|
Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök
rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül;
valami édes félálom szállja meg - édes félálom: nyugodalom.
A tűzben történetek vannak. Mesehangú
és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen,
hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja,
valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.
De ilyenkor mindegy is az. A lángok
játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül
való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és
tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással,
sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő
aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen
mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a
parázs fölött; és megint eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz
söpörné le őket a parázsról.
A hosszú téli estéken elüldögélek
néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle
cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó
és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a
tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez és szép is.
Kívül, a havas faluban csönd van és
csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha
száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség s a
tűznek meleg lehelete.
A macskám is itt van a lábamnál. Úgy
szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt,
s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha
fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám-rámnéz, nekem énekel. Mikor a
tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis
kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének
melódiája. A tücsök cirpelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka
sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem
unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.
Így tudom én mindig hallgatni ennek
a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni
egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint
én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek
délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan
vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra,
mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű
selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és
jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam,
milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja
meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a
szemeit. Így élvezik a virág illatát a leányok is.
De most nincs virág és nincsen
napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban
nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember
nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke
úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.
Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában
üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még
egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném
szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.
A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik
néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan
nézem őt vissza.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet
másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az
egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben
találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.
Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy
is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a
szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett
volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne
vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
A parázsra hamu kezd borulni. Homály
homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint
ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz
véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik
és múlik bele a sötétségbe.
|