4

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

- Hogy a hetedik pokol emésszen el - ordított rá a félszemű janicsár -, mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?!

A paprikás a raboknak került, a cigánynak nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült cobákokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány fölkelt. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán így csicsergett:

- Nagyságos, méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!

A Gyomorzsáknak nevezett félszemű - valójában Jumurdzsák - megfordult, és gúnyosan sunyorított:

- Idekukorikolnád a magyart, ugye?

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat elgondolkodva forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, osztozkodtak is. Egy lelógó bajuszú, komor akindzsi kis vasszekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszítették. Aranypénz, gyűrűk, fülbevalók dőltek ki belőle.

Osztozkodtak a tűz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmetes, különös arc volt neki az a csupa bőr fej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. A foga ínye is kilátszott, mikor nevetett.

Vastag szarvasbőr övet húzott elő a dolmánya alól, hogy a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta állt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket, és hogyan rakosgatja bele egy kis nyíláson át a pénzét a nyeregkápába.

- Hát te mért nem eszel? - szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

- Nem kell - felelte.

Kis idő múlva odaszólt a papnak:

- Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

- Hát mi kell, fiam?

- Tisztelendő uram - szólott a legény sötéten -, gyóntasson meg engem.

- Minek?

- Annak - felelte a legény -, hogy tisztán menjek a másvilágra.

- Messze vagy még te attól, Gáspár.

- Nem olyan messze, mint gondolja.

Pillantást vetett a törökök felé, s folytatta:

- Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, idejön az a török, aki engemet megfogott. Idejön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

- Ne tedd azt, fiam.

- Márpedig én megteszem, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszúrom! Bele a hasába a kutyának! Hát csak gyóntasson meg engem.

- Fiam - mondotta nyugodtan a pap -, én nem gyóntathatlak meg, mert én lutheránus vagyok.

- Újhitű?

- A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat? Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megtörtént, hogy a magyar rabokat megszabadították.

- És ha nem szabadítanak meg?

- Isten jósága elkísérhet az utunkon. Van olyan ember nem egy, akit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Aztán csak hazakerül. Gyere, fiam, egyél. Az evés megcsillapít.

A legény komoran nézett maga elé.

A pap újból megszólalt:

- Minek hívtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és odavánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány, rongyos cigányasszony is. Annak a keze-lába cigány szokás szerint börzsönnyel² van bepirosítva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigány nyelven Sárközivel, a ragyás cigánnyal.

- Talán a feleséged? - kérdezik a rabok.

- Nem - feleli a cigány -, eddig még egyszer se volt a.

- Hát mit beszélgettek cigányul?

- Ast mondja ezs azs asszony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

- A jövendő Isten kezében van - szólt rájuk a pap. - Ne cselekedjetek az ő nevében semmi komédiát!

A férfiak között két idős ember is ült. Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával. A másik a terebélyes arcú paraszt, aki a pappal volt egybeláncolva. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok, ahogy ott ették a paprikás ürühúst, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

- Sehogyan - szólt röviden a nagy fejű paraszt.

Lenyelte a kanál húst, és folytatta:

- Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

- Konstantinápolyban? - kérdezték egyszerre hárman is.

- Ott - felelte a paraszt, mélyen belemártva a kanalát a vaskondérba -, tíz esztendeig söpörtem én a török földet.

- És hogyan szabadult meg?

- Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg: átúsztam a Dunát.

- És milyen az a rabság? - kérdezte egy tizenhat éves, savószemű legény.

- Bizony, öcsém - felelte búsan a paraszt -, nem sok tyúk múlt ki miattam a világból.

- Gazdagnál szolgált-e? - kérdezte egy hang a kocsi alól.

- Magánál a császárnál!

- A császárnál? Mi volt kend a császárnál?

- Főtisztogató.

- Micsoda főtisztogató? Hát mit tisztogatott kend?

- Az istállóját.

- Hát az asszonyokkal hogy bánnak? - kérdezte egy fekete hajú menyecske.

Az ember vállat vont:

- Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony. De jobbára csak cseléd.

- Verik az asszonyt is?

- Kit hogyan.

A pap fölkelt.

- Eszerint kend ösmeri az utat?

- Bár ne ösmerném - felelte az ember.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lába szárára lakatolt széles, sima vasat.

Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

- Nándorfejérvártól Hizarlik³ egy nap. Aztán Baratina.

- Nem - felelte az ember -, öt állomás is van addig.

- Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik Alopnica.

Az ember bólintott.

- Aztán Nis.

- Az már Rácország - sóhajtott az ember, s a térdét átfonta. - Ott kezdik vetni a rézkását.⁴

- Rézkását? - csudálkozott az egyik asszony.

Az ember nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait:

- Azután következik Kuri-Kezme.

- Ott sok a korpió-férög.⁵

- Sárkövi.

- Ott három malom őröl. Apadjon el a vize!

- Czaribród.

- Ott engem igen megvertek.

- Miért? - kérdezték egyszerre hatan is.

- Mert eltörtem a lábam vasát.

- Dragomán - olvasta a pap tovább.

- Az már Bologárország - szólt az ember -, onnan érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város. Égjen porrá!

A pap folytatta:

- Iktimán.

Az ember bólintott.

- Kapiderven.

- Ott havas vagyon. Nyáron is hó födi a hegyeket.

- Pozarki vagy micsoda.

- Az, az, Pozárki, hogy a főd nyelje el! Sok a szúnyog benne.

- Filippe.

- Az is város. Dűljön össze!

- Kaladán.

- Ott egy cimborámat eladták. Döghalál eméssze el őket!

- Uzonkova.

- Sok gyümölcsöskert. Jó hely.

- Harmanli.

- Ott egy török úr megvette Dávidka Antalt.

- Musztafa-basa-Köpri.

- Kőhíd van ott jókora. Szakadjon össze!

- Drinápoly.

- Nagy büdös város. Ott láttam egy élőfánkot.⁶

- Mi az? - kérdezték a rabok valamennyien.

- Az - felelte a paraszt - akkora nagy, eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal.⁷ Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

- Corli.

- Onnan kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok sóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.