17
Másnap lóra ültek, és
megindultak le délnek, Sziget várába.
Felhőtlen, meleg nap volt
az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik
faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét
elhajtották a törökök.
Mikor elérték a szigetvári
nádast, a pap fölnézett.
- Az úr itthon van.
- Itthon? - kérdezte csodálkozva
a gyerek. - Honnan tudja?
- Nem látod a zászlót?
- Ott a tornyon?
- Ott.
- Vörös és kék.
- Az úr színei. Azt
jelentik, hogy az úr itthon van.
A náderdőbe értek, és
egymás mellett lovagoltak tovább.
A pap ismét megszólalt:
- Te fiú, nem gondolod-e,
hogy Dobó meghalt?
- A harcban?
- Ott.
Gergely nem gondolta. Dobó
őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak,
Gergely nem csodálkozik rajta.
- Ha meghalt volna - szólt a
pap -, én szívesen fogadlak fiamnak.
Ráugratott az első
fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt.
Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az
óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős
tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három
cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.
Ott megint egy híd
következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.
- Most érünk a várba -
mondotta a pap. - De ideje is.
És gondosan körültörölte az
arcát a zsebkendőjével.
A várkapu tártan állt. A
tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert
pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.
A két páncél egyforma
alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az
egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.
- Az az úr - mondotta a pap -, az
a medvefejes.
A két lovas karddal rohant
egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.
A két páncélos meg úgy
rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.
- Buzogányt! - kiáltotta a
medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.
Az arcát nem lehetett látni sem
az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.
Az ajtóból a kiáltásra egy
kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt
és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.
Azok újra egyet kanyarodtak
a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.
S sima sisakos sújtott
először.
A medvefejes a feje fölé
kapta a pajzsot. Akkorát
zördült az, mint a repedt harang.
Ugyanebben a pillanatban úgy
sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.
Erre a sima sisakos
visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.
A medvefejes leemelte a
sisakját. Nevetett.
Telt arcú, barna férfi
volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a
sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik
lelógott a nyakáig.
- Bálint úr - mondotta a pap a
fiúnak tisztelettel. - Ha ide néz, vedd le a süvegedet.
Azonban Török Bálint nem nézett
feléjük.
Az ellenfelét nézte, akinek a
fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.
A lovas, amint nagy nehezen
leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki
az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.
A kapu alól valami nyolc török
rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.
Hát ez is csak olyan török rab
volt, mint a többi.
- No, melyiteknek van még kedve a
mérkőzésre? - kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. - Aki legyőz,
szabadság a jutalma.
- Én - szólt egy izmos, ritka
szakállú török. - Ma talán szerencsésebb leszek.
Magára öltötte a nehéz vasruhát.
A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és
másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.
Azután emelőrudakkal
segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.
- Bolond vagy te, Ahmed! -
kiáltotta vígan Török Bálint. - A pallos nem páncélhoz való szerszám.
- Már én csak így szoktam -
felelte a rab. - Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.
Törökül beszéltek.
Bálint úr visszacsatolta a
sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az
udvar körül.
- Rajta! - kiáltotta aztán, a
középnek rohanva.
A török előrehajolt a
nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek,
fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.
Azonban Bálint úr is értette
ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a
pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.
A török féloldalt zuhant a
porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.
- Elég volt - szólt Török
Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. - Holnap, ha itthon leszek, megint
mérkőzhettek velem.
- Nem igazság! - kiáltotta
a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.
- Mért ne volna igazság? -
kérdezte Bálint úr.
- Nem illő lovagtól,
hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!
- Hiszen te nem vagy lovag,
ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré
rablók!
A török duzzogva hallgatott.
- Csak nem nézitek tán lovagi
mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok - folytatta kiabálva Török Bálint. -
Nézze meg az ember a sok rongyosát!
- Uram! - kiáltott egy sovány,
szürke szakállú rab. - Ma megint mérkőznék veled!
Az udvaron állók nevetésre
fakadtak.
- Persze, most az hiszed,
elfáradtam. No de legyen meg
az örömöd!
S újra a fejébe nyomta a sisakot,
amelyet az imént már az ölébe eresztett.
- Hányadszor verekszel velem,
Papagáj?
- Tizenhetedszer - felelte
siralmasan a papagájorrú török rab.
Török Bálint fogta a sisakját, és
eldobta.
- No - azt mondja -, ennyit a
javadra az erőmből. - Lássuk!
Szembetűnő volt köztük
az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és
mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.
Kopjával csaptak össze. Bálint úr
mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a
török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!
A szolgák, apródok és rabok
egyaránt kacagtak.
Bálint úr lehajigálta magáról a
pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi
vastól is megszabadítsák.
Papagáj ezalatt feltápászkodott.
- Uram - sírta, Török Bálint felé
fordítva véres orcáját -, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár
otthon!
- Miért nem maradtál otthon magad
is, pogány! - felelte bosszúsan Török Bálint.
Mindig megbőszült, ha a
rabok kegyelemért könyörögtek.
- Uram - kiáltotta a rab a kezét
tördelve -, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem
láttam két esztendeje.
És térden csúszott Bálint úr elé.
Leborult a lábánál a porba.
Bálint úr kendővel
törülgette az orcáját.
- Bár minden gaz török itt volna
láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!
S odább lépett.
A török port markolt föl a
földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:
- Hát verjen meg Allah, te
rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen,
mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én
sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!
S hogy így átkozódott, a könny
ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.
A szolgák elhurcolták a
dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.
Török Bálint hozzá volt már
szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás
nem oldott az ő várában láncot.
Elvégre is minden rab minden
időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban,
mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és
hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé
számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan
is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében
eleresszenek.
Tartotta a hátát, karját, hogy az
apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a
paphoz.
- Kedves papom, az Isten hozott!
- mondotta a kezét nyújtva. - Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül.
Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.
- Nagyságos uram - felelte a pap,
a kezében tartva a süvegét -, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj
az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
- Hogy a kutya egye meg! -
duhogta Török Bálint visszafordulva. - Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a
másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
A pap hallgatott.
- Kiállok vele pallossal -
folytatta a paphoz fordulva -, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi
játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.
Bosszúsan húzott egyet a nadrágja
szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.
Aztán a fiúra nézett.
- Hát ez az? - kérdezte
csodálkozva.
- Szállj le hamar - szólt
Gergőre a pap. - Vedd le a süvegedet.
A kis mezítlábas, kardos gyerek
hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint
előtt.
- Ezt a lovat szerezted te? -
kérdezte Török Bálint.
- Ezt - felelte büszkén a gyerek.
Török Bálint kézen fogta, és
olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.
Az asszony - patyolatarcú, szép,
szőke teremtés - a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal
mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér
kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben
meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.
- Kata lelkem, nézzed csak - kiáltott
Török Bálint nevetve -, a Dobó apródja!
Gergő kezet csókolt. A kék
szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt,
és megcsókolta az orcáját.
- Ez? - kérdezte a plébános is
elbámulva. - Hiszen ez még szopik.
- Szopik ám, török vért - felelt
a vár ura.
- Éhes vagy-e, kis katonám? -
kérdezte az asszony.
- Éhes vagyok - felelte
Gergő. - De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
- Tyűh, fiam, az nem lehet -
szólt Bálint elkomolyodva. - Az urad sebesülten fekszik...
S Gábor paphoz fordult:
- Még nem tudod?
Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját
a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.
- A dárda vasa.
- Az. Bele is törött.
- Én húztam ki! - dicsekedett a
plébános.
- Te hát - szólt Török Bálint -,
hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
- Úgy húztam, úgy húztam... Hát
hogy húztam volna másképp?
- És nem esett le? - kérdezte
Gábor pap.
- Fenét esett - folytatta Bálint
úr. - Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.
Gergő sápadtan hallgatta
ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a
törököt.
- Eredj - mondotta a plébános -,
játsszál az úrfiakkal.
A két kis fekete hajú gyerek már
akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.
- No, mit féltek? - mondotta
az anyjuk. - Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.
Aztán Gergelyhez szólott:
- Ez a nagyobbik a Jancsi, a
kisebbik meg Feri.
- Győjjenek - szólt
Gergő -, megmutatom a kardomat.
A három fiú hamarosan
összebarátkozott.
- Hát te, papom - szólt Török
Bálint a padra ülve -, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?
- Hát - felelte Gábor pap búsan -
azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.
Török Bálint gondolkozva
pödörgette a bajuszát.
- Értesz te törökül?
- Értek.
- Németül is?
- Két évet diákoskodtam német
földön.
- Hát mondok valamit, papom:
szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem
Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek
van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év
múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.
- Nagyságos uram - szólt a
plébános a befőtteket hirtelen otthagyva -, hát én?
- Hát te is tanítod: te tanítod őket
latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török
nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.
A fiaira nézett, akik Gergellyel
az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
- Elveszem ezt a gyereket
Dobótól - szólt Török Bálint. - Meglehet, hogy ez beválik harmadik
nevelőnek.
|