|
A zsebembe tettem egy tiszta kis üveget,
amelyben valamikor orvosság lehetett - és napszállat után elindultam a
szőlők felé. Az volt a szándékom, hogy teleszedem az üveget
szentjánosbogárral. Így júniusban sok találkozik a szőlők mentén.
Vajon hogyan világít együtt száz vagy kétszáz, éjjel a szobában?
A kaszálókból akkor kezdett fölemelkedni a
homály. Mert az éj mindig így jön: a földből, és fölszáll az égig, az égen
túl is. Mérhetetlen óceánja a kékes sötétségnek! A jegenyefák óriás fekete
fölkiáltójelek, s egy gémeskút a távolban vékony T betű. A lilaszürke égen sárgán fénylő félkarikája a
holdnak. Alig egy arasznyira tőle gyémánttűzben égő
vacsoracsillag. Egy arasznyira - persze Isten kezével mérve. Körülöttem a
prücskök egyhangú pri-pri éneke zeng már a fűszálak között. Egy-egy
denevér nesztelenül, feketén lebbenik el előttem. A homály egyre
sűrűbb. Az akácfák mintha gyászfátyollal volnának bevonva. A
rétről a bakszakállfű illata útra kél vélem. Aztán, hogy elértem a
szőlőket a csöndes sötétségben, a bokrok között előfénylik két
kis kékesfehér pont.
Itt vagyok a szentjánosbogarak
birodalmában.
Leülök egy félig földbe süllyedt
határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt
a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis
bogármenyasszony.
Mennyi epedés, mennyi izgalom a
fűszálak és bokrok országában.
De íme, a vőlegények nem váratnak
sokáig magukra. Fehérlő szikra kél útra a levegőben és fényes vonalat
rajzol maga után a sötétségben. Azután a másik, a harmadik. Mindenki megtalálja
a maga párját.
És bizonyára beszélnek is.
Mit beszélnek?
Bizonyára azt beszélik, amit az ember:
- Szeretsz-e, bogárkám?
- Szeretlek, bogárkám!
Eszembe se jutott, hogy megzavarjam a találkáikat.
Csak néztem, néztem elgondolkozva. A boldogság csillagai azok. S a boldog állat
azonos valahogyan a boldog emberrel, mint ahogy a szenvedő állat azonos a
szenvedő emberrel, mert a szenvedő állatnak emberarca van.
Amint ott üldögélek, egy fekete árnyék
jelenik meg az úton. Mezítláb jön. Halk pufogás a járása a porban.
- Bündn Ilek... rebbenti meghökkenve,
amint hozzám ér.
Azt akarta mondani a jámbor, hogy minden
lélek dicséri az Urat.
De nem volt ereje reá.
Csak megmeredt, aztán megfordult, s neki a
szaladásnak! Úgy eliramodott tőlem, hogy agárkutyával se lehetett volna
utolérni.
- Miska te! Állj meg! - kiáltom utána.
Mert megismertem a hangjáról, hogy a
Miska bojtár.
Azonban a Miska gyerek nem állott
meg. Bizonyára azt gondolta, hogy boszorkány vagyok. Nem hisz most a hangomnak.
Azt gondolja, hogy a boszorkány az én hangomat utánozza. Azt is tudja Miska,
mit akar a boszorkány: ha maga közelébe csalhatja, a fejéhez vág egy kötőféket.
Attól pedig Miska tüstént lóvá változik. Aztán a boszorkány rajta nyargalna el
a Szent Gellért hegyére.
Fölkeltem és elindultam az
erdőszélnek, ahol a juhászok tanyáztak esténkint.
Mikorra odaérkeztem, Miskát már
pálinkával dörzsölték a tábortűz mellett, és az öreg Borza János
sűrű keresztvetések kíséretében komoly áhítattal mormogta fölötte:
Jámbor embör, gonosz asszony, gyékényágy, kűpárna, Jézus mondása
jusson az eszödbe!
Miska bojtárnak bizony nem jutott a
Jézus mondása az eszébe. Hiába biztatta az öreg Kossuth-szakáll. Csak feküdt
mozdulatlanul.
- Mi a baj? - kérdem aggodalommal.
- Jaj, mester uram - mondja az
öregjuhász -, a gyereken egész idáig nyargalt egy rusnya boszorkány.
Felelet helyett fölvettem a vizes
korsót, és öntöttem abból a gyerek arcára. Azután, hogy fölnyitotta a szemét,
megitattam a pálinkás butykosból.
- Micsoda huszár lesz tebelőled
- mondottam, s felültettem a fiút -, hát arra tanítottalak én téged, hogy engem
boszorkánynak nézz!
- Bizonyisten boszorkány volt -
hebegte a gyerek.
- Nem az volt. Én ültem ott a
határkövön. A bogarakat néztem. Kiáltottam is rád. Volt okod arra valamikor,
hogy el ne hidd, amit én mondok?
- Nem - felelte a fiú.
S fejét lecsüggesztve, bágyadtan
nézett az öreg juhász csizmájára.
- Hát most eredj, fiam és feküdj le
és aludjál. Aztán, ha még egyszer megijedsz, jusson eszedbe, amire
tanítottalak, hogy boszorkányok nincsenek.
A fiú bement a hodályba és lefeküdt.
Én pedig leheveredtem egy subára a tűz mellé.
- De hogy megijedt - csóválta a
fejét az öreg Borza.
S leheveredett mellém a másik
subára. Elővonta a
kalapja mellől a pipáját.
- Mondottam pedig neki, hogy ne járjon
soha ökörfarkkóró nélkül.
Rátette a parazsat a pipájára és
mindannyiszor lehunyta a szemét, valahányszor megszítta.
Csak nézem.
- Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?
- Azt, hogy mért nem vitt magával.
- Minek vitt volna magával?
- Annak, hogy mikor boszorkány röpül a
feje közelében, hát suhintson rá vele.
- Hát még kend is hisz a
boszorkányban?
- Hisz a fene - felelte szelíden -,
csak úgy eszembe jutott.
S mind a ketten elhallgattunk.
Néztük a tüzet. A tűz mindig kedves és fenséges néznivaló. Megérthetetlen
titok az. Mi a láng? Honnan jön? Hová megy? Honnan van a színe? a fénye? a
faevő mohósága? az égető ereje? Ni, hogyan ugrálnak, lengedeznek,
hajlonganak, el-eltűnnek, megjelennek a lángok. Egyik vörös, a másik kék,
sárga meg fehér. A gallyak néha sírva, sziszeregve hajlonganak a parázsban mint
a hernyók. Aztán újra csend. A tűz halkan pattog és minden pillanatban más
meg más a képe. Fény meg ragyogás, erő meg rejtelem...
Az öreg hasonfekszik a subán. Félkönyökön
pipázgat csöndesen. Már régen nem láttam őt. A múlt nyáron sokszor
meglátogattam. Kedvem volt volna rá, hogy megtanítsam olvasni. Azonban ő
csak a fejét rázta rá.
- Nem akarok pap lenni - mondotta -,
elég nekem a magam két könyve.
- Micsoda két könyv?
- A nappali meg az éjjeli.
- Micsoda nappali meg éjjeli?
- Nappali könyvem a mező. Az éjjeli
csillagos ég.
Aztán ő tanított olvasni engem a maga
két könyvéből.
Megismertette velem a vérfüvet, amelytől kinyílnak a bilincsek. A Mária könyvét, amely örökké remeg a
fűszálak között. A temondádfüvet,
amelynek a gyökerét mindenkinek a nyakában kellene hordoznia. A föld füstit, amely a kopaszságról
használ. A szerelem almáját, amelynek
piros a virága. Szent Antal virágát,
amely esőt jósol. A Boldogasszony
haját, a Salamon pecsétjét és
tömérdek más titkait a földnek, úgyszintén az égnek is, ahol minden csillagnak
neve van; s a csillagok között táltosok meg garabonciás diákok kóborolnak.
Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik és az ember
bepillanthat a mennyországba.
A lángok eltűntek már. Csak a parázs
vöröslött. A csöndes sötétségbe belesóhajtott az erdő. Egy-egy birka
olykor panaszos bé-hangot hallatott.
- No - szólalt meg az öreg Borza
félálmosan -, mégis csak jó volt a nyírfaág. Jó volt - ismételte komolyan,
inkább magának beszélve, mint nekem.
- Micsoda nyírfaág? - kérdeztem a fejemet
fölemelve.
- Az, amit a házüstökbe dugtam Szent
György-napkor.
- Hát aztán mire volt az jó?
- Mire? Hát arra, hogy itt már nem volt
ereje annak a rusnya boszorkánynak.
Újra csöndesség. Csak a falevelek
susognak.
Az éj tele van titkos susogással és
hajlongó árnyékokkal. A hold a fekete erdőből följebb és följebb
emeli az égre aranyló szarvait. Titok és rejtelem az egész világ.
|