A BOR

Őszi vasárnap. A reggeli napfény a tornácra tűz. Baracs Imre ott áll ingujjban. A sütkérezés csak vasárnapi gyönyörűsége a parasztembernek. Máskor nincs ideje rá.

De az is lehet, hogy Baracs Imre nem a sütkérezés végett állott ki a tornácra. Lehet, hogy a templomba menőket nézi sorra. Lehet, hogy csak azért áll ott, mert az ünneplő ruháját vette fel. Mikor a paraszt új ruhát vesz magára, akkor csak az ebédhez ül le. Az ülésben kopik a ruha.

Baracs Imrén csakugyan vadonatúj kék posztónadrág van. Mellényén ezüstösen tündökölnek a kacskaringóba varrt bádogpitykék. A csizmáját tegnap este sokáig pucoválta a tornácon. A haja is ragyogóra van kenve és bal oldalán kétfelé választva. A bajuszát hegyezve csavarta fekete viasszal. Vastag gombóc orra alatt úgy feszít most a bajusz, mintha fel volna ragasztva.

Hát mondom, áll és sütkérezik. Nézi a templomba menőket. A kutyája is ott ül a kerítésnél. A léc között néz kifelé komoly nyugalommal, mint a gazdája.

Kék ruhás emberek, suhogó szoknyás asszonyok, pántlikás leányok lépkednek el időnkint a ház előtt. Az asszonyok nagy fekete táblás imádságos könyvet visznek a hónuk alatt, s a könyvükből olvasó lóg ki. A leányok kicsiny könyvet visznek, s a könyvük csipkés zsebken­dőbe van beletakarva.

Elmennek a ház előtt. Némelyik beköszön, másik nem köszön be. De az asszonyok és leányok mind beköszönnek.

Mert nem is lehet olyan ház előtt bepillantás nélkül elmenni, ahol eleven özvegye lakik. Talán az arcát lesik, hogy bús-e? Talán azt várják, hogy egyszer csak ott látják az asszonyt is a tornácon?

Szokatlan valami az a falusi életben, hogy két ember elváljon, ha egyszer a pap összeadta őket. De talán ezt a módit is eltanulják már az uraktól, mint az asszonyok a kávéivást, a lányok meg a cúgos cipőt.

Hát a lányok is beköszönnek. Úgy köszönnek rá, mint a legényekre szoktak: tapadó tekintettel. Baracs Imre elvégre is alig több harminc esztendősnél. Aztán a bajuszát hétköznapon is hegyesen viseli, amióta elhagyta az asszony. A bajusz azt jelenti, hogy törvényesen is elválik tőle.

Baracs Imre mindezekre a köszöntésekre fejbiccentésekkel válaszol. Az asszonyok köszön­tésére komolyabban, mint a lányokéra meg a férfiakéra. Hej, az asszonyok! Mindig licseg-locsog a sok hegyes nyelvű! Mikor az utolsó templomba menő is ellépett a ház előtt, Baracs Imre magára veti a tarisznyáját meg a szűrét. És szól az anyjának a konyhában:

- Az ebéddel ne siessen kend!

- Hová mégy?

- Megnézem a Jancsit.

Az öregasszony kihúzza a tésztából a kezét, és a fiára bámul.

- Jancsit?

- Jancsit - feleli komolyan az ember. - Nem tudom felejteni azt a gyereket.

- Hát hozd haza. Békülj össze az asszonnyal, Imre. Mondd neki, hogy én vagyok a hibás.

Baracs a fejét rázza:

- Nem. Én az asszonyér nem megyek. Se vele össze nem békélek többé ebben az életben!

Lekerül a kertek alá, aztán a falu végén fölkanyarodik. Rátér a kocsiútra. A kutya el-elmaradozva illő távolban követi. Tudja a kutya, hogy ha meglátják, visszakergetik.

De Baracs Imre nem pillant hátra. Csak ballagdál az akácfák között, a kocsiúton.

A fák már sárgulnak. Az út szélén rozsdásan hervad a lósóska. Itt-ott egy vadrózsabokor pirosítja a gyümölcsét. Az úton ugrál a pityer.

Baracs a dombra érkezett. Onnan megláthatná a szomszéd falu tornyát, a vöröstetejű köpcös tornyot, ha ugyan fölpillantana. De nem pillant föl. Éppen azért nem pillant föl. Vőlegény korában ott mindig dalolásba fogott. Most nincs kedve dalolni.

Idő múltán mégis rápillant a toronyra. Olyan, mint régen! Még csak nem is fakóbb. Ott eskették őket abban a templomban.

A falu határán kökénybokrok szegik az országutat. Imre letép egy leveles ágat és bedugja a tarisznyába. A tarisznyában vörös szemű házinyúl üldögél. Mulasson a nyúl, ha éppen éhezik.

A falu mintha fehérebb volna, mint máskor. De nem fehérebb, csak a föld barnább meg a zsuppos háztetők barnábbak, mióta az első őszi eső leesett. Által kellene mennie a falun, mert az asszony az alszegen lakik: szélről a második ház. De nem megyen által: alája kerül a kerteknek, és tapossa a gyepet.

Egyszer, ahogy visszapillant, meglátja a kutyáját.

- Hej, a cudar! No nézd! Nem takarodsz-e vissza!

A kutya behúzott farkkal inal vissza vagy húsz lépést. De csakhamar meglassudik. Megfordul, megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát, és azt kiáltja:

- No, gyere kutyám!

Ki tudja, micsoda gondolatok forognak ilyenkor a kutyának a fejében?

Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött. Kutyának nem szabad elhagynia a házat; csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Olyankor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyáznia a kutyának.

Baracs megint visszafordul. Látja, hogy a kutyája ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkel és megindul. A testét lomhán lógázza hazafelé.

Baracs Imre tovább ballag a kertek alatt.

Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. Bebagyulálta a kis Jancsinak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg Jancsikát, hanem torokgyulladást, azt kapott. Az asszony panaszolta, hogy a kendő okozta a gyulladást. Az öreganyó felforrant. Micsoda beszéd ez? Szó szóba. A két asszony csípőre tette a kezét: összecsattogtak.

Baracs Imre az új papház áldomásáról érkezett haza. Csak elzöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a, tűz, csak mikor látta, hogy a felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg, és felkapta a botját.

No bizony, nem valami ritka sor, hogy parasztember megveri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történt először. Az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt. Baracs nem is kapta meg másképpen, csak nagy szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond természete volt Baracsnak, hogyha ivott, mingyárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond természet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég, hogy megváltoztassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott. Éltek is jámboran, boldog békességben. De már, hogy az új papházat feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki.

Az ütésre megbolondult az asszony. Befutott. Nagy sebbel-lánggal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fia kezét és elrohant. Vissza se nézett.

A faluban aztán nógatták Baracsot, hogy menjen az asszonyért, hogy milyen kár érte, milyen rendes, dolgos teremtés volt. Kár ilyen csekélységért...

- Részeg voltál - mondta a pap is -, bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az asszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, restelli, hogy szégyenszemre visszatérjen hozzád.

- Hát bort nem is iszok én többet; száradjon el a gégám, ha iszok - felelte Imre -, de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját.

Vagy két hét múlva kocsi jelent meg Baracséknál. Nem járt be az udvarba, csak megállt a ház előtt. Az asszony nagybátyja jött rajta, egy olyan hallgató nembánom-ember, akinek az egyik bajsza vége mindig felfelé áll, a másik meg lehajlik. Csak pipázik egész nap, meg a felhőket nézi.

Baracs Imre azt hitte, hogy békíteni jött a sógor. Haragos szemmel fogadta:

- Mit akar kend?

- A ládát meg az ágyat.

Hogy az öreg se nem békített, se szemre nem hányt semmit, Imre se szólt többet. A tornácfának támaszkodva nézte szótlanul, hogyan cipeli fel a sógor a kocsira a tulipános ládát, meg a sárga rózsás ágyat. Az öregasszony a templomba járt azalatt. Imre nem segített a felrakásban.

Mikor az öreg visszaült a kocsiba, Imre megmozdult. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Azonban az öreg meggyihikelte a lovakat és köszönés nélkül elhajtott.

Vége szakadt köztük a sógorságnak is.

Hát azóta se hallott Baracs Imre se jót, se rosszat az asszonyról.

Ott ballag most a kertek alatt. Ha a házak között menne, azt mondanák:

- Jön a feleségéért.

Ne gondolja ezt senki!

Az alszegen meglassúdott. Egyszer meg is állt és szétvert botjával egy elszáradt bogáncskórót.

Aztán megint ballagdált tovább. Fölkerült a kertek aljáról a falu végére. Kevélyen lépegetett. A lágy földben mindenütt utána maradt a csizmája patkójának a nyoma. A nyomok csakhamar a kocsiút közepére fordultak.

Most már ha meglátják is, ne gondolják, hogy szégyenkezik vagy mi. Pipáját hegyesen előre tartva, füstöl el a ház előtt. Oda se néz. Mintha nem is ő vinné a pélpát, hanem a pélpa őt; mint a gőzös a vonatot.

A falu csöndes. A kutyák az ebadó behozatala óta nem ugatnak. Baracs Imre nem bánná most, ha a felesége házából ráfutna egy kutya. Megütné bottal. De kutya ott sincs. Nem fut utána senki.

Baracs Imre elballag a falu közepéig. Ott már lassú a járása. Megfordul, mintha csak pipagyújtás végett kellene megfordulnia, de a két összetett marokból végigpislant az utcán.

- Nem látott ösmerős - gondolja elégedetten. - De mi a manót járok én föl és alá, mint a tavaszi szellő. A fiamhoz jöttem. A fiam az én fiam.

Magát imigyen fölbátorítva, visszatér. Megáll és a botjára támaszkodik a ház előtt. Szembe pipál a házzal. Így fejezi ki, hogy szemébe néz ő akárkinek is, de bemenni nem szándékozik.

A Jancsi gyerek majd csak kijön és akkor szól neki. Elég egyet szólni a Jancsinak: megismeri az apját száz szűrös ember közt is.

De hát a Jancsi gyerek nem jön.

Eközben van ideje Baracs Imrének, hogy megnézze a házat. A ház éppen olyan, mint ezelőtt hat esztendővel volt, még a rozsdás rossz kasza is csakúgy áll ki a padláslyukon. A kertben a rózsa karóján most egy tejesfazék szárad, de köröskörül éppúgy virul az őszirózsa, mint mikor az asszony leány volt. Csak a kerítés mellett hervadozik egy csoport magas mályva. Az nem nőtt azelőtt.

Hej, sok őszirózsa hervadt el innen az ő kalapja mellett! Minden egy rózsa tömérdek szép csókkal járt.

Baracs Imre egy rakás követ látott már jöttében az útfélen. Köveznek, gondolta, országutat köveznek.

Az a rakás kő az út túlsó felén áll az ő háta mögött. Mért ne ülne le? Az a kő nem tartozik az asszony portájához, és hát a madár is ott ül le, ahol akar.

A pipa eközben kiég. Baracs Imre újra tömi, noha még forró a cserép. De, mint báró Eötvös mondaná: vannak az emberi életben pillanatok, amelyekben a pipának füstölnie kell.

És ahogy így szemben ül a házzal, s a pipáját tömögeti, végigpillant oldalt az úton. Hát mit lát? Az ő engedetlen gonosz kutyáját, amint ott ül valami ötven lépésnyire az út közepén, és lesi őt messziről.

- No lám - mondja Baracs. - A kutya nem hagyja el az embert. Gyere ide, Hattyú!

A kutya felszökik. Egy perc alatt ott terem a gazdájánál, és örvendezve ugrálja körül.

Baracs megsimogatja a kutya fejét. Jólesik neki, hogy nincsen egyedül.

Azonban a kutya egyet-kettőt szimmant a ház felé, és vesd el magad! átugrik az úton, az árkon. Ott ugrál a konyhai félajtó előtt.

A Jancsi gyerek épp akkor fut ki onnan. Új csizma van a lábán, meg egy új kis virágos szűr a vállán. Voltaképpen kijöhetett volna szűr nélkül is, de hadd lássa az apja, hogy mije van a gyereknek.

A kutya nagy nyihogással táncolja körül Jancsit. Felágaskodik és rányalint a képére.

A Jancsi gyerek meg átöleli a nyakát és rávereget:

- Hattyúkám!

Baracs nézi ezt szótalan örömmel. Megvárja, míg a fia kiörvendezi magát, s a kutyától körülugráltan hozzáérkezik. Akkor aztán az ölébe veszi.

- Hát megösmersz engem, te?

- Idesapám - rebegi örvendezve a gyerek.

Míg a fiával gügyörész, félszemmel látja, hogy egy csont és egy darab kenyér repül ki az ajtón a Hattyúnak. Hattyú illetlen étvággyal falja fel a koncot, s még kér a gyalázatos! Beeresztődik a konyhába is.

A gyerek lecsúszik az apja öléből és megfogja az apja vaskos, kérges kezét.

- Gyöjjön be!

- Nem - feleli komoran Baracs Imre -, nem azért gyöttem.

- De csak gyöjjön.

Hogy a gyerek hiába huzkodja befelé az apját, árnyék jelenik meg az ajtóban, s halk ruhasuhogás hallatszik mellettök.

Baracs Imre hallja. Egy kis rozmaringillatot is érez. De nem néz fel.

- Imre - mondja egy ismert, alázatos női hang -, gyüjjön be kend, odabe is szólhat a fiával.

- Nem akarok - feleli az ember. - Nem azért gyöttem én, hogy bemenjek.

És fölemeli a fejét. Pipáját a szájába illeszti. Dacosan néz az asszonyra.

És ahogy ránéz, látja, hogy milyen csinos menyecske ez az asszony! Ez az ő volt felesége! Nincs ilyen több a faluban. De mindegy. Az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amely letörött a fáról, leesett a földre. Nem érdemes fölvenni többé.

Ezt gondolja Baracs Imre. S tán ki is mondaná, ha beszédbe akarna elegyedni az asszonnyal.

A kutya a farkát csóválva jár ide-oda köztük.

- Tudom - feleli az asszony a szemét lesütve -, tudom, hogy nem hozzám jött. Nem is azért hívom, hanem, hogy a falu ne lásson bennünket...

A miséről akkor sokasodott elő a hívek tarka serege. Látszott a távolban az úton, mint oszlik a nép szanaszét.

Az asszony az ura vállára tette a kezét.

- Hát - szól Baracs a gyerekhez fordulva -, te is azt akarod-e, hogy bemenjek?

- Azt hát - feleli a gyerek. - Ott van mán kendnek a bor is az asztalon.