A TULIPÁN

A tél szép. Csak köd ne volna benne, meg olykor szeles idő! Mikor éjjel-nappal suhog a szél, s ember és állat dideregve, ködöt lehelve jár, kedvetlen vagyok. Aggodalom száll meg, hogy a természet intéző hatalma benne felejti a világot a télben! Talán mink vagyunk az utolsó emberek! Ha mink is elmúlunk, a mindent intéző hatalom lepecsételi a Föld történetét.

Ilyenkor aztán virágcserepet szedek elő. Megtömöm földdel. Vetek beléjök mindenféle virágmagot. Odaállítom a kályhám közelébe és öntözöm.

Az idén egy tulipánhagymát is tettem a cserépbe. Öntöztem. És míg odakünn zúgott a hózivatar, álltam a kályha mellett és néztem a cserepeimet.

Vajon kikelnek-e? Van-e még élet a földben? Van-e még reménység a Föld életében?

Egy szerdai napon rozsdaszínbe játszó zöld gombocska emelkedett ki a cserép közepén. Örömmel néztem. A tulipán kelt ki, az én tiszta, szép, piros tavaszi virágom. A kályha mellett elhitte, hogy tavaszodik. Fölébredt. És bontakozik kifelé a földből a világosságba.

Ápolgatom, takargatom. Itatós papirosból formálok neki köpönyeget, hogy mikor ablakot kell nyitni, meg ne fázzon. És öntözöm reggel, este, langyos vízzel.

Harmadnapra már akkora, mint a datolya magva. Egyre kijjebb emelkedik a földből. Egy napon már széjjel is nyitja üde vöröses palástját, és megmutatja, hogy a palástja bélése zöld selyem. Aztán két vékony zöld gallérocska tűnik elő. A két gallér között egy gömbölyű zöld fej: az ő elburkolt orcája.

Miért lehet örülni az ilyen semminek? Hogy zöld? Hiszen annyi zöld növény terem nyáron a Föld kerekén, hogy a más csillagok lakói bizonyára zöldnek látják a mi csillagunkat. Hogy virág? Hogy télen nő? Hogy nekem virul?

Nem. Az életnek örül az ember. Az élet szemlélete gyönyörűség. És künn most az egész világ határtalan nagy fehér temető.

Hát van élet a földben? Van élet a fehér szemfedő alatt? Ime, ez a bájos virág megfelel reá: megélemlett a koporsójában és kikélt. Az arca még burokban van, de máris a világosság felé fordul. A világosság az ablak jégkérgén aranylik által. Ez a növény úgy szereti a napot, mint az ember!

Már régen érzem, hogy van valami rokonság az ember és a virág között. Talán az élet ereje azonos bennünk! Talán hogy az égi nap egyősanyánk. Talán a virág emberré válik holta után? Az emberből meg virág leszen?

Künn tél az idő, és mi ketten együtt melegszünk a tulipánnal a kályhánál. Az ember megfagyna künn a hidegben, mint a virág. A virág él a meleg szobában, mint az ember.

És nőtt a tulipán.

Hogy sugaras napok következtek, nőttében elhajlott az ablak felé. A nap felé hajlott, mint a gyermek az anyja felé.

Odatettem az ablak párkányára, de háttal. Ha boldog tud lenni a virág, a tulipánom bizonyára boldog volt. Széles, zöld levelei szinte itták a sugarakat.

És ott maradt.

Már másnap kiegyenesedett és lebocsájtotta maga körül vastag és széles palástját. A bimbója fölnyulladt. Nőtt napról napra. Végre egy februáriusi napon kinyitotta üde orcáját és tartotta a napnak. Kinézett az ablakon a napfényes télbe, mint én.

Nem ismerhetem a teremtés titkait, de érzem, hogy az az értelmes erő, amelyik az életnek miriádnyi sokaságát szórta el a világban, a virágot gyönyörűségnek teremtette.

Nekem titok ez a virág. Csak annyit tudok róla, hogy él és hogy bájos. Miképpen rejtőzik benne az erő? Honnan szívja leveleibe a zöld színt, orcájába a pirosat? - nem tudom. Csak ülök előtte és nézem elandalodva. Hogy ez a tiszta, üde és bájos teremtés sárban fogamzott, sárban nőtt, és mégis égi fenségben pompázik.

A folyosón gyermekcsizma kopog a szobám felé. Ismerem a járásáról, ki jön. A nyolcéves Eszter leány. Most jár a második osztályba. Az a neve, ami az anyjáé. A vezetékneve is az anyjáé. Az anyja cseléd valahol a városban. Tudom, mért jön: el fog kéredzkedni a holnapi tanításról. Mert az öreganyja tartja, s téli napokon bejár az öregasszony az urasághoz kukoricát morzsolni. Olyankor vele megy ez a kisleány is, kap húsz fillért a munkájáért.

Leveri a havat a csizmájáról az ajtóban, és csiszi-csoszi: törli a csizmáját hosszan a gyékénybe.

Azután kopogat. Először csak egyet koppant, azután kettőt.

Vár.

Azután hármat koppant.

- Bejöhetsz, Eszter!

Belép. Az ajtót két kézzel csukja be gondosan. Fakózöld pamutkendő van rajta. Hátul nagy csomó tartja a kendőt a derekán, s a kendő két sarka leér a térde hajlásáig. A szemét lesütve áll meg előttem, és félénken rebegi, hogy holnap napszámba kéreti az öreganyja: csak egy napra engedjem el az iskolából.

S mikor ezt elmondta, fölnyitja fekete selymes szempilláit. Rám néz, majd hirtelen meg­lepődéssel fordul a szeme a virágra.

- No mi ez, Eszter? Ismered-e?

- Tulipán - feleli mosolyogva.

És a tekintete gyönyörűségbe feledten áll a virágon.

Ez a kisleány is olyan mint a tulipán. Az arca gömbölyű és üde piros. Mindig piros és mindig mosolyog. A szeme fekete és mély tüzű. Ő az egyetlen fekete szemű leányom. A többi kék szemű. A többi orgonavirág.

És a nyolcéves tulipán nézi a nyolchetes tulipánt.

- Szereted ezt a virágot?

- Szeretem.

- Hát csókold meg szépen.

Nem volt neki szokatlan a gondolatom. Hiszen mindennapi valami, hogy az ilyen kisleányok tavasz kinyíltával bokrétát hoznak az iskolába és csókolgatják meg egymással is csókoltatják.

Odament az ablakhoz. Lábujjhegyre állt. A szemét félig lehúnyta. És csókot lehelt a tulipánra.