OKTÓBER

Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!

A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráf-oszlopok hideg porcelángombjaira és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?

A mező csöndes. Sápadt-sárga a fűország. Szomorúság van lenn, meg kétségbeesés. Fenn a felhők magasában panaszosan kiáltó darvak utaznak dél felé. Aki elmehetett, elment; aki el nem ment, mi lesz abból?

Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomásai alatt meghajlongnak a fák; ruhája végigsepri mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.

A kis pókokat ím reménység eleveníti fel; sietve szőnek hosszú, fehér selyemvitorlákat, két-három méter hosszúakat is. És vesd el magad pirinkó teremtvény: a szél erejével ők is égi útra indulnak.

Szegény kis balgák: a szél megkönyörül rajtatok: fölemel és viszen benneteket a madarak országútján, de melyőtök juthat el a messze dél meleg országaiba?

Itt egy fagally, ott egy háztető fogja el a szálló fehér fonadékot. A templomtornya is meg­akaszt egypárt az útjában, meg a szél is bizony meg-megfárad, és már a szomszéd határban aláhullatja minden pókutasát. Hiába szőnek új még új hálót, hiába minden törekvés: az élet nem nyúlhat tovább, csak az első hóharmatig.

Bezzeg ürge úrék szerencsésebb fiai a természetnek: ők tőkepénzesek, hatalmas óriások a szegény pókokhoz képest. A természet ellátta őket ésszel meg erős ásókkal: ők még a nyáron el­készítet­ték a föld alatt a téli meleg vackokat. Az emberek a föld felett gyűjtötték össze a gabonát, ők a föld alatt. Az emberek behúzódnak a hideg elől a náddal födött kis házakba, ők meg a föld mélyébe ásott, puhára megbélelt vackaikba húzódnak be. Az emberek betömik az ablakokat mohával, ők is betömik a bejáratot mindenféle gazzal. Künn aztán hullhat a hó, tombolhat a tél hideg orkánja, ürgéék rá se hederítenek. Alszanak, beszélgetnek. Meglehet, még mesélgetnek is egymásnak, mint a mi embereink a búbos mellett, csak éppen nem pipáznak a mesehallgatásban.

No, bizonyára jobb a dolguk, mint a cigányoknak. Hej, a szegény cigányok, azok majdcsak­nem olyan mostohagyermekei a természetnek, mint a pókok, legyek meg egyéb bogarak. A nyáron csak vígan röpködtek jobbra-balra, de amint az őszi szél végigsüvölt a tarlón, a cigány meg­borzong belé. A rajkók csak bebújnak a kocsiban vöröslő tetemes dunyha alá - néha tíz is pislog a dunyha alól -, hanem az idősebbek, azok kezüket, lábukat a hónuk alá szívnák, ha lehetne, s a világ minden rongyát magukra kívánják.

- Mit ér az, ha itt-ott akad egy vastag kabát? Vagy a háta lyukas annak, vagy az eleje.

És az átkozott szél egy borsónyi lyukon is be tud furakodni, s a meztelenjét csípi benne a cigánynak.

Node itt a falu: majd ád tüzet az Isten! Az isten ugyanis mindent ád, csak érte kell nyúlni, mikor az emberek nem látják. Hej, de alig verik le a sátorkarókat a faluvégén, ott terem a kisbíró:

- Honnan jöttök? Hová valók vagytok?

A cigányok csupán két helyről szoktak jönni: onnan vagy amonnan, és hogy hová valók? Hát mindenhová.

A kisbíró szétvetett lábbal áll; mellével a botjára nehezedik, ami szerinte a hatalmat gyakorló méltóságnak állásmódja. A pipát hegyesen tartja a foga között, ami meg annak a jele, hogy a vajdát a társadalmi lépcsőn egynehány fokkal maga alatt tudja. A bajuszát otthon kihúzta viasszal; a kalapja hetykén csáléra áll.

- Nem addig van az - magyarázza végigpeslantva a vajdát -, mert az a törvény, hogy ki hova való, ott lakjon.

Hogy erre a vajda megvakaródzik, némi jóindulattal teszi hozzá:

- Lám, a mi cigányunk idevaló, hát itt is lakik.

- Instálom alásan, tekintetes kisbíró úr - mondja a vajda, a süvegét a markában tartva -, hisen éppen oda igyeksünk.

- Hova?

- Ahova valók vagyunk, instálom. Csak éppen egy kicsit megpihenünk, megmelegsünk. A segény rajkók megdeglenek a hidegtül. Nézze kend: mind esseveri a fogát.

Csakugyan ott áll egynéhány vacogó félmeztelen rajkó. Egyik az anyja kötényébe burkolódzva, másik az apja rongyos kabátjában.

Azonban, ha a kisbíró szívében meg is áradna az irgalom, az öregbíró rendeletén nem lehet változtatni. A öregbírónak az a rendelete, hogy egy óra múlva nyoma se legyen a cigányoknak a faluvégén. Nem lehet őket tűrni. Ha engednek a törvényen, akkor a bakter is lopásra vetemedik.

A cigányok szétverik a tüzet. A sátorfák újra a kocsikra kerülnek, a purdék meg a dunyhák alá. És átvonul a rongyos, didergő karaván a falun. Meg sem állapodnak talán a másik faluig, ahol megint csak addig pihenhetnek, míg a kisbíró ki nem ballag a faluvégre.

Eközben a szélnek is élesebb foga nő. Az idő egyszerre megkegyetlenkedik, s a nyomorult cigány nép egy jeges pokol kínjait szenvedi keresztül.

Mivel különb a sorsuk a mezei bogarakénál, amelyek sem a dél melegébe nem tudnak elszállani, sem a föld mélyébe nem tudnak leásakodni? Csak ők a megmondhatói, hányan mennek pap nélkül a mennyei meleg házába. Mink csak az élőit látjuk, amint kérincsélnek, lopkodnak az istenadták.

Az iskolám előtt hajtja el a kisbíró az egész karavánt. Hét rozoga kocsi. Világtalan gebék. A vörös és kék dunyhák alatt göndör kis fekete fejek. Az asszonyokat innen is, onnan is seprűvel hajszolják ki az udvarokból. Egy öreg zöldkendős cigányasszony pipázva visz az ölében egy csokoládé színű csecsemőt. Talán az unokája.