BESZÉD A KÍGYÓRÓL MEG MÁS SZÖRNYŰSÉGEK

Ültünk este a pásztortűz mellett, a hodály közelében. A báró tanyájáról ideát volt Szanyi Antal. Az is számadó juhász. Koros ember már, noha nem tudja, hány esztendős. Nálunk bizony nem igen számolgatjuk, hogy hány esztendősek vagyunk. Mindegy az, akárhány esztendős az ember, csak éljen.

A tűz mellé odabátorodott a Sárközi cigány is. Vályogot vet így nyáron az erdőszélen. Odakünn hál. Hát annak is jólesik az emberi társaság - (ámbátor a paraszttársaság nem igen érdekli, csak épp hogy ember, ember, ha paraszt is.)

Az este enyhe volt és csillagos. A mezőn a bogarak hullámos zenéje. A tűzre Miska bojtár vet olykor egy nyaláb száraz ágat.

- No - azt mondja a cigány -, kicsibe múlt a minap, hogy meg nem gazdagodtam. Ahogy megyek éjjel hazafelé, hát látom, hogy egy nagy fene tarajos kígyó tekereg az úton. Jön velem szemtül szembe. No, verjen meg a devla, mondom, a jó szerencsém hajt téged erre! Avval ráhurítok: Honnan gyüsz? Hová mégy? Kinek az iskolájába tanultál? Mert ezt a három kérdést kell meg­kiáltani a kígyónak, akkor megáll. No, meg is állott. Agyonütöttem.

A cigány körülpillantott, mintha valami megjegyzéstől tartana. Azonban senki se szólt. A cigány egyet szítt a makraján és folytatta.

- Vakuljak meg, ha nem igaz. Igen megküzdöttem vele, mert úgy táncolt, mint az ördög. De végtére is éppen akkor, mikor a fejemre akart szökni, derékon vágtam és agyonvertem. Uccu mindjárt előkapom a bicskámat: fölmetszem a fejét. Hát csakugyan meg is találom benne a három kis követ. Az egyik piros volt, a másik fehér, a harmadik zöld. Süllyedjek el, ha nem igaz! No, mondok, nem cserélek most a császárral. Mert tudják-e kendtek, mire jó ez a három kő? Nem tudják? Hát a piros kőtől kinyílik minden lakat. A fehér kőtől meg lehull minden bilincs. A zöld kőtől meg láthatatlanná válik az ember. Gondoltam, mindgyárt meg is próbálom a zöldet: elmegyek a baromfiudvar felé. Ha meglátnak, nem jó a kő. Ha nem látnak meg, akkor jó a kő. A holdvilág még javában sütött: én az árnyékon mentem. Csak jönne már valaki, mondok, de nem jött senki. Ott aztán nagy magamuntában megfogtam egy libát. Gondoltam, ha már nem élhetek libapecsenyével, legalább megtapogatom a combját. Hát nem akkor hozzá éppen az ördög a mindenest! Nekem esik a bottal és azt mondja, mit csinálsz? Ne bántson, István bácsi, mondok, csak a köveket próbáltam. Azt mondja, micsoda köveket? Elmondom neki, hát nem hitte. Mutatni akarom a köveket, hát nincsenek. Ott tűnődünk, tünekedünk aztán, hogy mi lehet a hiba? Hát az volt a hiba, hogy nem olvastam rá a kövekre a miatyánkot. Olyan igaz, mint ahogy itt ülök.

- No, én is jártam így egyszer - veszi át a szót Szanyi Antal -, csakhogy engem még nagyobb szerencse kerülgetett. Fölkelt egy éjjel a bojtárom, hogy azt mondja, valami fekete ló van a Cseresben. Mondok, hát hajtsd be. Azt mondja, próbáltam, de ahogy rávetettem a kötelet, akkor láttam, hogy nincsen álla. Tyhű, mondok, az ördög ez maga! Egyszerre az eszembe villant, amit az öregapám beszélt, hogy a Cseresben van egy barlang, az tele van kinccsel. Az öregapám idejében minden nagypénteken megnyílott a barlang és előjött belőle egy asszony. Mindenkit megszólított, aki csak eléje akadt, hogy menjenek be a barlangba, vigyék el a kincset. De senki se mert bemenni. Egyszer aztán három juhász nekitüremkedett, hogy ők kihozzák a kincset. Az asszony igen megörült. Azt mondta nekik, hogy egy tüzes kos fog a fejük felett átugrani, de ne féljenek tőle, aztán meg egy obsitos katonát találnak, aki igen vagdalódzik a kardjával, de attól se ijedjenek meg. Végül pedig három ordító oroszlánt találnak. Attól se féljenek, mert kőből van mind a három. Ha azokon átalmennek, annyi kincset hozhatnak ki, amennyit akarnak.

Mindezt a pipának meg-megszívása között, lassan és komolyan adta elő Szanyi Antal, úgyhogy magamnak is viszolygott bele a hátam.

- Hát - azt mondja -, a juhászok el is mentek a katonáig, de attól úgy megijedtek, hogy vissza­szaladtak. Ott, ahogy mindez eszembe jutott, nem tudtam többé aludni. Duli Péterre gondoltam, akiről azt mondják, hogy táltos.

- Az a.

- Hát el is indultam hozzá, mihelyest megvirradott. Beszélem neki az ügyet. Meghallgat szó nélkül. Aztán azt mondja: hát minek beszéli ezt kend nekem? Azért, felelem, mert azt mondják, hogy te táltos vagy. Hát azt mondja, igaz, hogy táltos vagyok, mert foggal jöttem a világra. De én bizony semmi kincsről nem tudok. Neked adnám felit - mondom -, ha hozzá­juttatnál. Kis üdeig csak nézett maga elé a földre, aztán azt mondja: hát próbálja meg kend: csináljon fehér szurokból meg fekete szurokból meg fehér viaszkból gyertyát. Tegyen bele tömjént is. Aztán ássa el a kereszt­útra. Legyen az ott hét nap, hét éjjel. Akkor vegye kend elő. Menjen vele az erdőbe. Vágjon ott egy tőről, egy ágról való idei mogyoróvesszőt egy metszéssel. Szólítsa magához a kutyáját. Aztán menjen oda, ahol a kincset gondolja. Imádkozzék ott hét miatyánkot, hét üdvözletet. Aztán mondja a vesszőknek ezt: megátkozlak titeket vesszők, hogy arra forduljatok, amerre a kincs vagyon! Megátkozlak titeket tisztátalan lelkek, hogy az elrejtett kincstől eltávozzatok, hogy azt se feljebb, se lejjebb ne vigyétek, hanem nékem fölvenni engedjétek, hogy a mi urunk Istenünk dicsőségére, árváknak, szegényeknek gyámolítására élhessek vele! - Mikor aztán a vesszők arra fordulnak, amerre a kincs van, csak induljon el az égő gyertyával. Ahol a kincs van, ott elalszik a gyertya. Ott újra átkozza meg a vesszőket. Aztán, ha a szikla meg nem nyílik, akkor ásson lefelé. Hanem arra vigyázzon, hogy bele ne nézzen a gödörbe. Arra való a kutya, hogy az nézzen bele elébb. Mert ha kigyelmed néz bele elébb, akkor a gonoszon nem lesz hatalma. No, így is cselekedtem. Megvettem a gyertyának valókat alku nélkül. Mert igaz ni: azt is mondta a táltos, hogy azon az áron vegyek meg mindent, amint elsőbben tartják. Aztán megcsináltam a gyertyát. Újhold után való pénteken kimentem az erdőre, a kősziklához. Levágtam a vesszőket. Rájuk olvastam. Hát kisvártatva meg is mozdultak. Csak az volt a baj, hogy a kutyám nem akart belenézni a gödörbe. Nem, a fene ette volna meg, akármit csináltam vele! Rajtam meg már csurgott a hideg verejték is attól féltemben, hogy bele találok a gödörbe pillantani - hát inkább abbahagytam az ásást.

A parázsra mélázott. Nem szólt többet.

Mi is hallgattunk.

Az akolból egy-egy csöndes bé hang hallatszott. Úgy egy negyedóra múlva megcsóválja a fejét a cigány:

- Hogy a Devla verje meg azt a kutyát!