogy ne ülve feküdjön, hanem rendesen. Időnkint mélyen szívja be a levegőt.

- Tüdőgyulladás szeptemberben, - szólt Eszter, - hiszen ilyenkor nem lehet meghülni.

- Bizonynyal mondom, hogy tüdőgyulladás, - felelte sértődve az orvos.

- Hiszen nem azért... bocsánat, - dadogta Eszter.

- Ezt az orvosságot hozassák meg és mikor láza jelentkezik, óránkint egy kanálkával adják be.

Elment. A gazdasszony kikisérte.

Gyászos csend maradt utánok. Eszter a betegre bámult. A leányka mint az ijedt macska Eszterre.

Aztán Eszter őhozzá fordult:

- Hogy is hívják kedves?

- Török Berta negyedik osztályu tanuló.

- Hát nézze Bertácskám, a betegnek ápoló kell. Ki lesz mellette az éjjel?

Berta vállat vont:

- Nem tudom. Talán a takarító néni eljöhetne.

- Tudja hol lakik?

- Itt a szomszédban.

Eszter fölkelt és kiment a fehérhajú asszonyhoz. Valami nevet mondott neki, s komolyan ismételte, hogy rokona Ábelnak. Aztán megkérte, hogy állítson a beteg mellé valakit. Elővett az erszényéből öt forintot, s mondta, hogy holnap ismét hoz pénzt. Könnyes szemmel kérte, hogy ne hagyják a beteget magára.

Azokban a napokban Eszter maga is gyöngélkedett. Sápadt volt, szinte sárga. Hirtelenbajok lepték meg. Csak fölkelt és kifutott. Aztán méghalványabban tért vissza.

- Adjon valami orvosságot, - mondotta a férjének, - gyomorbaj van rajtam.

A férje sohse adott orvosságot a családjának. Csak nevetett, legyintgetett a kezével.

- Minden csekélységre orvosság?

Eszter kedvetlenül ült vissza. Gondolta: - Ha téged Ábelnak hívnának, bizonyára adnál orvos­ságot.

A természete mintha megváltozott volna: olyan ételeket kivánt, aminőket azelőtt nem szeretett.

Egyszer hogy vasaltak, a szenet kivánta meg, hogy roppantson belőle.

A környezete aggódott. A doktor azonban csak legyintgetett:

- Hagyjátok: hadd egyen.

De a nők nem nyugodtak meg. Eszter magaviseletében mindennap volt valami különös. Egy délután sokáig elmaradt. Aztán a következő nap reggelén a piacról tünt el Lidi néni mellől. Délután ismét kapta a napernyőjét: lódult a városba. S másnap délelőtt ez ismétlődött.

Délután már Lidi néni megint lesre indúlt.

Lihegve tért haza: kiszólitotta a doktort a rendelőszobából:

- Tudod, hogy a feleséged kószál?

- Hát aztán? Csak hagyják.

- De nem úgy van. Egyhelyre jár!

A doktor nem értette, csak pislogott.

- Most már bizonyos, hogy van valakije, - lihegte a vénkisasszony. - Eredj a városházterére! A Zöld-udvarba! Eredj azonnal! Első emelet 5. szám. Csak nyiss be!

A doktor kővé meredt: Négy vagy öt beteg várt még reá.

- Pardon, - mondotta nekik, - mingyárt jövök.

Lidi néni párolgó fejjel dőlt be a konyhába, ahol a két mama szilvalekvárt főzött.

- Hát megtörtént! - lihegte, - megtörtént! Előre láttam! Megtörtént!

- Mi történt meg?

- Eszter csalja az urát!

- Eszter? - hőkölt el a kövér asszony. - Nem igaz!

- Lehetetlen! - rebegte a másik.

- Való! Én már rég gyanakodtam! Mindig gyanus, ha fiatal nő magányosan kószál. Temp­lomba, jó, de külön házba, emeletre, ez már gyanús.

- Az én leányom, - rázta a fejét a kövér asszony, - az én leányom nem jár senkihez!

- De jár, - felelte szigoruan az öregkisasszony.

A réklije ujját fölgyürte. És izgatottan keverte a lekvárt, hogy el ne égjen.

A doktor fiákeren robogott a Zöld-udvarba.

Fölsietett a lépcsőn és benyitott.

A felesége ott ült egy ősz asszonynyal és egy kisleánynyal az ágy mellett. Orvosságszag, betegszag, rossz levegő. A beteg feküdt behunyt szemmel, maga-tudatlanul.

A doktor kopogás és köszönés nélkül toppant be. A kalapja is a fején maradt. Megállt a szoba közepén és fagyos szemmel nézett a feleségére.

Eszter felkelt. Amúgy is halavány arca méginkább elfehérült. De nyugodt volt az arca és elszánt.

- Kicsoda ez az ember? - szólalt meg végre Eördögh a betegre mutatva.

- Ez az ember, - felelte fölvillámló szemmel az asszony, - ez az ember Lachapelle Rosalienak a testvére.

És méltóságos-büszkén nézett a férje szeme közé.

A doktor elsápadt. Egy percig megütődve nézett a feleségére, aztán a beteghez lépett.

Megfogta a csuklóját: olvasta az ere verését, megnézte az orvosságot, kitakarta a beteg mellét. És az öregasszonyhoz fordult: a szokott orvosi rendelő hangon szólott:

- Piócát rakjanak a mellére, tízet. Az én felelősségemre.

S még mindig sápadtan, komoly-udvariasan fordult a feleségéhez:

- Hazajösz?

A felesége szótlanul megindult.

A kocsiban se szóltak egy szót se.

Ugyanígy mentek föl a lépcsőn. A doktor az ajtóban szótlanul előrebocsátotta. Odabent szintén szótlanul elváltak: a doktor visszatért a rendelőszobájába a betegeihez.

Kardosné rányitott a leányára, és az ablakba vonta:

- Mit cselekedtél szerencsétlen!

A fiatal asszony arca olyan volt, mint a festett kő: merev és hideg, és fakó. Vállat vonintott:

- Semmit!

- Semmit? Még azt mondod, semmit!

- Semmit anyám, amire a belső kisbíró azt itélné: nem jól van.

- Az a boltos-legény...?

- Beteg. Halálán van. Bár vele halnék meg!

Kardosnénak amúgy is rémült arca mégrémültebbé változott. A kezét összecsapta:

- De az Isten szerelmére Eszter, hát nem gondolsz arra, hogy asszony vagy?

Eszter fájdalmasan sohajtott:

- Tehetek én róla?

Aztán megölelte az anyját:

- Ne aggódjék és ne beszéljen erről többet. Igérje meg, hogy Eördöghékkel se beszél erről semmit. Elvégre is nem tudnak bizonyosra semmit. Ámbár én azt se bánom, ha mindent tudnak is.

- Károly meglepett?

- Nem sikerült neki. A családnál talált. A szeme közé vágtam, hogy... De nem beszélek erről. Térjen vissza a konyhába és hallgasson mint a ponty.

Eszter aztán várta, hogy következik a leszámolás. Kemény elszántsággal készült reá. De a férj a rendelő óráról beteghez ment. Aztán a vacsoránál az volt az első szava, hogy megkinálta a kacsás tállal:

- Végy még, hiszen alig ettél.

Ez annyit jelentett: lássuk: haragszol-e?

Az asszony szótlanul vett ki egy szárnyat.

Tehát nem haragszik, - gondolta az orvos.

Mert ő a leszámolást viszont a feleségétől várta.

De hogy az asszony nem kezdett, ő se kezdett.

Másnap aztán tapogatott ide-oda. Hosszan értekezett Lidi nénivel.

- Szokott-e eljárni a feleségem az én távollétem alatt?

- Nem. Csak most ebben a három napban.

- És azelőtt?

- Soha. Legfeljebb mikor sétáltunk, bement néha egyik-másik boltba.

- Gondolkozzék csak.

- Vigyáztunk reá mindig, nyugodt lehetsz. Azért is rohantam azonnal hozzád, hogy még elején elnyomd a szikrát.

- De hiszen az egy féligholt beteg, - felelte az orvos a levegőbe csapva.

És nem talált magyarázatot.

Különösen az fúrta a fejét, hogy hogyan került össze a felesége a Lachapelle családdal? Hogyan tudta meg? Hogyan került a Lachapelle fiu Pestre?

Az még csak eszébe se jutott, hogy mégegyszer elmenjen a beteghez.

A Lachapelle-ügy tehát maradt hallgatás alá nyomott kellemetlen ügynek. Sem ő nem merte említeni, sem a felesége nem beszélt róla soha.

Másnap a doktorné letérdelt az anyja elé:

- Anyám! Engedelmeskedtem a halottaknak: odaáldoztam nekik az életemet. Engedelmesked­tem magának is: feláldoztam a boldogságomat. De az az ember beteg! Beteg az, aki nekem legkedvesebb a világon.

Az anyja szeme elnedvesült:

- Mit cselekedjek?

- Menjen el hozzá. Nézze meg, hogy van? Én nem birom meg, hogy mégegyszer kard kard ellen, szembe álljak a férjemmel, ha már férjem. Ápolja, gondoskodjék róla, hogy szükséget ne lásson. És ez a mi titkunk anyám, a mienk, kettőnké!

A kövér asszony tétovázva állott:

- Hát még mindig... Hát nem birod elhagyni, elfelejteni?

Eszter ingerülten rándult meg.

- Rögtön magam megyek, ha...

A kövér asszony odaidőzött másfél óra hosszáig. Azzal tért haza, hogy Ábel éjfélután két órakor fordult át a válságon. Az orvos azt mondta, hogy meg fog gyógyulni.

Attólfogva aztán Kardosnénak mindennap el kellett mennie délelőtt, délután. S mindennap vitt egy szál fehér rózsát.

A beteg eleinte nem igen beszélt vele. A fehér rózsát a kezébe vette, megszagolta, s a kezében tartotta. Csak amikor magukra maradtak, ennyit kérdezett:

- Eszter küldi?

- Ő, - susogta ijedt szemmel az asszony, - de ne mondja senkinek.

Mikor aztán a beteg épülni kezdett, az asszony megfogta az alkalmat, hogy a szivére beszéljen:

- Lássa Nyéky úr, az én leányom boldog volna, ha maga nem élne Pesten.

Ábel hitetlenül nézett reá.

Az asszony folytatta:

- Az ura a legjobb ember a világon. Más ember, ha úgy rajtakapja a feleségét, mint ő, hát megöli. Olvastam én már az ujságokban olyat, hogy a férj megölte a feleségét.

- Nincs joga rá! Senkinek. Mit tett az az ember?

- Egy rossz szó nem sok, annyit se szólt.

Ábel elgondolkodott.

- Mihelyt felépülök, elmegyek Pestről, - mondotta csüggedt fejjel.

Ezt aztán Kardosné megujságolta a leányának.

Eszternek egyszerre szükké vált a szoba. Öt hete, hogy nem látta Ábelt, s vasárnap délután őrizetlenül járhatott a Szervita-templomba.

Felöltözött és fogta az imádságos könyvét.

Azon a napon rút őszi esső pacskolta az ablakokat. Az öreg nők mind otthon maradtak. Őt sem akarták bocsátani. De ő nem is felelt. Rohant egyenesen Ábelhoz.

Ábel már az ablaknál ült és egy piros táblás Bädeckert olvasott. A szoba közepén az asztalon kettényitott koffer, szanaszét mindenféle ruha, fehérnemü, köpönyeg, mellények.

Ábelnak csak lehullt a könyv a kezéből, sugárzó szemmel nézett Eszterre.

- Angyali látogatás.

Eszter melléje ült és átölelte:

- Csakhogy látlak, csakhogy látlak!

- Vártalak, - felelte Ábel boldogan, - ma reggel izentem anyádtól, hogy jőjj el, bizonynyal jőjj el.

- Nem mondta meg.

- Nem? Csodálom. Ámbár igaz, hogy nem igérte. Hát Eszterkém ütött az óra!

- Micsoda óra Ábelkám?

- A szabadulás órája! Nézd.

Belemarkolt a zsebébe és egy marok aranyat tartott Eszter elé. Belenyúlt a másik zsebébe és megint egy marok aranyat vont elő:

- Tartsd a markod! A tiéd!

- Nem, nem kell. Hol vetted?

- Gazdag vagyok Eszter! Gazdag! A mennyország kulcsát lenyújtotta az Ég! Fogd: tartsd hát a kezed. Itt is van még, itt is.

- Mi történt veled?

- Hát lelkem, megkaptam az örökségemet.

- Örökségedet?

- Azt. El akartam menni Pestről ki külföldre. Aztán, hogy a Mária-képet is el akarom vinni, lebontottam a rámáról. Összegöngyölve akartam elvinni. Hát mit találok a két vászon között? Mindenféle papirost. Nézem: mifélék? Hát részvények, bányarészvények. Jók! A rámában is valami nehéz. Nézem: két üvegcső. Bele van vésve a rámába. Negyvennyolcas aranyak! Ezek voltak a két üvegcsőben.

Eszter leöntötte az aranyakat az ablak párkányára. Bámult, örvendezett.

- Hálistennek Ábel! Megsegített az Isten!

És a nyakába borult.

- No, - mondotta Ábel - hát most már Eszter az enyém vagy. Az enyém. Holnap megindítod a válópert, aztán végre-valahára...

Eszter búsan nézett reá. Sohajtott.

- Nem lehet Ábel: hát nem látsz! Nem látod, hogy a karcsuságom... az ördögé!