A MI TEMETŐNK

Ez a mi temetőnk nem olyan márványkővel kirakott cifra kert, mint a budapesti. Az igaz, hogy nem is nagyságos urak fekszenek benne, csak afféle közönséges falusi emberek. Szegény embernek pedig nem dukál parádé a másvilágon sem.

De nem is kívánja.

Nálunk csak egy gödör meg egy fakereszt jár a halottnak. A gödröt Dudrai István bácsi ássa. A keresztet Kacali András faragja és festi kellő szakértelemmel.

A gödör ellen gyakran van kifogás, mert Dudrai bácsi néha nem tud kimászni a gödörből, s így különösen mikor a nagyobbik pálinkáskorsót kötötte az oldalára, nemegyszer megesett már, hogy mikor a koporsót le akarták ereszteni, akkor vették észre, hogy Dudrai bácsi ott alszik még a gödör fenekén.

Máskülönben a gödör mindig akkurátusan meg van ásva. Éppen jó. A szegény ember különben sem válogatós.

Kacali András már sokkal műveltebb ember, bár nem csizmadia, hanem asztalos. Ő csinálja a koporsót és a keresztet. A felírást is ő cselekszi meg, minekutána a szöveget a gyászoló családdal egyetértőleg megszerkesztette. A betűnek elhelyezésére ide másolok egy feliratot:

Itt
nyuksz
-ik
Matlak Fáni gyenge teste él
t 15 es
ztendőt
mögh
ott mer
a dióf
árul l
eéset
Isten n
evibe
Anno 18
78 eszt
endőbe

Minden betű egy krajcárt kóstál. Innen van az, hogy a kevésbé jómódúak csak a nevet és az évszámot íratják a keresztre.

Ilyen egyforma szabású fakeresztekkel van teleültetve a mi temetőnk. Az én gyermek­korom­ban egyetlen egy kőemlék volt ott a fakeresztek között. Azon idegen véset. Azt mondták, németül van az írás. De alatta nem német feküdt, hanem az öreg Szegfüné. Bánatában halt meg az öreg­asszony, mert lókötő lett a fiából. Egy napon ott találták ezt a sírkövet. Senki sem látta, mikor hozták, sem mikor felállították. A mester ki tudta betűzni, hogy a sírkő Hans Krämmer nevű becsületes emberről mutat följegyzést, aki később halt meg, mint az öreg Szegfüné, de nálunk sem életében, sem halála után nem járt.

A papunk kocsiját egyszer éjjel megállította három járkélő. A papunk először megijedt, de mikor megismerte Szegfü Jancsit, elmúlt a félelme.

- Mit akarsz, Jancsi! Nem ismersz? - kérdezte tőle.

Jancsi megismerte holdvilágnál a papot. A kalapját zavartan leemelte és egynémely hát-ok után kinyögte, hogy szeretné tudni, mi hír a faluban.

- Hát semmi - felelte egyet tubákolva a papunk -, csak éppen, hogy kőkereszt is van ám már a temetőben.

- Ugyan? - kérdezte érdeklődéssel Jancsi -, aztán kinek van az?

- A te anyádnak.

- Annak-e?

- Annak ám. Sajnáljuk is emiatt.

- Hát aztán miért? - kérdezte rekedten az útonálló.

- Azért, mert nehéz kő az.

- Nehéz-e?

- Nehéz ám.

- Hát aztán?

- Aztán hátha nyomja szegényt?

Másnap reggel már nem volt ott a német sírkő a temetőben.

Jancsi a föld alá került már azóta. Magam is ott voltam, mikor akasztották. Kozarek nagy elis­merés­sel nyilatkozott magaviselete felől. Kár, hogy Jancsi nem hallotta. Legalább egyszer örülhetett volna, hogy megdicsérte valaki. Most, hogy a temetőnkben jártam, eszembe jutott a Szegfüné sírja. Nem találtam meg, mert a régi sírok írását lefújta a sok szél és a sok eső. Pedig a temetőnk mintha nem is változott volna. Most is olyan csendes, mint az a néhány száz lakója. A sírok fölött a kakukkfű jó szaga lengedez és földre merengő mozdulatlan fák állanak mindenfelé.

Itt-ott egy olyan ismerősre akadok, akivel a faluban akartam találkozni.

- Nini - szólok ilyenkor meglepetten -, hát ez is?

Pedig hát jól tudom én azt, hogy lassankint egyenkint sorra idekerülünk. Míg élünk, egyiknek tíz holdja; másiknak húsz holdja; mikor pedig meghalunk, mindegyikünknek egy négyszögöl kis birtoka. És ahogy itt ülök azon familiámból valók között, akik már átvették a maguk négyszögölét, önkéntelenül is arra gondolok, vajon melyik lesz hát az én helyem?

Körülöttem valami repülő darázs halk búgással orgonál. A kakukkfűben a halottak lélegzetét érzem. S mintha valami suttogó hang sorra olvasná a keresztek feliratát.

Pedig anélkül is tudom, hogy mindnyájan idekerülünk.

De nini, mégsem. Amott ballag az ákácosok és szomorúfűzek alatt az öreg Durai. Ásó van a vállán. Pipázik. Ez az egy ember van a faluban, aki nem hiszi, hogy meghal.

Ki a manó is ásná nekünk a sírokat?

- Vége -