MICÓ

A macskám itt heverész a kályhám előtt. Eszembe jut egy másik macska. Gyermekkoromban ismertem azt a macskát.

Egy vasárnap reggel, hogy rajtam volt már az ünnepi ruha, siettem ki, hogy lássanak. De korán találtam fölkészülni: nem mutatkozott egy gyerekpajtásom se. Pedig volt nekem jócskán: úr, paraszt egyformán. Valamennyi közt legkedvesebb a Csordás Andris. Andris annyi idős volt, mint én: hétesztendős, de sokkal okosabb. Mindennap talált ki valami újat. Ha egyebet nem, madárfészket újságolt. S ha éppen nem akadt még madárfészek se, akkor Micóval játszottunk.

Micó az ő kis cirmos macskájuk volt. Sok mindent tudott az a macska. Ha Andris fütyült neki, előjött még a kertből is. Ha Andris négykézlábra állt és tovább fütyült, akkor Micó fölugrott a hátára és dagasztott ottan, mint ahogy az asszonyok dagasztják a kenyeret.

Hát hogy senkit se találtam a házunk közelében, futottam egyenesen Andrisékhoz.

Egy alacsony kis nádtetős házban laktak. A ház oldalára akkoriban oda volt írva veres krétával: 1 ló, 1 ember. Mert huszárok tanyáztak a faluban. Az udvart hordódongákból készült kerítés kör­nyez­te. Hátul egy vályogistálló, a teteje meg a fala kissé meg is dőlt, mintha át kívánkozna telepedni a szomszédba. Meg egy rossz kút is állt az udvar közepén, s abban mindig uszkált egypár kis béka.

Ahogy futok a ház felé, visítást hallok onnan.

Meghökkentem.

Andris visított.

- Verik? Vagy mosdatják? - gondoltam ijedt tűnődéssel, ahogy a gyerek szokott.

De mért verik, ha verik?

Tegnap kővel hajigáltuk a kútban a békákat. Hátha azért bűnhődik most Andris?

Az ember sohase tudja abban a korban, hogy miért bűnhődik?

Óvatosan lépdeltem a kerítésig és beleselkedtem a parajjal benőtt dongakerítésen. Hát mosdatták Andrist. Ott görnyedezett szegény a pitvarajtó előtt. A földön mázatlan cseréptál. Szappanozza a képét az anyja irgalmatlanul.

Őszintén szólva magam se szerettem mosdani. Nincs is abban semmi jó, hogy hideg vízzel dörzsölik az embert, és csípős szappannal habozzák be a szeme világát. Csakhogy engem már régen magamra bíztak, és hát én meg is mosdottam becsületesen - kivált ha rajtam állt valakinek a szeme.

Ahogy ott visított-hörkölt az én Andris barátom, mély részvéttel szemléltem őt a kerítésen át. Nem sajnálta más senki.

A katona az istálló előtt ült. Pipázott és nevetett.

- Leszel még kutyábbul is! - mondotta a pipáját a csizmája sarkához ütögetve. Tudod-e, hogy mivel mosdatnak, ha katona leszel?

Hogy erre Andris nem válaszolt, az nemcsak azért történt, hogy nem tudta, hanem mert az anyja keze a száján habzott.

- Téglával - felelt rá maga a katona.

És végigsimította a kezét a maga olaszosan barna orcáján. Lehet, hogy a visszaemlékezés akaratlan mozdulata volt az. De az is lehet, hogy csak a bajuszát kereste meg. Csak egynéhány szál kis bajusza volt. Hegyesre szokta pödörni.

Végre is a nagy Juli leány szabadította ki Andrist az anyja vasmarkából. Kijött a szobából felibe fonatlan, felibe öltözetlen. Elkapta az Andris fejét és körüldörzsölte a törülközővel.

- Ne ríj, Andriskám! - mondotta vigasztaló hangon.

És ahogy törülgette, megcsókolta az orcáját jobbról is, balról is.

A hófehér ingből előduzzadtak gömbölyű karjai, és ahogy akkor rám is rámpillantott, olyan volt nekem a szeme, mint a Micó macskáé.

De lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Gyerekkoromban úgy vélekedtem, hogy minden kutyában, macskában van valami annak a családnak a vonásaiból, amelyikhez tartozik. Lehet, hogy az öreg jegyzőéknél ötlött belém ez a gondolat. Az öreg jegyzőnek buldogg kutyája volt, s neki is, a kutyának is mindig vicsorgóra állott a képe.

- Így, virágom, így! - mondotta Juli, gyöngéden törülgetve az öcsikéje fejét -, látod, a kis ifiúr milyen tiszta! A Micó is mosdik, nézd, milyen szépen.

Andris még egyet brümmentett, aztán a könnyein át Micóra mosolygott. A macska csakugyan ott mosdott a kút káváján. Megnedvesítette a talpát és végigvonta a fején, a fülén. Szakasztott úgy tett, mint a katona szokott az istálóajtóban, mikor a kis gömbölyű tükörben kétfelé választja a haját.

A tiszttartó Cigány kutyája dugta be a fejét a kerítés dongái között, s átvonaglott a résen. Borzkutya volt a jámbor, különben átugorhatta volna a kerítést. Mintha megirigyelte volna a Juli dicséretét, fölágaskodott a kút kávájára és ádáz gyűlölettel vicsorgott a Micóra.

Micó persze nem várta meg a következő pillanatot. Mikorra a kutya fölágaskodott, ő is állt már. A szemét a kutyára meresztette, ráfújt, és ráköpött. Közben pofon is teremtette.

Cigány majd eldőlt megbotránkozásában.

No, szoros is lett volna a Micó macskának egyszerre! De Micó abban a pillanatban felszökött a kútágasra. Ott nyalogatta a talpát, és gúnyos hunyorgással nézett alá a magasból.

Mink aztán az Andrissal nagy játékba kezdtünk: töklevélből vágtunk dudát magunknak és azon trombitáltunk. Utánoztuk a katonákat.

Csak a második harangszóra ocsúdtunk föl a játékunkból. Indulnunk kellett a templomba. Juli is felöltözött már akkorra. Cifrán, pántlikásan, rózsásan fordult ki a szobából, és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé.

A katona az egyik kerítéscölöpön könyökölt. Hosszan nézett utána, és pödörgette a bajuszát.

*

Azt mondja egy őszi napon az Andris gyerek:

- Kell-e kis macska?

- Hol van?

- Az istállónk padlásán.

- Sok?

- Sok.

Futva futottunk odáig.

A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nőttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.

Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!

- Miau! Miau!

Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.

- Melyik kell? - kérdezte Andris.

- A vörös!

Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos volt, mint az anyjuk.

A házból akkor nehéz és erős beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.

Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.

- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.

- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. Beteg vagy mi.

A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:

- Nem igaz! Nem igaz!

De valami nagy baj lehetett ottan!

A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.

Juliért jöttek.

Juli az erdőben bujdosott. Onnan hozták elő megbékózottan.

A gyerekek nagy csoportban követték őket. Én is köztük. Mögötte az anyja ődöngött sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felső szoknyája a fején, mintha eső esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.

Az ügy előbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületről beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.

Mennyi szörnyűség egy nap alatt.

De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzőt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tőle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.

Végre kilódult. Fenyegetődzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.

Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:

- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!

A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza előtt. Föl­kapasz­kodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.

A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.

A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.

A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelő asszonyok között.

Az istálló tetején az ajtó az udvar felől nyitva volt. Úgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetőre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.

Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.

Azután újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.

A láng akkor hirtelen elborította az egész tetőt. Recsegett, ropogott, pattogott a tető. A levegő szinte forrt az udvaron is.

De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedő nagyságú nagy vörös lángok közé.

Vártuk, hogy előjön-e?

De nem jött elő többé.