A TÁLTOSEMBER

A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, ha kifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különben ahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt. Nem is csodálom: aki véletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti, takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejében eljönnének érte a rosszak, és elragadnák.

Később már tudhatja mindenki.

De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:

- Mondjál, Péter, kincset! Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik? Mondd meg: bizonyisten nem adom tovább.

A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban? Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával? Meg aztán, hogy kitanulja-e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?

A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.

Nem érti a világot.

A világ sem érti őt.

Csősz vagy pásztor lesz belőle. Az örökös magánvalóság elmélkedésre szoktatja. A szemében valami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek. Mikorra pedig megöregszik, a puszták komor filozófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csak éjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidéken lakó javasasszonyok, akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak.

De hát a mi Duli Péterünk nem öreg még, és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszik meg soha. Ma is ím, hogy nehéz ballagással láttam őt előválni az országút akácfái közül, arra gondoltam, hogy nem lát ez több gólyát a jámbor.

Lassan jött, szinte vánszorogva, mintha az a fakó megsárgult szűr ólomból volna rajta. A csizmáját az országút pora csaknem térdig belepte. A botja is poros. Az arca beszáradt. A szeme még mélyebben sötétlik, mint máskor. A hídon megállott és köhécselt. A nehéz köhögést nézni is szenvedés. Az olyan pergamen színű arc az őszi levélre emlékeztet, amely a szélnek már az első leheletétől elválik és aláhull.

A kocsma körül íme búcsús sereg rajzik. A kopott fakeresztet meg a három fakó lobogót hozzátámasztották a kocsma falához. Úgy látszik, már visszaúton járnak, mert némelyiknek virágos bot van a kezében; az asszonyoknak meg újdonatúj olvasók és füzéres mézeskalácsok piroslanak a nyakukon. Három ernyős kocsi is van velök. Azok most az udvaron állanak. A lovak éhesen szénáznak a rúd mellett. Az egyik kocsiból vánkosok csücske kéklik kifelé. Abban egy beteg ember járta meg a fekete Szűz Mária útját. Ím, ott van ő maga is: a tavaszi nap verőfényében üldögél a subán, a fal mellett. Szürke fejű, sápadt, kedvetlen ember. A szakálla az álla alatt mint a seprő. Hasonlítana a tigrishez szegény, de persze csak az elaggott, erejefogyott tigrishez lehetne őt hasonlítani, ha ugyan valaki az efféle hasonlításokban kedvét lelné. A nyakán barna faolvasó, amelyen fényes a réz-Krisztus és vörösek a miatyánkok. Szóval, rendes búcsújáró ember most a beteg, és bizonyára meg is érdemli a búcsúból eredő lelki és testi jutalmakat.

A többi búcsús vidáman sürög-forog az ivóban meg az udvaron. Az előénekes asszony - egy élemedett korú, indigókék szoknyás, görhes teremtés - egyszer csak előkanyarodik az ivóból, és elhagyja az egyik tutyiját. Persze csak akkor veszi észre, mikor már félmezítláb egynéhányat lépett az öreg tigris felé. A kocsi árnyékában egy legény diskurál az egyik búcsús lánnyal. Látja az asszonyt és látja a tutyit, de nem veszi föl.

- Óh, hogy a fene... - fakadt ki az asszony.

A beteg tigris mindezzel nem törődik. A napsugár ráhull. Jólesik neki. Egyszer fölemeli a kezét, és átnéz rajta. Azután bágyadtan lebocsátja és köhécsel.

Duli Péter látta a búcsúsokat. Talán a ruhájok meg a kocsijok után ítélve, meg is mondta volna, hová valók. De ismerni nem ismerte egyiket se.

Megállott és nézte őket.

Talán nem is azért állott meg, ki tudná bizonyosan?

De hát megállott.

Figyelmét a napon melegedő ember vonta magára: egy öreg búcsús, aki tikácsol, és sovány, sárga és erejefogyott, mint ő!

Odalépett hozzá és ő is köhécselt. Aztán az ujját a kalapjához emelintette.

- Aggyisten - mondotta azon a száraz, elfásult hangon, amelyen ő szokott beszélni, és amely alig több a suttogásnál.

- Aggyisten - felelt az ülő hasonló suttintással.

Duli Péter előre támasztotta a botját, és rányugaszkodott.

- Hová valók? - kérdezte.

- Fürjesre - felelt amaz.

És nyitva hagyta a száját, hogy könnyebben levegőzzön.

- Búcsún voltak?

- Ott.

- Kend is beteg, látom.

Szárazbaj fogyaszt - felelt amaz a fejét lehajtva.

- Engem is.

Az ülő öreg fölemelte a fejét:

- Gyógyítod?

- Most jövök a doktortul.

- Mit mondott?

- Gőzöljek.

- Mivel?

- Törpetyinnel.

Elhallgattak.

Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll, hogy levegőzzön.

Az előénekes asszony eközben megtalálta a tutyiját, és háttal a kocsikerékhez támaszkodik: fölhúzza.

Hogy ez megtörtént, elégedetten pillantott széjjel, s részeg mozdulatokkal odavitte a csupanyak pálinkásüveget a betegnek.

- Igyék kend - mondotta jószívűem -, melegítse föl vele a mejjit.

A beteg elvette az üveget. De nem ivott mingyárt, csak tartotta; mintha azon gondolkozna, hogy igyon-e, vagy ne igyon.

Az asszony visszafordult, és nekitolakodott előbb az egyik ajtófélfának, aztán meg a másiknak, míg végre sikerült beirányozódni újra a kocsmába.

Az öreg fölemelte akkor az pálinkásüveget. Nyelt egy kortyot. Aztán fölnyújtotta Duli Péternek.

- Nem iszok - seppegte az, a fejét rázva -, soha nem ittam.

- Hát mivel élsz? - kérdezte a beteg, fölemelve az arcát.

- Tejjel - felelte röviden Duli Péter.

Megint elhallgattak.

A kocsmában az egyik búcsús az üveggel erősen kopogva sürgette a kocsmárost. Az udvarban a hamvas-ló fölnyiharászott, mintha zabot látna. A beteg fölemelte a csupanyak üveget, és inkább csorgatva, mint ivogatva, fenékig kiüresítette.

Duli Péter nem nézett oda. Maga elé merengett a semmibe, és talán nem is az öregnek, hanem csak úgy magának mondta:

- Nincs gyógyulás, csak a főd...

A másik nem felelt. Félig behunyt szemmel nézett maga elé, mint aki valami dallamra gondolt, amit elfelejtett, de neki kedves az mégis. Ő azonban bizonyára nem dallamra gondolt, hanem azt a jóérzést élvezte, ami a tutyis asszony szerint az ember mejjit fölmelegíti.