A GYEREKEK

Az iskolám olyan már, mint a zengő méhkas. A pap kihirdette, a kisbíró meg kidobolta, hogy krumpliszedés után senki ne tartsa otthon a gyerekét, hanem küldje az iskolába.

Hát már hétfőn reggel megkezdődött a bevonulás. A kis fitos orrú, tüskés hajú Tabi Jóska jött elsőnek. Futva jött, mert ez a gyerek mindig fut. A vászontarisznya ide-oda lődörgött az olda­lán, úgy meg volt tömve. No, egy nagy birsalma ki is lódult belőle, mikor az árkot átugrotta az iskola előtt.

A többi is csakhamar előtűnt. A falu minden részéből szállingóztak a nagytarisznyás fiúk meg a piroskendős kisleányok. A fakilincs meg-megkattant az utcaajtón, s a Jézus Krisztust a sokféle gyerekhang egymásután dicsérte már a pitarban. Egyiket-másikat már a lépéseiről megismertem. Egy lépés, egy koppanás, egy lépés, egy koppanás; ez a sánta Gál gyerek. De íme, megáll.

- Te - hallom a hangját -, nem téntás a képem?

- De bizony téntás - feleli két gyermekhang is.

- Hol?

- Az orrod tövin.

- Hol?

- Itt la.

Bizonyára a kalamárissal vesződött otthon a jó fiú, s a kalamáris olyan gonosz portéka, hogy vagy feccsen, vagy loccsan, de akármit cselekszenek vele, valamit befeketít.

A többi gyerek pogányul megmosakodottan ül a padokban. A tarisznyák is fehérek. Az iskolában almaillat lengedez.

Az ajtó előtt egy anyának küzdelme hallatszik. Vasné hozza a Rozikáját. A pöttön teremtés most jön először az iskolába. Jaj, micsoda félelmes hely az iskola! Én vagyok félelmes? Nem, hiszen engem ismer: a nyáron a füzek alatt akárhányszor danolt nekem. Maga a hely félelmes, ahonnan gyerektörvények meg csudálatos tudások származnak szét a faluba. Maga a hely félelmes. Az öreg gyerekek különös jelentőséggel emlegetik. S a kicsinyek hallják a beszédet. Isten tudja mit képzelnek el a maguk kis eszével. Az ábécé, az irka, a tábla, a katekizmus, a feladat - mindez rejtelmes értelmű szó és mind innenvaló. A nyáron talán fel is kapaszkodott egyszer a Rozi és bekandikált az ablakon! Huh! Micsoda rettenetes hely! Csupa széles pad! A sarokban fekete kétlábú szörnyeteg! A falakon meg mindenféle fekete jegyes papiros! No, meg is ragaszkodik Rozika az ajtófélfában. A kicsike kezek hihetetlen erővel tudnak ragasz­kodni.

- Nem, nem! - kiáltozza sírva -, nem megyek!

Ölben hozza be az anyja. Leállítja előttem a földre. A gyerekcsoport a nyakát nyújtogatva neveti. A kis Rozi meg könnyes szemmel, remegve áll az asztal előtt.

- Nem akart bejönni - mondja pihegve az anyja -, sohase láttam ilyet!

- Miért félsz, te Rozika? - mondom az ölembe vonva a szöszke, fehérképű lányt -, látod a többi pajtásod milyen vidám. Itt van ám Tabi Jóska is. Gyere ide Jóska!

Intek az anyjának, hogy illanjon el. Hát, el is surran.

A Jóska gyerek megpirosodik a szólításomra, és Rozi mellett terem.

- Mondd meg Rozinak, hogy kell-e itt félni, vagy nem kell?

- Nem kell félni - feleli a gyerek katonásan a szemem közé nézve.

- Ne nekem mondd, fiam, én úgyse félek, hanem ide nézz Rozikára, és úgy beszélj vele, mintha én itt se volnék.

A gyerek erre megfogja Rozinak a baboskék kisréklijét és azt mondja neki:

- Hát mit félsz? Ne félj hát, te tyamár!

S gyöngéden megemeli a leánynak az állacskáját!

S ebben a biztatásban van valami a libalegelő zöldjéből. A kis Rozi rámosolyog a könnyein át a fiúra.

A vak koldusunk is megjön, az agg Váróci Pál. Mintha magát a tél szellemét látnám az ablakon át közeledni. De ő nem jön be. Az Ábris gyerek leülteti a kút mellé, a fatönkre. Az öreg megül ott szinte mozdulatlanul; csak a szellő ha simogatja, lengeti olykor a haját meg a mellére omló fehér szakálát. Az arca mindig az ablak felé van fordulva. Hallgatja, ami kihallatszik. Az Ábris gyerek azért is szokott olyan kiáltozó hangon felelni, mert nemcsak nekem felel.

Olyankor az öreg a fejét még föllebb emeli. Összevont szemöldökkel hallgat. Végül pedig nagyot bólint a fejével, s elmosolyodik.

Harminc-negyven tanítványom szokott lenni, de még most ritkásan ülnek. Egynéhányan a nagyobbak közül csak akkor jönnek be, mikor már az idő megrokkan, s otthon az ő dolgos kezük nélkül is meglehetnek.

De a legjobb tanulóm, a fekete szemű, fekete hajú Istenes fiú, itt van már. Méltóságos komolysággal ül az első pad első helyén. Ez az ő helye már három év óta. Ha ő hiányzik, akkor se merné elfoglalni senki. Innen őrzi, mint valami káplár, az egész iskolát. Ő az én bejövetelemig a rend meg a csend ura; ő a krétának, meg az iskolai szappannak a felelős őre, a fűtés intézője, templomi miniszterelnök, főfő spongyanedvesítő, padlótisztasági biztos és aprópör-intéző. Télen ő van itt legelsőnek és ő megy el legutolsónak. Míg én bent nem vagyok, csak susogva szabad beszélni. A padokon mászkálni, birkózni vagy verekedni az ő jelenlé­tében lehetetlen. Úgy olvas­ni meg számolni, mint ő, nem tud senki. Büszke is rá az apja. Nyáron a déli pihenőkön, télen a búbos mellett előre kieszelt számokkal horgolja a fiát. Azok a számok persze leginkább a gabonapiac meg a marhavásárok furfangos számai, és többnyire azon keletkeznek, hogy meg­csalhatná-e a zsidó az Imrét, vagy nem csalhatná meg? Az egész családnak ragyog a szeme, mikor az Imre némi gerendanézések után kisüti a kívánt számot. Az apja, meg a sógor sokszor félnapig számították azt babon. Imrének nem kell se bab, se kukorica: kivágja fejből egy perc alatt.

Nem sokkal kevesebb tekintély a Gál gyerek se. Ez sánta szegény, szőke, színtelen arcú, de élénk tekintetű gyerek. Az ő szirmos kisködmöne elmaradhatatlan az iskolából. Ő a középtájon ül, hogy mindenki közel érhesse. Mert ő a fő ceruzafaragó, táblaigazító, lúdtollmetsző, s azonkívül a bodzafapuskának, búgónak, fakalamárisnak a mestere. Ő tud legjobban kukorikolni. A kutya­ugatást meg olyan híven utánozza, hogy a falunak valamennyi kutyája felel reá. Az írása is az övé legszebb. A könyvekre meg az irkákra nem is írja más a neveket, csak ő.

Van egy kis cigánygyerekem is: a Sárköziék Lacija. Villogó fekete szemű kis rajkó, az egyetlen cigánycsaládunk fia. Már második éve tanul ez is. Tud is szépen. Apja persze nincs szegény­nek, de az öregapja épp úgy szereti, mintha volna. Valahányszor ír otthon a gyerek, a Sárközi cigány mindig ott ül mellette és bámulja nagy fekete szemeivel a neki merőben értelmetlen jegyeket.

- No mi ezs? - kérdi, a pipát szájából kiemelve, mikor a gyerek a sor végére ért.

A gyerek olvassa:

- A kutya ugat. A macska nyávog.

- Melyik a kutya?

A gyerek mutatja.

- Melyik a macska?

A gyerek megmutatja.

Az öreg cigány csak nézi, nézi, hogyan lehet azokból a girbegurba húzásokból a kutyát meg a macskát kilátni, de hát persze nem olyan könnyű az, mint a vályogvetés. Mégis, hogy a Lackó kiszalad játszani, odahívja a feleségét, aztán azt mondja az irkára mutatva:

- No nézd, mit tud a Laci: ezs a kutya itt, ezs meg a macska.

A cigány Lacit különben szeretik az iskolában. Valahányszor az udvarra szabadulnak, Lacit mingyárt szólítják, hogy hegedüljön. Az aztán két kis darab fácskával hegedül és a szájával cincog hozzá. Így néha lakodalmat játszanak a rövid szünetek alatt.

Az uraság szöszke Dezső fia is itt van. Szelíd kis kövér gyerek. Az elméje kissé lassú járatú, de amúgy kedves, ártatlan teremtés. Nagy bámulója Istenes Imrének, akit a világ legnagyobb zsenijének tart. A zsebében mindig hoz egy darabka fehér kenyeret. Barnát cserél azon. Milyen jó parasztfiúnak lenni! A parasztfiú mindig barna kenyeret kap otthon, hosszú hajat viselhet, nyáron meg járhat mezítláb.

Dezső mellé a csintalan Tót Bandit ültettem. Öklömnyi kis, gömbölyű képű gyerek ez. Mindig zsinegek, gombok, gubacsok meg kavicsok vannak a zsebében. Szilaj, mint a csikó, de persze a körülötte ülő bárányvérű gyerekek között maga is kénytelen csöndesedni.

Valami tíz leánykám is van. Valamennyi jámbor és szorgalmas. Szeretik magukat piperézni, felvirágozni. Az én asztalomra is hoz hol az egyik, hol a másik egy-egy virágot. Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Több új tanulóm nem jön. Becsukom a nagy könyvet és végignézek az iskolán. Erre mind meg­csendesülnek. Minden gyerek szeme rajtam függ. Mennyi kék szem! Milyen tiszta, igaz, becsü­letes szemek! Mától kezdve mind az én gyermekem. A lelkük az én fehér papirosom, amit teleírok a tisztességtudásnak és az egymás iránt való testvéri érzésnek jeleivel.

Intek nekik, hogy álljanak fel. Egyszerre fölemelkednek mindnyájan.

- Imádkozzunk.