XII.

És ismét folytatódott az epedés végtelen éneke.

A doktorné minden délután kocsira ült a kisleányával és levegőre vitte. Ha napos volt az idő, leszálltak a fasor végén és Ábel csatlakozott hozzájuk. Ha essős volt az idő, Ábel beült a kocsiba.

A leányka már akkor három éves múlt; kis komoly hallgatag bábu, barnabőrü, mint az apja, csak a szeme és az ajka olyan mint az anyjáé.

Ábel először idegenül nézett reá, sőt gyülölettel. De a leányka a gyermekek ártatlan bizal­mával, mingyárt az első találkozásnál a térdére mászott és vékonyka karjait Ábel nyaka köré fonta: megcsókolta az arcát.

Eszternek könnybe lábadt a szeme:

- Nézd, hogy szeret. Hogyan eggy a szive az én szivemmel!

És akkor Ábel is megmelegedett a gyermek iránt: magához ölelte és megcsókolta.

- Úgy szeretsz, mint mama?

- Úgy, - felelte a gyermek.

És azután is mindennap találkoztak ottan. Az a hely látszott legbiztosabbnak. Az út többnyire néptelen volt. A kocsistól se kellett tartaniok. A doktornak csak kocsija volt, lovat és kocsist egy fiakeres vállalkozótól bérelt. Más-más ló került a kocsi elé és más-más kocsis a bakra. Hogy másutt is találkozzanak, arra nem is kérte az asszonyt. Talán megtette volna, ha nagyon kéri, de bizonyára sok lelki nyugtalansággal és akkor se párizsiasan. A francia irodalom még akkor nem árasztotta el állati lehelettel Európát.

Mégis, hogy mindenről oly bizalmasan beszéltek, mint ahogy testvérek szoktak, fordult szó köztük arról, hogy a házasság mekkora bilincscsel köti a nő lelkét, testét a férjéhez. Eszter leánykorában bimbózó bokor volt, most virágzó bokor: csupa szín és csupa édesség. Ábel ajkán egyszer kitört a panasz:

- Lánykorodban egyszer azt mondtad, hogy érzed: nekem vagy eljegyezve Istentől. Az én fám voltál. Másnak virágzol, másnak gyümölcsözöl. Ez az amit nem értek. Hogy te oly megadással tetted a fejed alá a hetedik szentség párnáját.

Az asszony szomorúan mosolygott:

- Mit tudod te azt?

- Hát még van amit nem tudok?

- Mit tudod te azt a lelki harcot, amit én harcoltam. Mit tudsz te arról, hogy én oly tudatlanul mentem férjhez, mint egy porcellán bábu. Sejtelmeim voltak, de még sejtelemnek se lehetett nevezni. Anyám meg, - Isten nyugtassa, - olyan gondatlan volt, hogy úgy eresztett útnak, mint ahogy a tyúkot kiröpítik a ketrecből. És még rá a menyekző estéjén bort ittam, hogy ne légy mindig az eszemben. Kábult akartam lenni. Öt pohár bort ittam meg.

Ábel búsan bólintott:

- Hiszen elvégre nem tehettél egyebet. Nem is vádollak.

- Aztán, - folytatta az asszony, - mikor a gyermekem megszületett, megmondtam a férjemnek kereken, hogy... Éva büntetését nem fogom mégegyszer elszenvedni. Azóta...

- És azóta?

- Beszéljünk Ábelkám másról.

- Szivesen. De lásd nekem jólesnék, ha úgy beszélnél velem, mint valami bizalmas nőbarátod­dal.

- Hát... azóta csak tiszteljük egymást.

És nevetett.

- De most már igazán beszéljünk másról.

Ábel gondolkodón nézett reá:

- És nem vagy féltékeny? Nem gondolod, hogy megint találsz egy aranyozott szegélyü levelet? Igaz: mi lett abból a Lachapelle-ügyből?

- Semmi. Nem tudok ma se többet.

- Sohse rántottad elő a férjednek?

- Nem lehetett. Ha én előrántom, bizonyos hogy egy csimborasszói hazugságot kapok, s a végén ő fogja tudakolni, hogy miképpen kerültem ismeretségbe a kisasszonynak az öccsével vagy bátyjával? Én aztán belezavarodnék. Mert egy mondatot én is tudok hazudni, de tovább már ellenmondásokba keveredek. Jobb így. Ő nem tudja, hogy mennyire ismerem a multját, hát óvakodik, nehogy azt a kényes húrt megpendítse. Én meg hát, - tudod.

- És sohse beszéltetek róla?

- Sohse.

- Ez mégis különös.

- Mikor kimondtam, kivágtam hogy: Ez az úr Lachapelle kisasszonynak a testvére! egyszerre megnémult. Átváltozott orvosnak, és soha nem kérdezett, soha, soha.

- Milyen okos vagy, milyen eszes!

És megcsókolta a kezét.

- Nem, ez nem érdemem, - mosolygott a fejét rázva Eszter, - nem készültem reá. Jóformán azt se tudtam, hogy mit mondok. Villám volt, amelyről nem tudtam, hogy a fejemben van. Elvillant. Sujtott. Bizonyosan valami égi lélek sugalta abban a feszült pillanatban.

Padon ültek egy ákácfa alatt. Irénke a gyepen kocsikát húzgált. A melegben elálmosodott. Ábel az ölébe vette. S amig tovább beszélgettek, elaludt.

Ábel aztán az ölében vitte a kocsiba. Mikor betette az anyja mellé, Eszternek az ajka érintette a homlokát.

Egy szeptemberi délután azt mondja Eszter Ábelnak:

- Ősz szál van a hajadban, nem is egy Ábelkám.

- Öregszem barátom. Apám is korán őszült.

- Mért nem házasodol meg? Meg kellene neked házasodnod Ábelkám.

- Erős tréfáid vannak Eszterkém. Hogy jut ilyesmi eszedbe?

- Már régen gondolkodok rajta. Elvégre is így nem maradhatsz. Nézd: tűt és cérnát hoztam ki. Már három napja lóg ez a gomb itt a kabátodon. Mindig látok valamit, ami asszonykézért kiált. No tartsd ide.

És míg a gombot varrta, tovább csevegett:

- Még mindig abban a nyomorult szobában lakol?

- Megszoktam.

- Dehát van szép jövedelmed. Lakhatnál szebben is.

- Megszoktam. Törökné olyan jó hozzám, mintha fia volnék. Én sohse tudom gondozni, rendberakni a fehérnemüimet. Én nem tudok fát rendelni télen. Én nem tudok olajat önteni a lámpásomba. Nekem kell ő, mert ösmeri a gyengeségeimet.

- Éppen azért kell megházasodnod Ábel. Törökné öreg, édes lelkem. Aztán egyszercsak meghal. És mi lesz akkor: másik hónapos szoba? Látod így nem élhetsz mindenkoron. Az idő napról-napra mulik, s egyszercsak ráncos arcot mutat a tükör és fehér hajat. Ma már harminc éves vagy ugye?

- Bizony.

- Keresek neked valami jóravaló leányt.

Ábel vállat vont.

- Hát keress.

- Hiba, hogy nem jársz társaságba. Csodálom is. Annyi szép lány van Pesten. Hogyan nem akad meg a szemed eggyen? Hozzánk vasárnaponkint ismerősök jönnek. Már gondoltam egyikre-másikra. Beleegyezel, hogy én válasszak?

- Bele, Eszterkém. De megengeded talán, hogy megmondjam milyen legyen?

Eszter elmosolyodott. Látta Ábelnak a szeméből mit mond tovább. Hiszen ismerték egy­másnak a gondolatait.

- Ilyen mint én, nem lehet, - mondotta Ábelnak a kezét megszorítva, - hiszen két falevél sincs egyforma.

Ábel sóhajtott:

- Hagyjuk abba ezt a kérdést Eszter. Az én életem már olyan, mint a keletlen tészta. Ha már egyszer el van hibázva, eldobhatjuk.

- Dehát így nem maradhatsz Ábel. Ha valaki tudná, hogy te hogyan ragaszkodol hozzám...

- Azt mondaná, bolond vagyok. Bánom is én. Nekem kell, hogy mindennap lássalak. Olyan része vagy a napomnak, mint az ebéd, mint az alvás. Ha egy nap nem látlak, valami hiányzik.

- Dehát mit nézel rajtam?

- Nem tudom.

- Elvégre elmúlt az a regényes idő, mikor a holdfényben gyönyörűségtől dideregtünk, mikor egymás karjába borulva sirdogáltunk, hogy a sors milyen kegyetlen. Minden láznak van magas heve és lefolyása, - ezt már a férjemtől tanultam. A lázunk elmúlt Ábel, és te még mindig nem nézed józanul az életet.

Ábel a fejét csóválta:

- Óh Eszter!

- Rosszat mondtam, bocsáss meg.

- Igaz az a mondás, hogy a házastársak gondolkodása egybealakul. Már te is olyan hidegjózan kezdesz lenni, mint a férjed,

Akkor Eszter szeme megnedvesedett. A kezét Ábel kezére tette:

- Szegény barátom!

Egy őszi napon Ábelnak levelet vitt egy hordár az iskolába. Kuszált ceruza-vonások. Meg­ismerte Eszter irását:

„Ma ne csatlakozz hozzánk. Irénke délben azt kérdezte tőlem:

- Mért nem jön hozzánk Ábel bácsi?

Képzelheted hogy megrőkönyödtem.

A férjem rám-néz:

- Ki az?

- Egy úr, - feleltem egykedvűen, - aki a menyasszonyával szokott sétálni a Ligetben. A gyerekkel nyájaskodnak.

Holnap csald ki Törökéket sétálni. Lehet, hogy Lidi néni velünk lesz. Az is lehet, hogy a férjem. Lehet, hogy az arcom mégis elárult. Gondolj hát arra, hogy ha a férjem netalán kijönne, egy fiatal nővel lásson téged.

E.

Ábel megdöbbent.

Szombat volt aznap. Könnyen rábeszélhette Törökéket, hogy másnap kimenjenek a Város­ligetbe.

Néha esténkint különben is szokott velök sétálni a Dunaparton. Olyan bizalmas viszony volt köztük, mintha rokonok volnának.

És kedves is volt a társaságuk. Berta iskolát végzett eszes leány. Lehetett vele beszélni nem­csak a zsemlyemártásról. Hogy mind a két nő folytonosan érintkezett a felsőbb társadalmi körrel: ragadt reájok egy kis lelki parfön.

Hát másnap kimentek a Városligetbe.

Már sárgultak a fák. A vadgesztenye-fasor már el is hullatta a levelét. Októberi napfény melengette a levegőt.

A fasorban a doktornéval találkoztak. Kocsiban ült a kisleányával. A lovak lépésben haladtak.

A doktorné örömmel intett nekik üdvözlést. Megállította a kocsit, és kiszállt:

- Milyen szerencse! Mily ritka szerencse! - örvendezett. - Mink is sétára jöttünk.

Törökék kelletlen nyájassággal viszonozták az örömét, s hogy a doktorné hozzájuk csatla­kozott, vele sétáltak tovább.

- Ez a kegyed kisleánya nagyságos asszonyom? - kérdezte Ábel.

- Igen tanár úr. Mutatkozzál be Irénke.

És Irénke készséggel engedelmeskedett:

- Öjdög Ijén vagyok.

Ábel az ölébe kapta, s odatartotta Bertának:

- Ugye milyen szép? És ördög a neve!

A doktorné a kislányához hajolt:

- Ez Berta néni, ez Ábel bácsi, ez Török néni.

És mosolyogva fordult Törökékhez:

- Meglássák, hogy nem feledi el.

A kisleány néhány perc múlván csakugyan megszólalt:

- Ábel bácsi, gyerünk a hattyukhoz!

A tóparton voltak. A kisleány perecet kapott és a hattyuknak dobálta. A hölgyek leültek a padra.

Ebben a pillanatban feltünt a tóparton egy kacsajárásu, szürke-cilinderes, fekete-bajszos úri ember.

- Nini a férjem! - mondotta Eszter.

A doktor sietve kacsázott hozzájuk:

- Itt vagytok? A kocsiért jöttem lelkem: Budára hajtatok át az egyik Karácsony grófhoz. Gyertek haza majd fiakeron.

S hogy a társaságra nézett, a doktorné megnevezte őket:

- Törökné, a lánya Berta, Nyéky úr, Berta kisasszonynak a vőlegénye.

Berta elpirosodott: olyanná vált az arca, mint a ribizli.

A doktor kezet szorított Ábellal. A nőket csak mosolyogva üdvözölte.

- Hát csak mulassanak, - mondotta, - nekem sietnem kell.

Felkapta a kisleányát. Kétszer megcsókolta. S elhajtatott.

Egy percnyi kínos csend fagylalta át a társaságot.

A doktorné csak akkor sápadt el. Berta még mindig lángoló arccal ült mellette. Nyékynek még a bokája is megmerevedett.

Aztán a doktorné szólalt meg erőltetett nevetéssel:

- Bocsánat, hogy elcsúszott a nyelvem. Néha szórakozott vagyok. De mindennek megvan a magyarázata, - folytatta aztán visszanyerve a nyugalmát. - Hogy önöket együtt láttam Ber­tácska, arra gondoltam, mennyire összeillenek. Lássa Nyéky úr, maga elvehetné Bertát. Az Isten is magának teremtette.

Arra aztán Ábel zavarodott meg. De hamar kerékvágásba talált:

- Én el is venném, - mosolygott vállat vonva, - de neki bizonyosan jobb az izlése, hogysem ilyen öreglegényhez hajlana.

Törökné elvörösödve nézett Bertára, akinek a szeme könnybe lábadt.

- Ilyesmivel nem szabad tréfálni, - rebegte a leány.

- Mért volna ez tréfa? - mondotta a doktorné. - Különben hagyjuk abba, ha Berta annyira érzékenyen fogja fel. Sétáljunk talán tovább.

És a kisleányát kézenfogta. Megindult Töröknével.

Ábel Bertához csatlakozott. Néhány percig némán izzadtak egymás mellett, Ábel aztán meg­szólalt:

- Bertácska, - mondotta, - a doktorné nyelvén néha az angyalok szólalnak meg. Én igazán el is venném magát, ha ez csak a szív kérdése volna. De hogyan gondoljak én házasságra, amikor olyan csekély a fizetésem, hogy magamnak is alig elég.

Mindezt egykedvű beszélgetésképp mondotta, csak éppen, hogy ne hallgassanak.

- Nekem van annyi hozományom, - felelte halkan Berta, - hogyha férjhez megyek, nem kerülök költségébe a férjemnek.

- Mi a manó?

- Tízezer forintom van, sőt több is.

Ábel elámulva állt meg.

- És énhozzám, hozzám jönne?

- Oh, - rebegte Berta könnyes szemmel, - hiszen nekem gyermekkorom óta ez volt az egyetlen álmom.

Ábel csak nézte. A leány lesütötte a szemét. A hangja remegett. Ha nem a Ligetben vannak, idegen járókelők között, bizonyára a nyakába omlott volna Ábelnak. De így csak álltak mint két gőzoszlop.

- Gondolkodjunk Bertácska nyugodtan, - rebegte Ábel.

S megszorította a leány kezét.

És szótlanul sétáltak tovább.

Másnap aztán Ábel ismét maga ment a találkozóra.

- No te jól felzavartad a vizet, halacskám, - mondotta Eszternek. - Mégis hallod pogány tréfa volt.

- De én nem tréfáltam lelkem. Nagyon is nagy komolyság szállt meg. Bertát ismerem gyermek­kora óta. Tudni akartam, hogyan érez irántad?

- Dehát nekem a te gondolatod oly képtelen valami, hogy te, éppen te ugratsz engem házas­ságba, - hogy te egyedül-uralkodója a szivemnek, átadod csupán egy ötletből a hatalmadat, birtokodat, egy másik nőnek!

- A szíved?... Mi köze a szívnek a házassággal? Én csak arra gondoltam, hogy te árvaéletet élsz, hogy a te ruhádon, a te lakásodon nincs rajta egy gondozó kéznek a nyoma. Mi lesz veled, ha netán mégegyszer ugy megbetegszel, mint egyszer?

- Bemegyek a kórházba.

- És ha megvénülsz? Micsoda ágrul szakadt szomoru figura az agglegény! Kabátja gyürött, kalapja keféletlen, inge sárga. Otthona nincs. Mindenki lopja, csalja. Csak lézeng a világban, mint a gazdátlan kutya.

Ábel elgondolkodva rajzolgatott a porba a botjával.

- Igaz, - mondotta, - igaz. De hogy éppen te...

- Ha anyád élne még, vagy volna testvéred, nőrokonod, akit magadhoz vehetnél, de senkid sincs. Hónapos szobában lakni, vendéglőkben hányódni, nem élet, barátom.

- És te azt gondolod édesem, hogy Berta nekemvaló lenne.

- Senki jobban. Jámbor, jóerkölcsű, kevéskivánságú, csinos is, fiatal is, kedves is.

- Tudod, hogy tízezer forintja van?

- Annál jobb. Annak a kamatja fizeti a ruháit.

Ábel nevetve rázott a fején.

- Nekem valami bolond képtelenség ez mégis!

Aztán megragadta Eszternek a kezét, és sokszor egymásután megcsókolta:

- Te áldott jólélek te! Azt hittem ösmerlek lelkednek minden szálában. De csak most látom, hogy a te angyali jóságodat nem ösmertem.

És elérzékenyülten nézett az asszonyra.

- Angyali lélek, te!...

- Csak vedd el nyugodtan. Az én lelkem is nyugodtabb lesz, ha látom, hogy az életed folyása rendes, és nem kell vádolnom magamat, hogy miattam maradtál agglegény.

- Hát jó, - sohajtott Ábel, - elveszem. Elveszem, mert te akarod Eszter. És hát nekem csakugyan kell valaki, aki gondozzon. Dehát hogy leszünk mink akkor?...

Eszter vállat vont:

- Hogy? Hát Berta a feleséged lesz testileg. Lelkileg meg az enyém maradsz.