EGY DAL TÖRTÉNETE

A szomszéd faluba új pap került. A kálvinistáknál nagy ünnep az új pap bemutatkozása. A templomban szép beszédek hangzanak majd. Hol a papok beszélnek, hol a világiak. Van úgy, hogy a parasztok közül is megszólal valaki; s többnyire az a beszéd az ünnep koronája.

Átmentem én is.

Az új kálvinista pap gyermekkori ismerősöm, a rektor meg jóbarátom. Különben is mindig szívesen hallgatom a zsoltárokat. Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon az erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven beszélhet az Éghez! Én pápista embernek születtem és szeretem is az én minden művészettel ékes pompás vallásomat. Csak az a latin szó, az ne volna már benne! A kálvinista templomban magyarnak érzem az Istent is.

A beszédek alatt végigsétált a tekintetem a templom népén, és megállott egy agg paraszt­emberen, aki hátrább ült, mint a vele egykorúak.

Szokatlan formás arc. A haja, bajusza, szakálla mintha vattából volna felrakva, olyan fehér. Bibliai fej. De valami különös komolyság ül rajta. Az az arc talán sohase nevetett.

Abban az időben nem bírtam még megérteni, hogy némelyik embernek az orcája miért oly szép, mintha remekbe alkotta volna a Teremtő; s miért kell másnak meg olyan fejet viselnie egész életén át, mintha valami ördög csúfságul formálta volna, hogy az Isten művészetét kifigurázza vele?

Mért hogy egyiknek azt mondja minden tekintet:

- Szép vagy! Szeretem, hogy látlak!

A másiknak meg azt mondja minden tekintet:

- Rút vagy! Rád nézni kedvetlenség.

Túl vagyok már azon a koron, hogy arcáért becsüljem az embert. S mégis, ha szép arcot látok, jó érzés száll meg. Gyönyörködöm benne. Milyen boldogság szépnek lenni! S vannak szép emberek, akik öregségükben is épp olyan szépek, mint ifjúságukban voltak. És ez az öreg parasztember is: úgy szállott rá az élet tele, mint a fenyőfára a hó.

Eleinte azt gondoltam, hogy nem falunkbeli, s azért vonja meg magát hátul. De aztán láttam, hogy a subája épp olyan szabású, mint az idevalóké. Csak nem a szegénysége miatt tolják talán hátra? De nem is szegény: lám ahogy kibontja a pápaszemét és fölakasztja a fülére, egy gyémántforma gyűrű csillan meg az ujján.

No, még ilyet se láttam parasztember kezén!

S őt bámultam egyre, mígnem a ködmenszaggal vegyült rozmaringillat annyira elkábított, hogy kimentem a templomból.

Mondom aztán az ünnepi ebéden a mellettem ülő rektornak:

- Egy szép öregembert láttam a templomotokban. De kár az olyan arcot sírba vinni. Ha festő volnék, lefesteném.

- Egy sűrű őszhajú ember.

- Az.

- Gyűrű van az ujján.

- Az, az.

- Aranyos Miska. Nem csodálom, hogy szemedbe ötlött.

- De hallod: Mihálynak is öreg az már.

- Pedig ő már csak Miska marad, ha száz esztendeig él is. Különben az Aranyos név nem az igazi neve.

És egy nevet mondott a rektor, valami közönséges nevet, amilyen a Balogh, Kovács, Nagy, Kis, és más efféle nevek - én bizony ottfelejtettem.

A rektor folytatta:

- Könnyű életet élt, azért maradt meg ilyen gyűretlenül. Se felesége, se gyereke, csak éppen az öreg rokonát tartja cselédképpen.

- Arra is gondoltam, hogy börtönlakott ember és hogy emiatt húzódik hátra.

- Eltaláltad. Csakugyan börtönt lakott. De az ilyesmi csak botlásféle a népnél. A kurátorunk amoda fönn az asztalnál, gondolnád-e, hogy ökröket lopott fiatal korában?

Ezt persze halkan mondta és körülpillantott a szomszédain, hogy nem hallották-e meg? Azután folytatta Aranyos Miskáról a beszédet:

- Híres ember ám ez! Nóta is van róla. Az elejét néhol változtatják: juhnyáj helyett gulyát énekelnek, s a juhászt megteszik gulyássá. De mindegy. Az a valóság, hogy az öreg juhászlegény volt az özvegy bárónénál Somogyban.

- Hát nem idevaló?

- Nem. Később telepedett ide. De hallgasd meg, mi történt vele ottan? Olyan húszéves forma legény lehetett akkor Miska bácsi, és abban az időben kiraboltak egy postakocsit. Tudhatod, hogy akkoriban virágzott a betyárság. Hol itt, hol ott kellett statáriumot rendelni. Hamar-törvényt, ahogy a nép mondja. Ma elfogták a betyárt, holnap kihallgatták, holnapután már lógott az akasztó­fán.

Történik egy esős vasárnapon, hogy Miska legény szamárra ül, és beüget a faluba, a kocsmába. Iszik és berúg. Vagdalja az üveget a falubeli legények fejéhez. Mikor már eltör vagy tíz üveget, a kocsmáros megkérdezi tőle, hogy kergül-e két birka a jövő vasárnapra? Mert egy birka nem lesz elég.

- Nem kergül - feleli a legény.

- Hát akkor itt marad a szűröd, Miska.

- Nem marad biz az!

Azzal benyúl a lajbizsebbe: kipöndít az asztalra egy gyönyörű aranypénzt.

Egy óra múlva láncban állt a Miska. Vitték Kaposvárra. A ládája fenekén találtak még százhárom aranyat meg egy gyémántgyűrűt.

- A postakocsiból?

- Várd meg csak a végét. Vallatják Miskát, hogy:

- Honnan ez a sok pénz?

- Kaptam - feleli Miska -, minden nap kaptam egyet.

- Dehát kitől, és miért?

Erre csak rázza a fejét.

- Semmi köze abban a tekintetes vármegyének.

- De bizony van közünk! Hát a postakocsi?

- Arról én nem tudok semmit.

Hiába: nem vall.

Persze elítélték, akasztófára.

A siralomházban meggondolkodik Miska, és felizen a bíróságnak, hogy tanút akar megnevezni. A bíróság akkor is együtt ül, fölvezettetik Miskát.

A fiú sápadt. Lóg a feje. Megszólal imigyen:

- Tekintetes vármegye, azt gondoltam én, hogy legfeljebb húsz esztendőre nyomnak el engem. De már látom, hogy mindenképpen föl akarnak kötni. Arra kérem az urakat, izenjenek el a méltóságos bárónéhoz, ott is a kisasszonyhoz, hogy nem akarna-e javamra vallani? Ha nem akar, hát nem tehessünk róla.

Erre a bíróság összetanakodik. Végre is emberéletről van szó. Lovat menesztenek a bárónéhoz, hogy egy halálra ítélt legény az ő leányát kéri bizonyságra.

Másnap ott a leány. Sűrűn lefátyolozott arccal áll a bíróság elé. Az anyja is vele van. Azt mondja a bíróságnak, hogy van szava a legény ügyében, de csak zárt ajtók között hajlandó elmondani.

Senki se tudja ma se, hogy mit vallott. De még aznap kiszabadult a Miska, és még aznap elvitték a kisasszonyt apácának.

- És a nóta?

- Mink is csak körülbelül abból tudtuk meg a történetet, vagy hogy a vármegyétől szivárgott ki. Én bizony nem tudom, mert az öreg sose mondja el. A nóta az, hogy:

PRIVATESzépen legel a báróné juhnyája,
a kisasszony maga sétál utána.