VIII.

Ábel kiment Berlinbe. El se búcsuzott. Ment azon betegen. Eszter az anyjától tudta meg, hogy elutazott s hogy azt igérte, írni fog. A levelet Töröknének küldi kettős borítékban.

S következtek a levelek:

Berlin, nov.3.

Édes jó Eszterem!

Bocsáss meg, hogy búcsuzatlanul távoztam. Nem birtam volna elmenni, ha a te kedves arcodat fájdalmasnak látom. Azért jöttem ide, hogy távol legyek tőled, tőled, akihez legközelebb van mindig a lelkem.

Mingyárt az első napon beiratkoztam magántanulónak egy gimnáziumba. Nem akarok többé könyvkereskedő lenni. Nem mintha gyűlölném azt a foglalkozást, hanem az az örökös lekötöttség, az a reggeltől estig való rabság, még hogyha a magam gazdája vagyok is, az nekem elviselhetetlen.

Itt jó kis csendes kerti szobám van. Ablakomba bekandikál az akácfa lombja. Nem tudom, hogyan szokom meg, hogy téged vasárnaponkint se lássalak. De meg kell szoknunk, mint azt a gondolatot, hogy egyszer meghalunk.

Írsz nekem? Áldjon meg az Isten, ha írsz! De gondold meg, hogy a te életed a mostani állapotoddal nagy változáson megy át: azt gondolom, hogy te most már szíveddel, lelkeddel egybe-olvadsz a férjeddel. Szeresd őt amennyire csak lehet és feledj el engem, mint egy elviselt ruhát.

Az utolsó rózsát amit küldtél, elhoztam. Csókolom a kezed helyett.

Ábel.

Pest, nov.15

Édes Ábelkám!

Hogy tudtál elmenni búcsuzatlanul! Ki tudja mikor látlak viszont. Legalább az én kéz­szorításom lett volna az utolsó melegség, amit Magyarországból elviszel magaddal.

És hogy elmentél, oly gyönge egészséggel! Oh mennyire elbúsított a távozásod! Egy hétig sírtam. Az a gondolat fájt, hogy közénk mindig új falakat épít a sors. A férjemhez egy hétig nem szóltam semmit. És gondolkodtam, hogy a te óhajtásod szerint lehetett volna-e határoznom? Természet ellen való őrültség lett volna, hogy ilyen állapotban házasságot bontsak: s neked szüljem meg Eördögh gyermekét. Várjunk. Az élet tele van csodás véletlenekkel. De minden megváltozhatik, csak a szívem nem.

Írd meg, hogy vagy? Ne élj magánykodó életet. Járj el néha mulatságokba. És írj mindent, mindent, hiszen tudod, hogy engem minden érdekel, ami teveled kapcsolatos.

Isten veled Ábel! Isten veled!

Érezd itt, hogy a gondolatom homlokon csókol téged.

E.

november 25.

Kedves Eszterem!

Vettem tegnap egy könyvet, amelyben a te állapotodról olvashattam. Azt mondtad egyszer, hogy nevet a férjed, ha valami baj ér. Hát arra gondoltam, hogy elküldöm neked a könyvet. Megceruzáztam benne egynehány sort. Legjobban azt, hogy mozogj a levegőn akár jó az idő, akár rossz. Továbbá, hogy ha valami különöset kívánsz enni, csak egyél bátran, mert van abban valami, ami a mostani állapotodban hasznos. Sört is igyál, ha jólesik. Azt mondja a könyv, hogy tápláló ital.

Az életem csendesen folyik. Napestig tanulok, csak délutánonkint sétálok egy órácskát.

De a gondolataim többet sétálnak tekörülötted. Mintha az én betegem volnál, mintha rám volnál bizva az Égtől, hogy felelős vagyok teljes életedért.

Á.

december 20.

Kedves Báránykám!

A könyvet köszönöm. Elolvastam. Bölcs könyv ez és igazán sok jótanács van benne. A férjemnek is megmutattam. Azt mondta: Szamárság! De ő minden orvosi munkáról így nyilatkozik és minden orvosról.

Máskülönben annyira figyelmes irántam, hogy szinte szerelmes belém. Mindig elkisér, ha sétálni megyek és takargat, babusgat, kedveskedik.

Pedig megirom neked Ábel, hogy sohse voltam olyan rút mint most. Szégyenkeznék, ha látnál.

Az anyósom beteg. Máskülönben megvagyunk. A kritikus napot április közepére várjuk.

Boldog karácsont édes Ábelem! Menj el valahova társaságba. Karácson estén pont kilenc órakor nézz az órára és érezd, hogy reád gondolok.

Csókollak testvéri szeretettel:

E.

december 26.

Édes!

Karácson estéjét óhajtásod szerint társaságban töltöttem. Egy magyar család van itt, egy festő családja. A szomszéd házban laknak.

Ugy ismerkedtem meg velök, hogy a család feje Erdőssy Miklós úr összeveszett a házi úrral és a szomszédház folyosóján pogányul káromkodott.

No sohse hittem, hogy a menydörgősménkü emlegetése kedves lesz valaha a fülemnek. Fölmentem hozzá és bemutatkoztam. Felesége és egy férjhezmenő leánya is van. Meghivtak karácsonestére. Velök töltöttem.

De ahogy ott ültünk a kétaraszos karácsonfa mellett, mindig rád gondoltam és kilenc órakor alig birtam visszatartani a könnyeimet.

Azt irod, hogy elrútultál. Én csak azt érzem, hogy ez fáj neked. Mert én sohse láttalak rútnak és el nem képzelhetem, hogy milyen vagy, mikor rút vagy?

De mért nem is lehet az emberi arcot a tükörbe belefogni? Hogy mindig láthatnám a te édes kis rút arcodat.

Itt Berlinben most erős a hideg. Bizonyosan Pesten is. Vigyázz, nehogy a sikos kövezeten táncolj.

Szilveszter estéjét ismét Erdőssyéknél töltöm. Éjfélkor boldogságot kivánunk egymás­nak. És én egy gondolatban Neked a legtöbbet.

Á.

január 8.

Édes Bujdosóm!

Örülök, hogy olyan jó emberekre találtál. Írd meg, hogy milyen az a leány? Művelt-e? kedves-e? szép-e? hány esztendős? És hogy mi a neve?

Ne mosolyogj: bizony mondom, hogy szeretném, ha mentül többet beszélnél vele, ha össze is barátkoznátok, - ha lenne melletted egy szív, amely helyettesítené az enyémet. Hiába most már: olyan vagyok, mint a könyvből kiszakított lap, amelyet más könyvbe ragasztanak bele.

Az élelmezésed jó-e? Gondolnak-e veled? Nem hideg-e a szobád? Vigyázz: meg ne hülj! A hideg mindenkinek árt, de neked kétszeresen. Ámbár remélem Erdőssy kis­asszony bőven sugároz reád meleget...

E.

január 18.

Kedves Betegem!

A kérdezett kisasszonynak Örzsike a neve. Barna mint te vagy. Náladnál valamivel kisebb. Kissé nagyfejü, de az arca akár a milói Vénuszé. Sajnálom, hogy ritkán beszél­gethetek vele. Vőlegénye van: egy magyar vasuti mérnök. Engem a sors arra választott ki, hogy csupa olyan leányokkal ismerkedjek össze, akiknek vőlegényük van. Mához egy hétre lesz az esküvőjük.

És így következtek aztán is tíznaponkint a levelek.

Március végén Eszter arról értesítette Ábelt, hogy az anyósa meghalt. És így végezte a levelét:

„Nem tudom, hogy azon a válságos napon nem utazom-e el én is az anyósom után? Fiatal asszonyok sohse tudhatják, hogy fölkelhetnek-e az első gyermekágyból.”

Abban az időben még sok helyen foglalkoztak az asztaltáncoltatás csodáival, s néhol még tudományosan is vizsgálták. Erdőssyék házában egy természettudós lakott. Az is kutatta a titkot, Erdőssy is. Magyarázzák emberi mágnességnek, idegrezgésnek, vérkeringés izgalmá­nak, de bizony ma sincs még annak megfejtése.

Erdőssyéknél esténkint megindult a háromlábu arasznyi kis asztal és írt.

És csodálatos válaszok jelentek meg a papiroson.

Ábel eleinte a festőre gyanakodott, hogy az pajkoskodik a némettel, hiszen azért is múlt divatja az asztaltáncoltatásnak, mert minden társaságban akad valaki, aki szivesen nevet a markába. De egyszer az ő keze volt az asztalkán s az asztal azonnal megindult. Látszott, hogy ő a társaságban a legjobb médium, s ő maga csodálkozott ezen legjobban.

Egy áprilisi estén is az asztalkára teszi a kezét, s néz a többire: várja, hogy mit kérdeznek?

Az asztalka inog és mozog. Ábel fölemeli, hogy mi jegyeket irhatott, holott még semmitse kérdeztek?

A papiroson girbe-görbe vonalak látszottak, de tisztára olvasható volt ez a szó: Eszter.

- Ki az? - kérdezték Erdőssyék.

Ábel elhalványult.

- Egy ismerősöm.

De aztán a fejét rázta:

- Bolondság. Ez a szó gyakorta eszemben van és írni is gyakorta leírom. A betegségem óta ideges vagyok. Bizonyára magam írtam le akaratlanul.

Mégis hogy hazaért, igen elgondolkodott.

Hideg áprilisi nap volt az, még hó is esett. A kályhájába begyujtott, hogy ne kelljen hideg szobában vetköződnie.

S ahogy ott ült a karosszékében, a kályha előtt, félig ébren, félig szendergőn, ugy rémlett neki, mintha valaki a nevén szólítaná:

- Ábel...

A szempilláin át opálszín női arcot látott, Eszternek az arcát. De csak olyan volt az, mint a füst, olyan lengő, bizonytalan.

- Ábel...

Ábel érezte, hogy haj simul az arcához. Érezte a selymét, a melegségét, az illatát annak a hajnak.

- Ábel...

Akkor megnyitotta a szemét.

Senki.

A kályha halkan mormol. A lámpás is ég.

Ábel bámult.

Ha megvizsgálta volna a karosszéket, ott látta volna a prémes kabátját. Odadobta, mikor hazaérkezett, s hogy elszendergett, az arca ahhoz hajlott.

De Ábel nem vizsgált semmit. Nyugtalanul bámult a lámpása lángjába. Az arca színe elhal­ványult.

Fölkelt. Föl és alá járt a szobában. Aztán sohajtott.

Levetkezett.

Lefeküdt.

De csak könyökölt a párnán s maga elé bámult. Egyszer aztán kilódult az ágyból. Megnézte az óráját. Megnézte a vasuti járatrendet.

Éjfélre künn volt az állomáson.