RORÁTÉ

Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé.

Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Teleképpel fújja a tüzet. A tűz pirosló fényt áraszt az arcára.

- Ég már - mondja, becsukva a kályhaajtót.

Ég; de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonó-macska.

A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül és hallgatva hallgatják a mormolást.

- Ki hoz ma gyertyát? - kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.

- Gál Józsi - felel egy másik.

- De soká jön!

Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az.

- Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben.

- Hoztam - feleli az érkezett hangja -, kinél van masina?

Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik és a kályha vállára tevődik.

Az iskolát gyönge világosság árasztja el.

Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kis­ködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla mintha még aludna. A földgömb mint valami görögdinnye áll az asztalon.

A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.

- Már melegszik!

Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább.

Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.

- Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön.

A Gönczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő.

A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart.

- Nézd meg, jó-e? - mondja Istenesnek.

Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:

- Jó.

Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik.

De íme, beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak, s megindulnak a templomba.

A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőrsüvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott bele-beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony, vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolásgyerek.

Im azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministránsgyerek a sekrestye­ajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszercsak megrántja a csengetyűt és előrelépked nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.

Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér.

Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:

PRIVATE„Oh fényességes szép hajnal! -
Kit így köszöntött az angyal:
Üdvözlégy teljes malaszttal!”

Végigreszket idegeimen az a mennyi szent érzés, amely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda nyomorult szerszám a toll és micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látoga­tásáról szól, az ének a képzeletnek egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyazott sejtelmeivel juthat el az ember.

A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyermekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:

PRIVATEOh nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél óh Mária!

Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Ezt magyar poéta csinálta, aki a nazaréti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák, liliomok.

Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem az énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekel­nek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban.

Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a nazaréti szegény zsidólányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.