A BARBONCÁS

A zivatar hirtelen kerekedett. Csak épp egy hűs fuvallat előzte meg.

Alig egy percre rá általcikázott az égen az istennyila, s rettenetes ropogással, dörgéssel kitört az égi háború.

A malomba menekültem.

Oda futottak a szénagyűjtő munkások is, és a tornác alatt meghúzódva várták, amíg elvonul a zivatar.

- Látjátok - mondotta az öreg Bordács a pipájával az égre mutatva -, abba mögyön a sárkány!

Bordács béresgazdája az uraságnak. Az apja és nagyapja is béres volt, és ha az ősei Ázsiából jöttek, bizonyos, hogy a Bordácsok őse hajtotta a vereckei szoroson által a barmaikat.

A parasztok az égre bámultak.

Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt?

Egy rozsdás fekete felhőgomolyag csakugyan úgy vonult át az égen, mintha valami benne ülő erő hajtotta volna, s onnan röpdöstek széjjel a cikcakkos istennyilák.

- Öreg - mondom neki -, látott kend valaha sárkányt?

- Hogyne láttam volna!

- Mikor?

- Mindig, mikor ilyen égiháború van.

- Hát mondja el, hogy milyen?

- Milyen? Hát olyan, mint minden sárkány. Bele van takaródzva a föjhőbe, mint mink a subába, oszt arra száll, amőre hajtják.

- Kik hajtják?

- A diák hajtja, aki rajta ül, a barboncás diák.

S pipákolva ráintett nyomatékul a fejével.

- Micsoda diák?

- Hát aki előolvassa a zivatart.

Az öreg ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha arról volna szó, hogy a kocsit a ló húzza, kocsis hajtja és hát mindez igen érthető, másképpen nem is lehet. Azt hiszem, nem volt ott senki, aki a komoly öreg szavában kételkedett volna.

- No, Döme ugyancsak fürdik - mondja egy másik béres, aki most toppanik be az esőről a tornác alá és kisuhintja a vizet a kalapjából.

- Hol a Döme?

- Beküldtem a faluba - mondja a molnár - dohányért.

S rákiáltott a kutyájára:

- Mars!

A kutya ijedten ugrott ázott bundájával vissza az esőbe, vagyis hogy a zuhogó esőn át elfutott a félszer alá.

Az a kérdés fordult meg az elmémben, hogy meghagyjam-e az öreg Bordácsnak a sárkányos diákját, vagy elmagyarázzam tőle, hogy a nép is tudja: micsoda más erő keveri ránk a zivatart? Mert némely pogánykori hitünk maradékával kár ezt cselekedni. Kedvesebb az ilyen nekünk és többet ér, mint amennyit a tudomány ád érte. De gondoltam, jobb, ha a nép is abban ismeri meg a szépet, ami igaz. A természetnek ereje a maga fenséges valóságában többet ér a legendáknál.

- Hát, Bordács bátyám - mondottam neki -, látott-e már kend valaha garabonciás diákot?

- Én nem igen láttam - felelt tartózkodó hangon az öreg -, ámbátor egyszer láttam affélét, amint az országúton járt erre, hanem az apám az beszélt is eggyel.

A tuskón ült az öreg, az egyik lábát áttéve a másikon.

Amikor az apját említette, meglógázta a lábát és körülpillantott, mintha azt mondta volna: mi kell több ennél?

De persze nekem az öreg szava nem volt szentírás, mint a többinek.

Tovább firtattam:

- Bizonyos az, hogy akit a kend apja látott, garabonciás volt?

- Hát hogyne volna bizonyos. Akárhányszor hallottam tőle magától.

- Ez még nem bizonyosság, Bordács bátyám!

- Tejet kért nálunk.

- Kend is kért már tejet idegen helyen, mégse garabonciás.

- Igaz, hogy egyszer kértem. Kértem ám csakugyan katonakoromban. Csakhogy annál könyv is volt.

- Nálam is van mindig.

- Az más könyv - mondja az öreg, jelentősen rándítva borzas, szürke szemöldökén -, az, uram, olyan könyv, hogy abból mindent ki lehet olvasni.

- Mi mindent?

- Hát a pénzt vagy a kocsit. A sárkányt is avval olvassa elő a diák.

- Hát aztán?

- Hát aztán megnyergeli az ebadtát.

- Jó-jó - szóltam csillapító hangon, mert az öreg kényelmetlenül kezdett pislogni, hogy így apróra kitapogatom a tudományát -, de hát azt mondja még meg, hogy ha a garabonciás mindent elő tud olvasni abból a könyvből, miért kér akkor tejet, miért nem olvassa azt is elő, vagy hogy a pénzt, amelyen tejet vehet.

Az öreg a földre nézett és egyet vakart a tarkóján.

- A Krisztus tudja - felelte a kezével legyintve -, nem tudom én azt.

- Már tanító uram - szólalt meg erre Somodi béres -, az én hazámban Patakon most is őriznek pedig olyan könyvet.

Az a béres idegen volt köztünk, fekete szakállú, hosszú orrú ember - azt mondják, valami ló miatt bujdosott erre a vidékre.

- Kik őrzik? - kérdeztem feléje fordulva.

- A kollégyiumba őrzik lakat alatt.

- Bizonyos igaz ez?

- Hogyne volna igaz, tanító uram. Azt az embert is ösmertem, akinek a könyvvel baja esett. Úgy ismertem, mint magát.

- No hát most hallunk valamit. Csak mondja el mind, amit tud arról az emberről.

- Valami sokat nem tudok róla, csak azt tudom, hogy Lakosnak hítták, oszt valami igazgató vagy mi vót ott a kollégyiumba; ű söpörte a tanulószobákat.

- Akkor igazgató volt. De csak mondja tovább.

- Hát egyszer, úgy mondom ahogy beszélik, abba a szobába söpört, ahun a különösségeket tartják. Mert van ott minden. Van ott olyan fa is, amelyik tiszta kűé vállott, meg aztán tengöri bihal mög mindenféle. Hát ahogy ott söpör, tisztogat, mögakad a szöme egy vasas ládán. Mi löhet abba? Vasfüvet szörzött valahol, oszt lepattantotta vele mind a tizönkét lakatot. Mert hogy szavamba ne hibázzak: tizönkét lakat vót a vasas ládán.

- Annyi szokott lenni.

- Hát egy kis fekete könyv volt a ládába, sömmi ögyéb. Kivöszi a könyvet; nézi, hogy mi az? Hát ahogy kinyiti, ott teröm hét ördög. Oszt mögszólal mind a hét, hogy aszondi: - mit parancsósz? Arra a Lakos bözzög mögrözzen, oszt ijettibe összecsapi a könyvet. Hát abba a szömpillantásba eltűnt mind a hét ördög.

Az eső elállott. Csak a malom fedeléről csoronkált még a víz. A nap áttörte egy helyen a felhőt.

Ahogy odapillantunk a napfény felé, látjuk ám, hogy Döme juhász ugyancsak noszogatja a csacsiját a falu felé.

- Valami hírt hoz a Döme!

Magam is gondoltam, hogy a molnár dohányával nem indult volna el a zivatarban.

A beszélgetés emiatt maradt a hét ördögnél.

A juhász néhány perc múlva odaérkezik. Csuroncsöpögő víz ő is, a szamara is.

- Nem látták? - kiáltja lehegve, ahogy lefordul a szamaráról.

- Mit, te?

- A barboncást!

- Nem.

- No, én láttam. Az egész falu látta.

A malom tornácán mindenkinek a szeme elnyílott. Magam is kíváncsi voltam, hogy mit látott Döme juhász?

- Hát - azt mondja -, ahogy a faluba érek, egyszer csak elillog-villog mellettem a diák. Majd leestem a szamárrul, úgy megijedtem tűle. Mert nem tudtam, hogy mögöttem jön, csak amikor elibém-előttem elnyilamodik a két kis ezüst kerékkel. Tyű, az árgyélusát - mondok -, még jó, hogy nem állott velem szóba! Nézöm-nézöm, hogy hogyan nyargal előttem. Hát úgy nyargalt, hogy a levegőbe járt a lába, oszt előtte is egy kis ezüstkerék, mög utána is. De úgy mönt az, hogy a nyúl se jobban. Benn vót a faluba egy szömpillantás alatt. Mit akarhat vajon? Hát a paphon nyitott be, oszt hogy a pap nem volt otthon, hát az asszonytól kért tejet. Az asszony adott is neki, de vagy nem jót adott, vagy nem eleget, mögen csak kigyütt csakhamar. Mán akkor ott vót az egész falu a plébánia körű. Én is ott vótam. Mondok, mögnézöm, milyen a barboncás? Mert sokat hallottam mán az effélirű. De csak annyit láttam, hogy szép úri formájú legény, oszt sárga ruhába jár. Jobban nem nézhettem mög, mert ahogy az asszonynép széjjelröbbent, hát ű se beszélt senkivel, hanem csak fölpillantott az égre, aztán közibe a két keréknek, úgy elnyilamodott onnan, mint a veszött fene.

A szénagyűjtő nép diadalmasan nézett rám.

Az öreg Bordács hozzám fordult, és nagy diadalmasan nézett:

- No, tanító uram, hát mibül kereködött a zivatar?