|
Ma, ahogy kilépek az utcára, látom, hogy a
gyerekek mind az alvég felé futnak. Megállítom a Burucz gyereket, hogy mi
történt?
- Egy úr van a faluvégén - lihegi
kipirosodottan -, képet csinál.
Egy úr, aki képet csinál - nem lehet
egyéb, csak festő. Magam
is arrafelé néztem. Csakhamar rá is akadtam.
Ott ült a libalegelőn, a
fűzfák között. Előtte egy kis háromlábú festőállvány. Mögötte
Könczöl Pista hadonászott a botjával, hogy távol tartsa a gyerekeket. Azok
persze fölmásztak a fára; onnan lesték, hogyan készül a csuda? Ki hitte volna,
hogy olyan apró pálcikákkal izélik a képet. Egy hét múlva minden gyerek fest a
faluban.
A festő fiatal szőke ember
volt, afféle hosszúhajú szúnyoglegény, aminőket mindenfelé lehet látni
nyáron az országban. A fején széles karimájú puha kalap, a kabátja meg
bársonyból való, olaszos.
De magyar fiú volt. Amint
figyelmeztették, hogy a tanító jön, letette az ecsetjét és fölkelt.
- Réz István vagyok - mondotta -,
Münchenből jöttem haza az őszre, egynéhány studiumot csinálok itthon.
- Hogy vetődött ide a mi kis
elrejtett falunkba?
- Magam se tudom. Járok jobbra-balra,
amerre a szél hord. Tanulgatok. Még egy heti időm van, aztán visszamegyek.
- Tessék folytatni; talán azért
beszélgethetünk.
A rétnek egy darabját festette: a hidat, a
nyárfát, meg egynéhány fűzfát, a víz mellett. Fölvette az ecsetjét és
föl-fölpillantva festett tovább.
- Látszik - mondotta -, hogy itt még
sohase járt magamféle ember. A falu tele van szebbnél szebb tanulmányfejjel, de
akárkinek szóltam eddig, hogy legyen modellem, ijedten tiltakozott.
- Isten tudja, mit értenek a modell szón.
A maguk nyelvén kell azokkal beszélni, jó festő uram.
- Beszéltem én az ő nyelvükön is. Egy
barna képű fiúcska végre leküzdötte egy hatosért a félelmét, de azt is
elvitték tőlem. Azt mondták neki: ne engedd a képedet megrontani, te ostoba. Így hát nem maradt egyéb, csak az unalmas
fűzfák.
- Majd segítek én a bajon, csak tessék
megmutatni, amelyiket festeni kívánja.
- No - azt mondja erre az ecsetjét letéve
- egy öreg bácsit láttam, ha azt lefesthetném, nem adnám egy országért. A nevét
is tudom. Valami Kévési vagy Képési, no ni: elfelejtettem. Szép hajlott agg
ember. A haja csupa fehérség. Az arca meg csupa pirosság. Csupa szín az az
ember! Brilliáns színek: cinóber! karmin! kremzerveisz! gebrannte terra sienna!
és umbra bőven!
- Kevi?
- Az az, Kevi. A templom mellett lakik. A
kármint az orra körül kékesbe játszatom.
- Hát csak tessék befejezni a képet. Az
öreg ülni fog.
- Dehogy is festek itt többet, Örök hálára
kötelez uram, ha az öreget a pemzlimre juttatja.
Elrakta a holmiját, s mentünk egyenesen
Keviékhez.
Az öreg az udvaron ült, egy fatönkön, az
őszi napnak sugárverésében, és pipázott. Ahogy a kis ajtón beléptünk, föl
akart támaszkodni, hogy elénk jöjjön, de én már messziről szóltam neki,
hogy maradjon, különben visszafordulunk. Ez a fenyegetés jólesett neki.
Jókedvvel nyújtotta ráncos öreg kezét, és meg is szorította a miénket
fiatalosan.
- Ez az úr - mondom a festőre mutatva
- olyan ember, aki képeket tud csinálni. De nem imilyen-amolyan papiros képeket
ám, hanem drága szép finom képeket olajjal.
- Olajjal?
- Igen, mint a templomban láthatta
kend a szenteket.
- No, derék.
- Hát nem egyébért jöttünk, Kevi
bácsi, hanem hogy kendről is képet szeretne ez az úr festeni.
- Nem vagyok én szent.
- Nem is azért, mintha szent volna
kigyelmed, hanem mert egy olyan nagy képet akar festeni, amin sok magyar ember
lesz, hát kend lenne az egyik.
Kevi bizalmatlanul nézett reánk.
- Ej - mondotta -, öreg vagyok én
már arra, itt vannak a fiaim, azokat fessék.
- Éppen azért, mert öreg kend -
szólalt meg most a festő -, azért tetszik nekem. Egy pirospozsgás Homért csinálnék
kigyelmedből. Új felfogás! Csak a félszemire vak, és serlegek között ülve
tűzzel zengi a hősök dicséretét.
- Micsoda? - duzzant fel az öreg. -
Hóhért akarnak belőlem csinálni?
- Dehogy hóhért - csillapítom az
öreget.
- Egy Homér nevű görögöt - mondja
a festő.
- Görögöt - szörnyedzik megint Kevi.
- Ne értsen félre kigyelmed, csak a
kép lesz az - békítettem megint az öreget.
És arra gondoltam, hogy bár csak
elnémulna ez a festő egy negyedórára. Azonban az én festőm
mindenképpen segíteni akart a rábeszélés munkájában.
- Annyi az egész - mondotta -, hogy
a kigyelmed fejéhez megfelelő szakállt csinálok.
- No, már azt pedig nem csinál az úr
- felelte az öreg haragosan -, tisztölöm az urat, de nem engedöm.
- Hallgasson, uram - mondom a
festőnek -, csak én hadd beszéljek.
A festő erre leült nagybúsan a
kútkávára, és előszedte az ecsetjét: a rozzant pajtát kezdte festeni.
A házból már ekkor előjöttek az
asszonyok is. Azokhoz fordultam.
- No nézze, asszonynéném - mondom
Kevinének -, milyen csatában vagyunk itten. Ez a festő úr eljött messze
földről, hogy a mi falunkban egy pár képet fessen. A legszebb gyereket, a
legszebb asszonyt meg a legszebb öregembert akarja lefesteni. Én nem tehetek
róla, hogy Kevi bácsit ítélte a legszebbnek az öregek között. Nem akar vele
egyebet, csakhogy üljön előtte egy kisfertály óráig, de Kevi bácsi nem
akar. Pedig milyen dicsőség lenne ott a külső országban, ha
kifüggesztené a képet, aztán azt mondaná: Nézzétek, császárok meg királyok,
ilyen szép piros öregemberek élnek a magyar földön! No, sok dicséret meg áldás
szállana a Kevi bácsi fejére. Még az újságba is kitennék.
- Hát miért nem engedi magát? -
szólt kedves kérleléssel az öregasszony.
- Ott a fiatalja - felelt valamivel
enyhébben az öreg -, vén lóból nem való poroszkát csinálni.
- De bátyámuram, ahova öreg kell,
ott nem állhat meg a fiatal. Mit szólna kend arra, ha Szent Péter apostolt
huszonöt esztendős legénynek festenék?
- Nini, a pajtánk! - kiáltott az
Imre legény a festő mögött. A pajta csakugyan ott sárgállott már a festő
vásznán. Még a lombos nagy diófa is ott állt.
A kép az öregnek is tetszett.
- No, jól van - mondotta -, csináljanak
belőlem akármi bolondot. A tanító úr kedvéért megteszem.
Fölállott és a szoba felé indult.
- Add elő az ünneplő ruhámat -
mondta a feleségének.
- Nem kell felöltöznie - szólt a
festő -, hiszen csak a fejét festem le.
- Fejemet? Hát aztán milyen leszek én kéz
meg láb nélkül?
Intettem a festőnek, hogy
hallgasson.
- Úgy lesz, bátyám - mondottam -,
mintha az ablakból nézne kifelé. Aki az utcáról látja kigyelmedet, nem láthatja
se kezét, se lábát, igaz-e?
Ezt megértette az öreg, de azért
mégis bement és felöltözött az ünnepi ruhájába. Az ő lelke úgy diktálta
ezt: ha lefestik a ruháját, ha nem, mégiscsak ünnep az az óra, amelyben
megörökítik.
Leült a karosszékbe és mozdulatlan
maradt. Átengedte magát a festésnek.
Az udvaron áhítatos csend. A
festő biztos és gyors kézzel kerekíti meg a vászonon a fej határvonalait;
az orrot, szemet és bajuszt fölárnyékolja, a fejet vadgesztenyeszínű
sötéttel mázolja körül.
- Mán kezdődik - jegyzi meg a
csizmadia a kerítésen áthajolva -, de még nem formája.
A festő csakhamar megpirosítja
az arcot, és megfehéríti a hajat. A ráncok még nem látszanak: színfolt az
egész; - de azért már az öreg Keviné összecsapja a kezét.
- Jaj nekem, ilyen volt ezelőtt
húsz esztendővel.
Az öreg Kevi nem bánja, akármilyen
volt ezelőtt húsz esztendővel; nyugodtan pipázik a karosszékben.
A néző egyre több és több az
udvaron.
Bozókiné is betér. Szomorú kis
sovány asszony. Nem tudom, miért van ma a fekete ünnepi ruhában, de abban van.
A többi asszonyféle ha be is pillant, csakhamar a dolgára siet. Az az egy ott
marad: nézi a képet figyelemmel.
- Mit fizetnek érte? - tudakozza
suttogva -, mennyit fizetnek?
- Nini, talán csak nem akarja magát
lepingáltatni?
- Oh, Isten mentsen, dehogy is, csak éppen
kérdem.
- Semmit - feleli Keviné -, semmit se
fizetünk, csak úgy a maga mulattából festi az uramat. De ugye máris formádzik?
- Meg ne billentse kend a fülit - szól a
kerítésen könyöklő csizmadia -, most azt kenik.
Tartja az öreg a fülit nyugalmasan.
A csodálkozás nőttön nő. Alig
egy negyedóra múlva csupa bámulás és nevetés az udvar.
- Ilyen, éppen ilyen!
- No, kend kétszer van a világon, Kevi
bácsi - mondja a csizmadia.
- Ha kész lesz, felakasztják kendet -
jegyzi meg a bakter.
Erre már az öreget is elhagyja a
nyugodalom. Fölkél és odatotyog a képhez. A fejét csóválja.
- Ilyen volnék? - motyogja
jókedvűen -, no, ilyen vagyok.
- Még nem egészen - feleli a
festő -, holnap megint eljövök. Holnapra megszárad és aztán jön csak a
bitüm.
- Mi jön?
- Nohát a szurok. Bekenem itt-ott szurokkal.
- Engem?
- Nem kendet, no, csak az árnyékát, hogy
mélyebb legyen a szeme, bátyámuram.
Az utcán Bozókiné jött mindenütt a
sarkunkban.
- Lelkem, jó uram - szólalt meg a hídnál.
Aztán, hogy megálltunk, összetette a két
kezét:
- Szépen megkérném, édes képcsináló uram,
hogy az én kis leányomat, az Ilonkát.
- Nem tudom, lesz-e rá időm - felelt
a festő -, melyik a kisleánya?
- Meghalt, lelkem, meghalt - mondja az asszony
könnyekben fürdő szemekkel.
- Egyetlen leánya volt - magyarázom, hogy
annak elfulladott a szava -, szép kis kék szemű teremtés.
- Olyan, olyan - mondja az asszony.
- Bajos dolog - mondta vállat vonva
a festő -, van valami fotográfiája?
- Dehogy van, lelkem tekintetes
uram, hisz éppen azért szeretném, mert nincsen.
Hogy aztán együtt mentünk hazafelé,
elmondtam a festőnek, hogy a kislány nemcsak az anyjának volt kedves,
igazán a legkedvesebb kis kék szemű szőke leány volt a faluban.
Torokgyík ragadta el szegénykét.
Aztán másra fordult a beszéd. A
vadászatról beszéltünk. Nálunk az idén sok a vadkacsa. Estefelé ki is vittem a
festőt; csónakra ültünk és lestünk a nádasban vadkacsára.
A festő nem akart vadászni. A
nádasnak az esti képét figyelte. Meg a napnyugvást a náderdőn.
Egyszer, ahogy elhallgattunk, azt
mondja a festő:
- Hasonlított az a kisleány az
anyjára?
- Éppen olyan lett volna, ha megnő.
- Próbálok valamit - szólt jókedvűen
-, megfestem azt az asszonyt hétesztendősnek.
- Lehetséges volna?
- Hogyne: a haj szőkébb lesz, a
szemei nagyobbak és kékebbek; a szemöldökét vékonyabbra festem és emeltebbre,
az arcot meggömbölyítem; vagy sovány volt?
- Bizony olyan vékony kis madárkaféle
volt.
- Mindegy: az arca bizonyára teltebb volt,
az állacska fejletlenebb, az arcbőr átlátszó fehér és a nyakacska vékony.
És nekiállott másnap, hogy a holt gyermek
arcképét megfesse.
Az anyja ült buzgón, s nem is igen tudta,
hogy miért. Csak azt tudta, hogyha ül, megkapja a leánya arcképét.
Hát hogyne ült volna!
Mikor aztán a kép elkészült, a festő
egy nagy zöld kendőből rámát rögtönzött köréje s odaszólítottuk az
asszonyt.
Az asszony ránézett a képre, s egyszerre
kiömlöttek könnyei.
- Hát ráösmer? - kérdeztem meghatottan.
- Hogyne ismernék rá tanító uram - felelte
-, pedig szegényke nagyon elváltozott ott a másvilágon.
|