XVI.

Ábel darabig csak bámulta a kilincset. Végre is megboszankodott, haza lódult.

Életében először történt, hogy megharagudott Eszterre, s haragudott reá szivének legérzéke­nyebb vonaglásával.

- Ő nem hagyta el énértem az urát, én meg hagyjam el most a gyermekemet, a feleségemet! Ő tisztességes volt akkor. Én nem vagyok tisztességes, hanem poltron! Micsoda maga-szereti bestia az asszony!

S vörösen duzzadozott a képe a haragtól.

- Punktum! Vége! Többet nem lépem át a küszöbét!

Aztán arra gondolt, hogy értelmes embernek nem szabad haragudnia. Mindig az állati részünk haragszik, mikor haragszunk. Minél okosabb valami, annál ritkábban haragszik. S ha volna olyan okos ember, akinél okosabb már senkise lehetne, az olyan ember nem haragudna soha.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan!

És akkor arra emlékezett, hogy hányszor pattant már így Eszter a szeme közé! Eszternek ilyen a természete. Felforr egy-két percre, aztán meg lehiggad, s bánkódik. Azóta bizonyára meg­nyílott már az ajtó, s Eszter kinézett rajta könnyes szemmel. Bizonyos hogy kinézett, és bánatosan rebegte a leánykájának:

- Elment már Ábel bácsi?

De hogyan van az, hogy ő máskor mindig nyugodt birt maradni az ilyen apró zivatarokban, most meg - életében először, - maga is felháborodik és haragszik Eszterre!?

Kedvetlenül vacsorázott és szótlanul bámulgatott a lámpásra. A feleségének fel is tünt a komorsága:

- Bántott valaki?

- Nem. Csak gondolkodom, - felelte Ábel.

S bement a dolgozó-szobájába. Ott járkált fel-alá. Ujra meghányta-vetette, hogy miben hibázott?

Abban hogy megnősült?

Hát Eszter nem ment-e férjhez?

Abban hogy nem hagyja el a családját?

Hát Eszter elhagyta-e?

Eszter nem volt akkor poltron?

Én poltron vagyok?

Akármint fordította az ügyet, hibásnak csupán Esztert látta. Epés keserűség szorította a szívét.

A zsebére tapintott: szivarra akart gyujtani, hogy felszabaduljon a nyomás alól. De a tárca nem volt a zsebében. Bizonyosan ottmaradt Eszternél.

Értékes tárca volt pedig, sárgára fényezett borjúbőr, és a sarkán két ezüstlap; az ezüstlapon ez a szó: Viszontlátásra!

Egy külföldre utazott jóbarátjától kapta. S még egy szivar maradt benne, egy ötkrajcáros pöttyös kubaszivar.

Elmosolyodott, hogy arra az ezüstlapra gondolt.

- Aludjunk rá eggyet, - sohajtott aztán, - pihent szem jobban lát.

De érezte, hogy mély szakadék keletkezett köztük. Hidat építeni azon már bajos vállalat.

S valóban másnap mégmélyebbnek látta a szakadást. Eszternek az a kevély hideg nézése... Soha nem nézett az a nő úgy reá! Máskor ha haragudott, lángot vetett a szeme, s látszott rajta, hogy a vére forr. De tegnap... dermesztő volt, mint kígyó.

- Nem megyek többé hozzá, - mondotta a fejét rázva. - Hiszen valósággal kidobott!

A munkában keresett feledést. De azért nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna reá. S minél inkább haladt az idő, annál fájdalmasabban.

- Tehát nem ír, se nem jön. Meghaltunk egymásnak!

S újra meg újra fontolgatott:

- Lám én ragaszkodtam hozzá azután is, hogy férjhez ment, azután is, hogy nem hagyta el a férjét a kedvemért, ő elhajít mikor azt látja, hogy az ő kedvének nem áldozom fel a felesége­met, fiacskámat. Hát mi voltam én? Tartalékférj? Hogyha ő özvegységre jut, legyen kihez férjhezmennie? oh kis utálatos!

Egy tavaszi szép estén a felesége haragtól villogó szemmel lépett a szobába. Vacsora-bevásárláson volt. Izgatottan dobta le az asztalra az esernyőjét és a keztyüjét.

- Képzeld mi történt velem, - lihegte halvány arccal: - a doktornéval találkoztam a Váci-utcán. A doktornéddal! Egy beretvált képű úr karján pávázott a sétálók között. Ugy nézett rám, olyan méltóságosan, mintha legalább is egy miniszterrel sétálna. Pedig valami lakáj lehetett az az úr! No de én is visszanéztem ám...

Ábelnak mintha egy zsák jeget öntöttek volna a hátára. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradhasson. Egykedvü szinnel vont vállat:

- Jól tetted.

S azon éjjel azt álmodta, hogy pisztolyt vásárolt. A pisztolylyal bemegy Eszterhez. Egyedül találja. Ott áll a szoba közepén kevélyen hidegen. S a fejét fölemelve idegenül néz reá.

Ábel megáll előtte, és csak ennyit szól:

- Szereted?

Eszter fagyos-nyugodtan nézi vissza, s feleli dacosan:

- Mi közöd benne, poltron!

A pisztoly durran. Eszter fölemeli a jobbját, mintha a füstöt akarná elcsapni, de egyet fordul, s végig zuhan a szőnyegen.

Szörnyű álom volt, Ábel kábuldozva, szinte betegen ébredt ki belőle.

Néhány nap mulván olvasta, hogy az egyetemi templomban esküvő volt. Eszter férjhez ment. Egy zágrábi orvos vette el, - az angolképü.