X.

Visszatért Berlinbe.

Esztertől két hónap múlván érkezett csak egy rövid levélke.

„Lányom van, Isten ajándéka. Sorsnak kárpótlása. Levelet nem kaptam tőled március óta. Beteg vagy-e? vagy anyám elsikkasztja a leveleidet? Vagy Törökné megbizha­tatlan?

E.”

Ábel eltünődött: egy anya aki most kel föl a betegágyból, először is neki ír, a Senkinek. Hát ki ő most már neki? Hiszen ha valaki anya, minden gondolata a gyermekéé. Rossz anya volna? Elképzelhetetlen. Hiszen leánya lett neki. A leány kétszeresen kedves minden anyának.

Nem felelt. Mit is feleljen? Ha Eszter a feleletet várja, úgyse őrá gyanakszik a levél elmara­dásáért, hanem a két öreg asszonyra.

Jobb, ha lassankint közéjük száll az idő s elfelejtik egymást.

Mégis sokszor eszébe jutott. Képzeletében látta, hogyan dajkálja a gyermekét, hogyan vonja a lábára az első cipőcskét, hogyan örül a mosolygásának, hogyan megy vele először sétálni, bizonyára a Múzeum-kertbe.

Szeretett volna mégis ott lenni, az első sétán, amikor a nap először süt Eszter halvány arcára. Szerette volna a karját nyújtani, hogy rátámaszkodjék. Szerette volna látni, látni.

Dehiszen ha odamenne is, ott a férj. Az vezetgeti, az ül mellette, az vigyázgat rá, arra mosolyog, annak beszél, azzal eggy az élete.

Hát nem írt, nem írt. De sokszor ha rágondolt, mély zúgás támadt a szívében, mint mikor a malom kerekére ráeresztik a vizet. Az élet csupa igazságtalanság. Mért kellett annak a nőnek ahhoz mennie, akit nem szeretett! S még az ilyen házasságot gyermekkel erősíti meg a Sors!

Valóban azt kell hinni, hogy a Föld a Végtelenség számüzöttjeinek a telepe. Lelkek vagyunk. Bele vagyunk láncolva egy hús és csont épületbe. Nem gondol velünk ezen a Földön az Ég.

Minek lett volna ezeket a gondolatait papirosra is leirnia s elküldenie?

Künn maradt s tanult. Minden évben elvégzett két osztályt. Az érettségit is letette.

Akkor aztán arra gondolt, hogy mi legyen? Künn maradjon-e külföldön? vagy hazatérjen abba a városba, ahol a sors oly kegyetlen volt iránta? Hiszen ahányszor megpillantja Esztert, vagy a doktort, mindig tőrdöfést fog érezni.

Pénze még volt valami háromezer forintja. Kevés költségen élt. Azon a pénzen elvégezhet még valami felső iskolát: mérnök lesz, vagy tanár, vagy erdész, vagy törvényszéki bíró.

Amint így a pályaválasztáson tünődik, egy vendéglőben fiatal házaspár telepedik az asztala mellé. Ábel megmozzant, amikor a nő rápillantott. A szeme nézése olyannyira hasonlított Eszter szeméhez, hogy Ábelt szinte átnyilalta. Pedig nem Eszter volt. Magasabb termetü, szélesebb vállu volt Eszternél. Csak a szeme, a szeme!

Ábelnak nem izlett többé az étel. Olyanféle érzés szállotta meg, mint aki virágzó orgonabokor mellett ül és a lágy tavaszi szél reáfuval a bokron által.

Minden emléke fölébredt.

Látnia kell Esztert, mégegyszer látnia, és hallania mégegyszer, amint az a kellemes csupa­érzéshang azt mondja: Ábelkám.

Sokszor felébredt benne ez az érzés, de úgy mint akkor, soha. Akármivel foglalkozott, mindig Eszter képe lebegett előtte. Látta a mozdulatait, a fejetartását, a mosolygását, a haját, a kezének kedves feléje nyújtását, és leginkább a szemét, azt a mosolygó bizalmas nézést, amely tavaszi verőfényként sugárzott bele a szíve mélyébe. „Ábelkám! Ábelkám!” De vajjon mondja-e? Hiszen oly régen nem látták egymást!

Próbált aludni egynehányat, próbált utazni ismeretlen városokba: Weimárba, Drezdába. Dehát magyar ember csak a szemét hordozza ott, nem az érzéseit. Bizony meg-megújult benne az a gondolat, hogy Esztert mégegyszer látnia kell.

Hát mi is van abban? mondotta. Egyszer beszélünk, aztán ismét nem látom, nem látom talán többé sohase. Az is meglehet, hogy olyan állapotban találom, amely újabb eleven lánccal köti a férjéhez. Annál jobb, legalább könnyebben elviselem a sorsomat.

Levelet irt Töröknének, hogy visszatér. Értesitést kér, hogy üres-e a szoba?

Törökné azt felelte, hogy a szoba nem üres, egy klaviros kisasszony lakik benne. De meneszti, csak jőjjön. Két hét multán jöhet, de jobb, ha még egypár nappal később jön: a szobát megmeszelteti.

Ábel elküldte a szobabért, de őmaga akkor mégis meggondolkodott: ha az érzése ennyire eleven még, lehetetlen, hogy újra bolygójává ne essék annak az asszonynak. Éshát azért menjen haza? Ujra lappangani? Ujra rettegni, hogy meglepik? És hogy újra epedjen az üveg alá zárt tortáért. Hiszen ez mártirság.

Beiratkozott az egyetemre a filológiai szakra. Professzorságra készült.

És azt gondolta nem tér többé haza.

Mégis mikor letelt a szobabér, újra meg újra megküldötte.

Ekközben ismét kitavaszodott. A levegő langyos áramlata szállt be az ablakon.

Ábel takarító asszonya kis szegfűcsokrot tett Ábel asztalára. Az emeletről hozta egy asszony­tól, aki azt mondta neki, hogy vesse a szemétbe. Az asszony sajnálta még szemétbe dobni, pohárba tette Ábel asztalára.

Ábel a csokor illatára édes megmozdulást érzett a mellében. Eszterre gondolt: Hol van? Él-e? Szép-e még? Emlékszik-e még reá?

És ismét kishijja volt, hogy vonatra nem ült.

De legyűrte az érzését. Hogy mehetne annyi idő után ismét Eszter elé?

Mégis szeretett volna hazatérni. A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. Ábel lelkében is föl-fölébredt a haza képe. Az ember is csak egyhelyen van otthon, másutt mindenütt idegen.

Végre egy tavaszi napon földhöz csapta a cilinderét:

- Hát muszáj énnekem bujdosnom? Nekem otthon a helyem! Az a fiatalkori bolondság elmúlt. Eszter is más lett, én is megváltoztam. Ha találkozunk is véletlenül, tünődve fog rám nézni, hogy ki vagyok?

Harmadnapra hazatért.

Törökné összecsapta a kezét amikor betoppant.

- Szent Isten, hogy megváltozott!

Ábel szakált eresztett míg odajárt, sárgán szőke puha körszakált, s a szakál tíz évvel is véníti az arcot. Különben is öt évet volt oda. Fiatal legényből férfivá érett.

- Megváltoztam? - kérdezte elégedetten.

S a szeme tünődve állt meg egy magas barna leányon, aki pipacs-szín arccal nyujtotta neki a kezét.

- Nem ismer meg?

- Berta? Maga volna a Bertácska, az a kicsi?...

- Az a nagy, - nevetett az anyja.

Sok mindenféle női kalap hevert körülöttük. Látszott, hogy Berta az anyja mesterségét gyakorolja.

Csinos nyulánk leány lett belőle. Az arca csakolyan tejszínü volt, mint gyermekkorában, de a szeme annál feketébben ragyogott Ábelra. És Ábel kérdő szavára csakugy hirtelen, mintegy álmából rezzenve felelt, a szemét meregetve.

Kulcsot vett elő a szekrényből, és megindult Ábel előtt, hogy megnyissa a szobáját.

Ábelnak olyan volt, mintha haza érkezett volna. Az a kis szoba volt neki a haza, meg az a fehérhajú asszony, meg az a gyermekleány lett volna, de az bizony elváltozott nagyleánynak.

Ábel szinte röstelkedve nyújtott át neki egy kisleányos kék-bársony ládikát.

- Varróeszközt hoztam magának Bertácska.

- Oh Nyéky úr, hogyan nem feledkezett meg rólam!

És összebámultak.

A leánynak furcsa volt, hogy Ábel nem tegezi. Ábelnak furcsa volt, hogy a leány nem bácsizza.

De egyik se mondta ki, amit gondol.

- Vizet hozzak ugye? - szólalt meg aztán a leány. - Hozok azonnal.

És eltünt.

Ábel körülnézett. Csakazok a bútorok, de a székeken új cseresznyeszín vörös szövet pom­pázik. A falon ott függ az ő Mária-képe. Az ágy is ugyanazon a helyen, az ablaksarokban.

Megmosdott és átöltözködött, aztán szivarra gyujtott, és visszatért a nőkhöz a kalapos műhelybe.

Elkérdezte tőlük: hogy vannak? Mi történt velök? Csodálkozott közben Töröknén, hogy mennyi­re megráncosodott a képe. Most már nem olyan szembeötlő a fehér haj a fején. Aztán maga is elmondta, hogy külföldön iskolákat végzett; még itthon is tanul egy évig, aztán professzor lesz.

- Hát doktorék hogy vannak? - kérdezte aztán egykedvüen.

Berta rápillantott, s mélyen ráhajlott a varrására.

Törökné szeme csodálkozásra nyílott:

- Hát nem leveleztek?

Ábel némán legyintett.

- Igaz, hiszen én tudnám, - szólt Törökné. - De azt gondoltam, hogy talán direkte folytatják.

És egy nagyszélü szalmakalapot lakkozva beszélt tovább:

- Hát a doktorné megvan, de az anyja meghalt. Szegény. Jó vidám kövér asszony volt. Guta ütötte meg. Azt mondják: szerencsés halál. Most már csak Lidi néni él. Eljön néha ide. Az ősszel a doktorné is járt itt. Én igazítom a kalapjait. De nem sokat. A férje jól keres. Telik neki újra. Csak Lidi néni kalapjai a régiek. Az sohse vesz újat. Fösvény. A szalmakalapja már másfél fontos a sok lakktól.

És nevetett.

Ábel érdeklődéssel hallgatta. Várt még valamit. De Töröknének az eszevilágában csak kalapok kerengtek. Végre is látszólag egykedvüen odavetette a kérdést:

- Szegény kis doktorné. Ugyan kérdezte-e, hogy hol vagyok?

Berta elpirult s ráhajlott a munkájára.

- Kérdezte, - felelte Törökné, - de akkor mink se tudtuk. Ugye maguknak gyermekkori az ismeretségük?

S hamisan rákancsalított.

- Az, - bólintott Ábel, - igen gyermekkori.

Mert abban a pillanatban megmozdult a lelke, mint mikor szél támad az erdőn, s a néma és a mozdulatlan fáknak egyszerre megrezdül minden levele.

Törökné másik kalapot vett a kezébe, körülforgatta, ollóval csipegette róla a tolldíszt.

- Berta igen örül az ajándéknak, - mondotta, - szép, hogy nem feledkezett meg róla.

- Hogy feledkeztem volna meg az én kis barátomról, - felelte Ábel szórakozottan, - csak az lepett meg, hogy ennyire megnőtt. Tegnap még gyermek volt, ma meg már tessék: férjhez menő hajadon. Hogy repül az idő?

Azt gondolta, hogy Eszter elmúlt álma neki, mégis amikor először kiment a szobából, egyszer csak meglepődve látta, hogy a Zöldfa-utcában van.

Ha már most ott volt, végigbandukolt az utcán s rápillantott a házra. Szinte jólesett neki, hogy a doktor címtábláját nem látja rajta.

Tehát elköltöztek.

Megállt. Elmerengve nézett az ablakra, amelyben Eszter arca bizonyára gyakorta megjelent. Aztán tovább andalgott, s valami árvaszomoruságot érzett a szivében.

Átment a Múzeum-kertbe. Elsétált a fák közt. Rápillantott a padra a Kisfaludy-emlék köze­lében. Egy buldogg arcu fiatalember olvasta ott a Pesti Naplót. Odább meg gyermekek zajongtak.

Ha véletlenül ott látta volna Esztert, nem szólította volna meg, csak ránézett volna messziről, s tovább ment volna, tán kissé megsajduló szívvel, de tovább ment volna.

Jobb, ha nem ismerik egymást. Valamikor majd később, mikor már öregek lesznek, egyszer véletlenül találkoznak, meg fogja szólítani:

- Nagyságos asszonyom, talán fölösleges magamat bemutatnom?

És ő elmosolyodik majd azzal a finom mosolygásával, és tétován nyújtja mindig-keztyüs kezét:

- Ah igen, igen. Csak a neve nem jut az eszembe. Hol is találkoztunk?

Másnap elment az egyetemre, hogy tudakozódjék, micsoda vizsgákon kell átjutnia, hogy professzor lehessen?

Örömmel fogadták.

- Semmi vizsgálat! Olyan szükség van professzorokra, hogy csaknem kötéllel fogják.

És az egyik gimnáziumban már harmadik napra tanította a történelmet.

- Új életet kezdtem, - gondolta, - új szántást, új vetést. A sors letörülte a multat a táblámról. Új jegyek kerülnek rá.

Vasárnap mégis eszébe jutott a Szervita-templom. Vajjon jár-e még oda? Csak egykicsit szeretné látni, csak a fejét hátulról, csak a kezét amint fordít az imádságos könyve levelein. Csak úgy szeretné látni, mint azt a kardot, csákót, falovat, amelylyel gyermekkorában játszott. Csak megnézné, de már nem játszana vele.

Vajjon ha odaállana a régi helyére, megérkezne-e az a gyöngéd érintés?

De nem jár ő már oda! Hogy is járna! A gyermekének az arca az imádságos könyve.

Benézett délután Törökékhez. Éppen sétára indultak.

- Járkálunk kissé, - mondotta Törökné, - köznap mindig a szobában ülünk. És ma különösen szép az idő.

Május első hete volt.

Ábel hozzájok csatlakozott. A téren virágárus kofák orgonát, nárciszt és olasz-jázmint árultak. Ábel vett egy csokor nárciszt Bertának.

A leány kedves mosolygással köszönte meg. Világoskék ruhába volt öltözve, sötétkék bár­sony­pántok diszitették a ruhát a vállán és a mellén. A virág jól illett a kék szinhez a mellére.

Sétáltak a Dunaparton. Fölmentek a Lánchidig, a Lánchidon túl is. Megnézték az épülő Magyar tudományos akadémiát. Körül is járták. Bizony csúnya kavicsos helyre építették. Mögötte vízzel telt gödrök bűzlenek és szemét éktelenkedik.

Aztán visszafordultak a Váci-utcának, hogy lássák a divatos ruhákat. Ahogy a Nagy Kristóf szobrához érnek, Ábel lépése meglassúdik:

- Ne menjünk-e be egy percre a Szervitatemplomba?

Berta elmosolyodott:

- Lássa mama: a litániánk elmaradt a séta kedvéért. Most a mi lelkiismeretünk szólalt meg a Nyéky úr ajkán. Mink a belvárosi templomba szoktunk járni.

És betértek a templomba.

A litánia javában folyt: zúgott az orgona, zengett az ének. A Mária-oltár föl volt diszítve gyöngyvirággal. A hölgyek is tavaszias tarka ruhában. A tömjénfüsttel egybekeveredett a sok virág illata.

A hölgyek beültek a padba. Ábel állva maradt.

Nem az az ötlet vonzotta be, hogy Esztert ott találja, csak Eszternek az emléke. Hányszor ültek ők ketten, szótlanul egymásra nem nézve, csupán azért az érzésért, hogy egymás mellett vannak.

Az idő elmúlasztja az érzéseket. Ábel azt kereste: mi maradt belőlük?

A hátulsó padokban csakúgy ott seppegnek-sóhajtoznak a szegényes öltözetü anyókák, mint akkor. Nem változott meg semmi. Az anyókák nem fogynak el soha.

A szeme egy divatos ruháju hölgyön állt meg, aki az úriasszonyok között ült s fehér csipkével környezett hosszu finom nyaka feltünő volt, amint arccal a két imádkozó kezére hajolt.

Ez a nyak! Ez a haj! És éppen ott ahol azelőtt! Ábel hátán édes borzongás bizsergett végig.

Oldalt került, hogy profilban lássa.

Ő az, Ő, Ő, Ő!

S a szive nagy lökkenetekkel vert. A szeme káprázott. A templom aranyozott angyalai és festett szentjei zavarogva táncoltak a szeme előtt.

Tehát idejár! Még mindig eljön minden vasárnap! A vallás hozza-e ide? vagy az emlék?

A templomnak gyertyavilágos félhomályában nem látta tisztán az arcát, de megismerte. És végigzendült-zúdult a szívén valami édes érzés, mint mikor a tavasz első meleg lehellete száll át a téli világon, és minden alvó virág megmozdul, fölébred.

Mintha csak álom volt volna, hogy évekig nem látta; mintha úgy állna ott mint régen, s mikor kijönnek, boldogan csatlakozhatna hozzá, hogy két utcán át elkísérje.

De kirázta a szívéből ezt az ábrándot. Eszternek nem szabad őt látnia többé. Törökéktől is el fog költözködni, nehogy véletlenül ott találkozzanak. S megmondja nekik, hogy: ha kérdezős­ködik, ne tudjanak semmit.

Visszavonult a templom homályába, s onnan nézte tovább. Mikor Eszter megmozdult, mikor az imádságos könyvét becsukta, amikor keresztet vetett, minden mozdulata édes sajgást keltett a mellében.

A litánia véget ért. A hivek megindultak kifelé.

Ábel az ajtó közelében állott. Hamar kijutott.

Hova állhatna úgy félre, hogy lássa Eszter arcát, de úgy hogy Eszter ne lássa őt.

Milyen ostoba vagyok! - nyugtatta magát, - hiszen ha belém botlik, akkor se ismer reám. A szakál elváltoztatta az arcomat.

S a templom elé állt, közel az ajtóhoz, hogy közelről lássa, közelről.

Ha Eszter véletlenül rátekint, nem fog köszönni; egy arcizma se fog megmozdulni. Csak látni akarja, látni! látni!

És jönnek, tolongnak egymásután kifelé férfiak, nők. A levegőben pacsuli illat szállong. Törökék bizonyosan később érkeznek ki, mint Eszter.

És Ábel arca izgalomtól piros, a lába remeg.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - rebesgeti.

De mégis úgy ver a szíve, mint a kallós malom.

Ime előtünik Eszter is. A régi édes finom arc, csak kissé teltebb. Templomi nyugalom a vonásain. Kilép. A szeme megáll Ábel arcán. Megáll és elnyílik. Kétszerakkorára nyilik, mint szokott. A következő percben egy megrázkódó „Ábel!” kiáltással omlik a mellére.

Összeesett volna, ha Ábel el nem kapja.

A tolongók bámulva állják körül.

- Elájult! - susogják az asszonyok.

De Ábel a karját erősen az Eszter karjába fűzi, s elvonja onnan egy fiakerba.

- Városliget!

Törökék akkor léptek ki. Látták, hogyan vezeti karon fogva, hogyan emeli be a bérkocsiba.

Berta elsápadtan nézett utánok. A keblére tüzött nárciszt leszakította, s eldobta.