CSONTTORKÚ EMBER

I.

A tiszteletes, amint megreggelizett, fogja a botját, megyen az aratók után. A nap tüzesen süt. A tiszteletes lekerül az árnyék kedvéért a kocsma felé.

Hát amint odaér, hallja ám, hogy lármáznak odabenn. Ahogy a részegek lármáznak, mikor már egyik se hallgat a másikra. Az egyik dalolt is. A krinolinban járó fekete bárányt harsogta, és vagy a botjával vagy az üveggel kopogtatta ki a nóta lépéseit.

- Ez Baczonyi - mondotta a pap.

S összevonta a szemöldökét.

Mert Baczonyi hangját ki lehet ismerni ezer közül is. Olyan hang az, mintha csontkürtből jönne. Mikor ő rákezdi a zsoltárt a kóruson, ha százezer ember áll is odalenn, mind tisztán megérti, s kihallatszik a hangja valamennyi közül.

A pap belökte a kocsma ajtaját és megállott. Szétnézett, mint a haragos ítélet a devernyázó társasá­gon. A falunak öt legmódosabb embere dülöngélt ott az asztal körül. Balogh, a pocakos Fodor, Disznós-Kovács Pál, Réti János meg Baczonyi. Az asztalon boros- meg pálinkás­üvegek, szivarok, pipák. A pap azt is meglátta, hogy Baczonyi lehúzódott a nagy x lábú asztal alá.

A pap megjelenése úgy hatott rájok, mint a hideg szél. Elcsöndesedtek, kijózanodtak.

Mert fene ember volt az öreg pap! Ő nevelte a falunk felét, a kálvinista felét. Jó szóval, kemény beszéddel, mikor melyik kellett. A legvastagabb bajszú ember is úgy állott előtte, mint a gyerek.

- Hát ti - dördült rájok a pap -, így csúfítjátok ezt a szép napot! Az egész falu künn a munkában verejtékezik: apraja-nagyja ott gyűjti az Isten áldását a földeken. Nektek legtöbb jutott, ugye? Megérdemlitek-e az Istentől? Feleljen meg rá kinek-kinek a lelke! De legalább ebben a munka­időben, mikor a szegénység izzadva fárad minden falat kenyérért, ne okozzatok botránkozást! Takarodjatok innen.

A négy ember fogta a botját, kalapját, és tántorogva, de szótlanul távozott.

Baczonyi kuksolt az asztal alatt.

A pap megvárta, míg amazok kívül kerülnek. Akkor aztán leszólt a rejtőzőhöz:

- Baczonyi, gyere elő!

Baczonyi kimászik nagypirosan az asztal alól. Fekete szőrös feje szinte izzott a szégyentől. Nem merte fölemelni a szemét, csak állott alázatosan, mint a tetten kapott gyerek, aki várja a büntetést.

- Gyere utánam!

A pap megindult vissza hazafelé.

Baczonyi a kalapját a kezében lógatva kullogott utána csöndesen.

Mikor a kapuhoz értek, a pap hátra se pillantott, csak átlépett a küszöbön, és bevonta maga után az utcaajtót.

Baczonyi megállt. Kint rekedt. Hogy a pap becsukta az ajtót, nem merte kinyitni. Csak állt ott bután és aggodalmasan.

És várakozott.

A nap a fejére sütött. De ő nem érezte.

- Te korhely - motyogta magában -, te ilyen-olyan!... Jó feleséged!... tízéves szép kis leányod!... a fiad is maholnap legény!... házat is adott az Isten, te korhely gazember!... te-te-te semmirevaló.

Így motyogott, morgott magában a fekete hajú, csonttorkú ember. Elmondta előre a reá váró prédikációt a kapu előtt, csak akkor szünetelt benne, mikor a papházban valamelyik ajtó megnyílott, s lépések hallatszottak a folyosón.

Azonban a pap se ki nem szólott, se ki nem izent.

S Baczonyi még talán most is ott állana, ha meg nem pillantja egyszer a papot a deszkahasadékon át, amint az a kerten által megindul, s rátér a dombra kanyarodó gyalogútra, amely a szomszéd faluba viszen.

Baczonyi föllélegzett. Fejére igazította a kalapját és csöndesen hazakullogott.

II.

Az egyik télen Szanyi Péter becsületes özvegyember házastársul szemelte ki magának Kónyi Nagy Juliannát, becsületes hajadont, ez idő szerint cselédi állapotban szolgáló leányzót a nagytiszteletű lelkész úr házánál.

Farkas Bálint volt pedig az egyik kérő, a másik Baczonyi.

A pap már tudta, hogy jönnek. Borral és kaláccsal várta őket. Mert árva volt a leány, s ő bocsátot­ta férjhez a szülők helyett.

A bor piros volt, s üvegkancsóban állott az asztalon. Ahogy a téli nap rásütött, gránát­színpirossá vált annak az árnyéka is.

- Az Isten engedje - mondotta az öreg pap a poharát fölemelve -, hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon.

Koccintott és ivott.

Baczonyi is koccintott, de letette a poharát, anélkül, hogy ivott volna.

- Hát te mért nem iszol? - szólt az öreg pap jókedvűen.

- Fogadásom tiltja - felelte Baczonyi elvörösödve.

Rágyújtott a szivarra, amellyel a pap megkínálta. Ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében.

- Fogadásod? Mikor fogadtál te effélét? Én erről nem is tudok.

- Harmadéve - felelte Baczonyi -, itt, a tiszteletes uram kapuja előtt.

- Az én kapum előtt?

- Mikor kizavart bennünket tiszteletes uram a kocsmából. Harmadéve, nem tetszik mán tudni?

- Nem én, fiam - felelte a pap- -, sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket. Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból.

- Hát - mondja Baczonyi fölmelegedve -, ha el is felejtette tiszteletes uram, én nem felejtettem el. Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet. Mer lássa, tiszteletes uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást. De hogy kívül felejtett, felgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat. Ami örökségem maradt az apámtól, már akkor adósságot ittam rája. Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van és hogy ha így folytatom, hát nem hagyok rájok egyebet, csak a nyomorúságot. Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős, szent fogadást a kapu előtt, hogy soha, míg élek, nem iszom én többet!

III.

Az öreg pap meghalt. Új jött a helyébe. Kocsmát is nyitottak megint a faluban, s íme, hét esztendő múltán, ki ül ott a legtöbbet?

Csak Baczonyi János!

Illetlen és megbotránkoztató, ahogyan viselkedik. Hol reggel, hol délután, hol estefelé kilódul a kocsma ajtaján és végigharsog a falun tántorogva, meg-megállva, olykor a falnak dűlve, árokba keveredve, és káromkodva közben-közben pogányul. Pedig már ősz ember. Azelőtt olyan fekete volt, mintha szénbányában termett volna, most meg olyan, mint aki meszet árul.

A falubeliek mindazonáltal nem botránkoznak meg rajta.

- A fia miatt iszik meg a leánya miatt - így magyarázzák.

Mert akkor bontotta meg a fogadását, mikor híre érkezett, hogy a fiát Maglajnál agyonlőtték. Huszár volt. A bosnyákok lőtték agyon. A felesége már akkor nem élt, hogy vigasztalta volna. Az egyetlen leánya meg kisasszony lett a városban. Jobb arról nem szólni.

Hát mit is csináljon szegény ember, ha ennyi bánat éri. A víz nem mossa el a bánatot, csak a bor meg a pálinka.

Az új papnál egyszer éppen vendégek voltak, mikor Baczonyi végigdanolt a falun. Az utcán bokáig érő sár volt, de Baczonyi térdig gázolt abban. Olykor-olykor belecsuszamodott az árokba. Olyankor ülve maradt és hallgatott. Mikor megint lábra igazodott, folytatta a nótát ott, ahol elhagyta.

A pap vendégei a szokatlan erős hangra tekintettek ki az ablakon. Mély kürthang volt, de repedt kürt hangja, s még mindig olyan erős, hogy ha éjszaka szólalt meg, hát mindenki fölébredt rá a faluban.

A pap másnap behívatta a kocsmából az öreget magához. Leültette, mint az első gazdákat szokás. Megkínálta szivarral is.

És azt mondta neki:

- Baczonyi bácsi. Mikor én idejöttem, kigyelmed derék, józan, jómódú gazda volt. Mennyi ideje ennek? Egynehány esztendeje. Azóta minden megváltozott. A kigyelmed gazdasága Csáki szalmája. A háza tetején beesik az eső. A kapuja düledezőben, kend pedig ősz fejjel, csúfságban, veszendőben. Meggondolta-e kend, hogy mi ennek a vége?

Baczonyi fásult arccal, üveges tekintettel ült a pap előtt. A pálinkaivók néznek ilyen mereven a semmibe. Ki tudhatná: mit néznek és mit látnak? Hallgatnak-e a szóra? vagy maguk gondolkoznak valamin?

Hogy a pap elhallgatott, Baczonyi fölkelt és el akart menni.

- Köszönöm a jóakaratát. Istennek ajánlom.

- Megértette kend, amit mondtam?

Az öreg bólintott:

- Megértettem.

És rátette a kezét a kilincsre. De aztán a küszöbön megállt, megfordult:

- Nem lehet, nem lehet az, tiszteletes uram.

- Miért ne lehetne?

- Azért, lássa, mert mikor én józan vagyok, minden úgy van, ahogy a tiszteletes úr mondja. De mikor mán egy-két üveg bor bennem van, tiszteletes uram, akkor semmi sincs úgy. Mert akkor az én házam a legszebb a faluban; a kapum rendes, a gazdaságomat nem bitangolja senki. A feleségem mintha élne, a fiam is megvan. A leányom meg csak olyan becsületes, mint a többi.

Föltette kalapját, és kitámolygott az utcaajtón. Odaki belevágott a botjával a levegőbe, és rákezdte az ő erős csontkürt hangján:

PRIVATE„Jaj de kerek ég,
A csillagos ég...”

Ment nagy egyenesen az utca sarán által a kocsmába.