CSAK MÁR A PESTA JÖNNE!

A falu közepén leégett egy ház. Az emberek nem oltották. Ki is oltana szélben szalmatetőt! A szomszéd házakra kell ilyenkor a víz meg a vizes ponyva.

Hát biz a Bozókiné háza leégett. Özvegyasszony és szegény. A húgával lakik, akinek az ura tömlöcben ül. (Verekedés miatt ül ottan.) Két kis gyerek is van a háznál.

A tető jól be volt sározva: nem égett be. A szomszéd házakba se kapott bele a tűz. Az arasznyi kis hó, amely a minap esett, beázalódott a szalmatetőkbe, s megmentette a falut.

Az emberek másnap összegyűlnek a háznál. Ki zsuppot hoz, ki fát. Szekercét mindnyájan hoznak. Kifaragják a szelemenfát, a tetővázat és újra zsúpolják.

A leégettnek mindössze két-három hatosába kerül ez: körülbelül ennyi pálinkát reggeliznek el az emberek.

Az öreg Kerülő-Szabó is ott zsúpol. Hetvenöt esztendős ember pedig. Haja, bajusza fehér. De éppen beleillik a télbe.

Mikor már a tetejére jutottak, az öreg megcsúszott a síkos új szalmán, s lezuhant. A gerendák közé esett, amelyek ott hevertek az udvaron, s fehérlettek reggel a zúzmarától.

Az emberek lenéztek a tetőről, hogy fölkel-e?

Nem kelt föl. Ott maradt azonképp, ahogy a hátára esett. A bekecse szétnyílt az esésben, s a mellén kilátszott az Sz. M. betű is. Még katona korában iratta oda azt a két betűt kék és piros betűvel.

Hát abbahagyják hárman a munkát. Kiemelik az öreget a gerendák közül.

- Megütődött kend?

Az öreg csak néz elkékülten: Percekig nem tud szólni. Végre megmozdul a szája. Azt mondja susogva:

- Küldjetek a Pestáért.

Voltaképpen orvosért kellett volna küldeni, de nálunk eszébe se jut az orvos senkinek. Az orvos pénzbe kerül. Nem igen gondolunk semmire se, ami pénzbe kerül.

Egy ember megfogja válltól, egy lábtól. A harmadik a dereka alatt emeli. Beviszik a pitarba, a saját subájára. Bozókiné párnát hoz ki, indigószín fehér kockás párnát, és a feje alá igazítja.

- Oh, oh szegény Máté bácsi!

Az öreg fekszik, mint a holt.

- Hol ütötte meg magát kend? - kérdezi az asszony.

- Belől - rebegi az öreg. - Csak már a Pesta jönne.

A konyhán bableves főtt. Az asszony könnyezve keverte. A világosság a nyitva hagyott ajtón áramlott be. Az emberek mind abbahagyták a munkát.

- Csak nálam ne esett volna! - szólt az asszony. - Szegény Máté bácsi! De vajon nem iszik-e egy kis pálinkát? Talán helyrehozná.

- Nem - felelte az öreg.

Feküdt hanyatt, mozdulatlanul. Tekintete a napsugaras kék téli égen.

- Csak már a Pesta jönne! - rebegte olykor nyugtalanul.

Pesta az ő egyetlen fia. Béres az uraságnál. Vállas barna legény. Ő is volt katona. Neki is vannak betűk a karján. Csakhogy ő B. P. betűt íratott a karjára. Az a Balogh Panni neve. Azt vette el, mikor megjött, feleségül. A farsangra várja az első gyereket.

Az emberek elmentek már Pestáért is, a papért is.

A faluban gyorsan híre szállt a szerencsétlenségnek. Az utcán asszonyok sietnek mindenfelől a házhoz. Az udvar megtelik asszonyokkal, emberekkel, gyermekekkel. Egy gyermek felmászik a kerítésre: onnan néz be. A haldokló körül a misejáró öregasszonyok térdelnek.

A ház végén Nagy János magyarázza a szerencsétlenséget:

- Mondtam neki, hogy ne gyüjjön fel. Megcsúszik, leesik. Ej, aszongya: ne tanítsd te a macskát kapaszkodni! Még ilyen vígan felelt!

- Talán sok pálinkát ivott? - véli egy vastag, komoly hang.

Aztán arról beszéltek, hogy az öreg micsoda érdemes ember volt. Négy esztendeig katonáskodott. Pádovában is járt. Bíró kétszer is volt, esküdt harminc esztendőn át. Neki is érdeme, hogy fölépült az új iskola.

Az emberek pipáznak. Komolyan pipáznak. A cigány is ott ül nagy meghatottan. Csak akkor elevenül meg egy pillanatra, mikor Nagy János előveszi pipáját. A cigány kinyújtja tenyerét. Nagy János a bagót abba veri.

A pap közelget. Bunda van rajta. A kezében szentség. Előtte egy fiúcska rázza a csengőt, a templom­­atya fia, a Gergő.

Az emberek kikullognak a pitarból. Az asszonyok a szobába vonulnak. A nyitva hagyott ajtón át lehet látni, hogyan gyónik meg a beteg, s hogyan áldoztatja meg a pap.

Aztán az asszonyok visszatérhetnek.

Az öreg arca sárga, de nyugodt. A szeme félig be van hunyva. Már ő ezzel a világgal nem foglalkozik többet. Ki tudja mire gondol? Ki tudja mit lát a haldokló? Mert néz valamit, néz nyugodtan, mereven. A levegőben talán árnyékok jelennek meg. Úsznak ide-oda, mint a jég a vízben. Talán már szólnak is hozzája, s az öreg kezdi hallani.

De ím az öreg egyet pillant, és az asszonyokra fordítja a szemét:

- Csak már a Pesta jönne!

- Jön már - felelik. - Az erdőn dolgozott. Fát hordanak.

A nap kisüt a felhőkből, s harmattá változtatja a zúzmarát a fákon. Besüt a pitarba is. Az öreg nézi a napfényes eget nyugodtan, mozdulatlanul, míg mellette az asszonyok ajkán susog a miatyánk.

- Csak már a Pesta jönne!

Végre lódobogás hallatszik, s a ló megáll a kapu előtt. Pesta jött meg. Csak úgy jött, ahogy a munkában volt: kurta, avult rongyos szűrben, kopott fekete báránybőr süvegben. Barna, zömök ember. A bajusza most is egyenesre van húzva, mintha vasból volna. Az öreg is ilyen barna, erős bajszú ember volt valamikor. Pesta is ilyen fehér, lógó bajszú öreg lesz valamikor.

Pesta leszáll. Nem szól senkinek. Neki se szólnak. Belép a pitarba. Leveszi a süvegét, s az apjához térdel.

- Hát így van kend, édesapám?

- Így - feleli bágyadtan az öreg.

Nézik egymást szótlanul.

Aztán az öreg fölemeli lassan és nehezen a jobb kezét és a fiának nyújtja.

- Isten áldjon meg, Pesta!

- Isten áldja meg, édesapám! - feleli a fiú, az öreg kezét a magáéba véve.

Mennyi munkáról beszél az a két kemény kéz! Az egyik fél század munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán fél század munkájáról, amely még ezután következik.

Akar-e még mondani valamit az öreg?

Nem.

A fiú se mond neki semmit. Csak néz rá nedves szemmel.

És így nézik egymást, mígnem az öreg szeme elhomályosodik.

S a nagy csöndességben, a miatyánk susogása között elballag az öreg lélek a másik világra.