XI.

Az első percekben nem tudtak egyebet mondani, csak egymás nevét. Lihegtek, csak szaggatott szavakat rebegtek:

- Ábel!

- Te kedves! Te édes!

- Hogy megleptél!

- Te leptél meg!

És Ábel magához szorította, ezer csókkal borította el az arcát.

- Most már az enyém vagy! Az enyém! Viszlek! Most már nem él az anyád! A családi tekintetnek vége!

Eszter mámorosan nézett reá.

- Ábel...

- Menjünk el azonnal! Ki se szálljunk ebből a kocsiból! Menjünk el bárhova! Ha akarod messze! Ki külföldre! A férjednek levelet írsz, csak ennyit: Elválok tőled! Indítsd meg a válópert! És elválsz. És a magunk boldog fészkében várjuk meg az oldást.

- Amint akarod, - rebegte mámorosan az asszony.

S Ábelnak a mellére dőlt:

- Amint akarod!

- Még ebben az órában elutazunk! A pénzem nálam van. Csak egy percig fog állani a kocsi a lakásom előtt. Ha most nem jösz, ezt az órát Isten nem adja többé vissza! Jer! Repülünk, szállunk, mint két boldog vándormadár. Bécsben egy napot pihenünk. Aztán ki Berlinbe! A kis kerti szobámat talán még ki se adták. Ideiglen odahuzódunk.

Az asszony Ábel nyakához fonulva nézett rá mámoros szemmel. A szivét szinte sodorta a láng, amely Ábel szivéből fölcsapongott. Itta a szemével az arcát. A mondatok végét csókkal pontozta.

Aztán egyszercsak letágult a karja Ábel nyakáról. A szeme elborult.

- És a leányom?

- Visszük magunkkal!

Az asszony Ábel vállára hajtotta a fejét! Fájdalmas mély sóhajtás szakadt föl a melléből:

- Szegény Ábel!

Ábel elszomorodva nézett reá:

- Hát még mindig köt valami? Még mindig van, ami erősebb a mi szeretetünknél?

- A leánykám... - felelte nedves szemmel az asszony, - Irénkém.

- Visszük!

- Nem lehet, Ábel!

- Nem lehet? Mi az, ami nem lehet, ha két szív egylánggal akarja!?

Az asszony szeméből leperdült a könny az arcára:

- A gyermekemtől hogy váljak meg?...

Elhallgattak. Ábel elővette a zsebkendőjét és fölitatta vele az asszony pilláin csillogó könnyeket.

- Dehiszen mondom, hogy visszük.

- Az apja szeretetéből nem vihetjük ki, - rebegte az asszony. - És ha úgy gyülölném is a férjemet, mint a varangyos békát, a gyermeket nem lehet megfosztani az apja szeretetétől.

Ábel hallgatott.

- Neked sohase volt gyermeked, - folytatta az asszony ellágyultan, - te nem tudod, mi az. Az a gyermek egyik kezével az én kezemet fogja, másikkal az apjáét. És ha erővel kiszakítom az apja kezéből, akkor is feléje fogja nyujtani. És ha mégis megteszem, a gyermek fel fog nőni és egynapon elém áll, és azt kérdezi: Mért hagytad el apámat?

Ábel elszorult szívvel sülyedt a kocsi belsejébe. Ime egy újabb ellenség. A régi meghalt, született helyébe új. Mindig köztük áll valaki, mindig köztük van egy elválasztó kéz.

Az asszony folytatta:

- És a gyermekem szemében itélet lesz. Ha nem mondja is ki, itélet lesz.

Hozzásimult Ábelhoz és átölelte:

- Bocsáss meg, hogy fájdalmat okozok neked! éppen neked!

- Hol lakol? - kérdezte csüggedten Ábel.

- Ábel! Ne haragudj rám Ábel!

- Nem haragszom.

- De haragszol. Azt kérded magadban: mért veti ez az asszony magát az én szivemre, ha nem akar ott maradni? Azt mondod magadban: Eszter nem szeret úgy, mint azelőtt! De én csakúgy szeretlek. Mióta nem láttalak, mióta nem írtál, minden vasárnap elmentem a templomba, és imádkoztam érted, hogy Isten boldogítson ahol élsz. De a gyermek! A gyermek az anyjának élő lelkiismerete.

Ábel nem erőltette tovább. Ime, gondolta, ott vagyok ahol Mádi Mózes. Kezdődik ismét a sétálás a Paradicsomkert kerítése körül, kívülről.

Elkísérte az asszonyt kocsin. Ha véletlenül az orvos meglátja őket, azt fogják mondani, hogy Eszter elájult a tolongásban, és ő az idegen, humánus kötelességet teljesített. Az is lehet, hogy valami ismerős látta őket. Igy nem kelt gyanút.

Az asszony a Kerepesi-úton a Nemzeti Színház közelében lakott. Mikor a kocsi odaért, mégegyszer megcsókolta Ábelt:

- Ne haragudj!

- Hiszen nem haragszom.

- Délutánonkint mikor szép idő van, kimegyek a Városligetbe a kislányommal. Négykor szállunk le a Lövőház-téren, és onnan kifelé sétálunk a fasoron.

Ábel kezet csókolt az asszonynak, s gondolta:

- Nem, nem, soha többé!

Visszatérőben kötelességének érezte, hogy bemenjen Törökékhez, és bocsánatot kérjen tőlük az elmaradásért.

- Egy ismerősöm, - mondotta, - elájult a tolongásban. Haza kellett kísérnem.

Törökék éppen vacsoráztak. Hideg arccal hallgatták. Berta rá se nézett.

- No persze: a doktorné, - szólalt meg aztán az asszony elburkolt gúnynyal. - Hiszen előre lát­ható volt...

Ábelnak nem tünt fel sem a hidegség, sem az, hogy nem kinálják meg leüléssel. A kedvet­lenségüket arra vélte, hogy otthagyta őket. De Törökné szavának az éle mégis megérintette.

- Bocsánat Török néni, - mondta, s leült, - a doktornéról valami görbét gondol maga. Megengedi talán, hogy elmondjam mi az ismeretségem vele?

S hogy Törökné kiváncsian fordult feléje, folytatta:

- Azt hiszem egy nő tisztességének sem árt az, ha leány-korában sokan vágyakoznak a kezére. Én is vágyakoztam. Hogy mennyit nyomtam a szíve fontján, láthatják abból, hogy nem hozzám jött nőül.

Akkor már Berta is ránézett Ábelnak az arcára. Nyugodtan és hidegen nézett reá, de a szeme kételkedést fejezett ki.

- Elég régen ismernek, - folytatta Ábel, - hogy tudhatják, szoktam-e hazudni, vagy nem? Tisztességes ember vagyok-e vagy nem?

- Kérem Nyéky úr! - szólt az asszony, - hiszen mi nem mondtunk semmi rosszat a doktornéról.

- De én azt szeretném, hogy ne is gondoljanak. Idegen nőt is kötelesség megvédeni a gyanutól, hát még azt, aki igazán tisztességes. Hát hogy folytassam: ő a doktorhoz ment nőül. De tudott arról, hogy én is szerettem volna elvenni. A nők képzelődése nála is erős. Mikor az a tüdő­gyulladásom volt, azt gondolta, hogy szerelmi búbánat vetett ágyba. Eljött és megnézte, hogy milyen az állapotom? Ha nekem akkor viszonyom volt volna vele, bizonyára nem utaztam volna külföldre.

- De ön még nem is vacsorázott, - mondotta Törökné, - megkinálhatjuk?

Hideg borjuhus volt az asztalon.

- Köszönöm, - felelte Ábel, - egy barátommal fogok vacsorázni a Kékszőllőben. De hall­gasson csak kérem tovább. Én hát elutaztam külföldre, nehogy félreértések keletkezzenek. Másrészről meg kellemetlen volt nekem, hogy férjes nővel tartsak fenn ismeretséget. Igy aztán szerelem helyett tisztességes baráti viszony fejlődött ki közöttünk. Ez volt az oka a levél­váltásunknak is. Az a templomi véletlenség meg igazán furcsa volt: hogy épp akkor szédül el a hőségben és tolongásban, mikor én ott vagyok. Ha teljesen idegen volnék is, hazakisértem volna.

- De egy pohár bort csak tölthetek? - kérdezte Berta mosolyogva.